2024. június 24., hétfő

Gondolatok az Izra-tónál

 

Ezt a Petőfi idézetet Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeumában olvastam túra előtt - akkor még nem tudtam, mennyire ideillő lesz

Rezignált fejjel ülök az Izra-tó feletti Bodnár-kút pihenőhelyén a lobogó tábortűz kényelmes melegében. Füstös arccal lesem az úton elhaladókat és mindenkit próbálok biztatni. Legalább ők menjenek végig, az ismerős és ismeretlen túratársak. Csak ez maradt nekem a Kazinczy 200-ból. Meg a fejemben száguldó gondolatok. A miértek tömkelege. Miért szálltam ki 100 km után Füzéren, holott az izmaimmal minden rendben volt és meglehetősen egyben voltam még? 


- Igen, valóban álmos voltam, de elaludni többszöri próbálkozásra sem sikerült, akkor se, mikor már nem volt tét. Se a mosdók melletti hűs helyiségben, se kint a szabad levegőn az árnyas fa alatt, vargányák szomszédságában. Pihenőm alatt nem sok hiányzott ahhoz, hogy felmásszak a fűzéri várba. Csak éppen szembe jött Peti... Most is pörgök ezerrel, gyűjtöm a tűzifát, keresem a gombát, az előbb körbejártam az Izra-tavat. De lehet, hogy ha versenyben maradok, hamar visszaköszönt volna a vállamra nehezedő nyűg és a rögtön lecsukódó szempillák érzése. Telkibánya előtt kis híján megtanultam alva járni. Az hajnalban volt és azóta se aludtam szemhunyásnyit se. 

Ahelyett, hogy mennék előre, gombát gyűjtök az Izra-tónál

- Igen, lábam valóban tele volt allergiás foltokkal és egy nagyon csúnya csípés (lehet, hogy kaukázusi medvetalp okozta) is volt a bal térdhajlatom mögött, de ezt az utóbbi, néha magáról hallató egyre csúnyább, már felhólyagosodott sérülést már a Nagy-nyugodó óta cipelem magammal. Ezek nem igazi okok. Ezekkel gond nélkül folytathatnám. 

Allergia - ez nem fáj, csak ürügy a kifogáskeresésre

- A felázott sarkaim és a lábujjam. Na igen, ez már kicsit aggasztó volt és fájdalmas is. De elég volt néhány óra pihentetés és máris beindult a regeneráció. Talán egy másik, megfelelőbb zokni és a cipőcsere megoldás lett volna elkerülni a csúnyább sérüléseket. Egy darabig biztos. Lehet, hogy ez is csak alibi volt a feladáshoz. 

A füzéri depóban, ahol szinte mindenben rendelkezésedre állnak. Itt még dilemmáztam, legyen-e 150, ha már 200 nem is. Győzött a kényelem.

Az igazság az, hogy a soha véget érni nem akaró második ötvenes, főleg az északi zöld része megevett mentálisan. És az, hogy a Kazinczyhoz fel kell nőni. Ez más kávéház, más liga, más történet mint a százasok. Ez a Kazinczy 200. Nem véletlenül ez Magyarország egyik legnehezebb teljesítménytúrája. Ez egy életérzés. Aki nem próbálta sosem, nem tudja, nem tudhatja, mivel jár ez az egész tortúra. És miért számít különleges rangnak teljesítőnek lenni. És minden kiállt szenvedés ellenére miért akarok máris jövőre újra próbálkozni. És miért tudom már, nálam miért ez lesz az év teljesítménytúrája, pedig még csak június van. És miért akarok máris nevezni a Palipistára is.

Izra-tó: jó itt kényelmesen üldögélni, a többiek meg hagy menjenek...

Nézem az elhaladó még versenyben lévők arcát. Lerí róluk az elszántság még így is, ahogy cipelik az eddigi 132 km súlyát, benne az összes kiállt szenvedéssel. Kegyetlen mászások perzselő hőségben, majd később a fejlámpa fényénél az éjszakában botorkálva, csalánosban gázolás kilométerhosszan a Milic gerincén az északi zöldön, égető napsütés a hosszú nyílt terepen a kánikulában Mikóháza után, embert próbáló görgeteges lejtők szintén az északi zöldön, ösvényre dőlt fák átmászása valahol még jóval Telkibánya előtt. A ma is talpon maradóknak már a mai fojtó párás meleg is kijutott, amit én már megúsztam. És az az álmosság, ami az ember bőre alá kúszik, amitől szabadulni egyre kevésbé lehet, legfeljebb csak ideig-óráig, hiába a kávé, koffeintabletta vagy bármi ellenszer. Ott van, ott figyel és lesből támad. Valószínűleg én is most vánszorognék itt el élőhalottként, ha még csinálnám. És még csak most jönne a neheze ennek a körnek. A vizes árkok átmászása, a Hársas-hegy és a Bába-hegy. Na meg a fűzéri vár. Ezek az utóbbiak voltak, amik miatt feladtam. Már nem akartam őket.

Roham az első magaslatok megostromlására

Az izzasztó emelkedők egyikén, a sátoraljaújhelyi sípályán

Forró betonon hasítunk sok kilométeren át

Minden közkút maga a megváltás

Azokon a meredek hegyeken már túl vagyunk, sőt a napfényes lapályon is, jöhetnek a következők

Magas fűben az északi zöldön - de lesz még ez rosszabb is

A Kazinczy titka az lehet, hogy akarni kell és azt nagyon. Bármi eddiginél jobban. Én nem akartam eléggé, nem voltam elég erős, hogy kiinduljak a harmadik, Szalánc körre. Hiába az ismeretlen vonzása, a várrom, a tó remélt szépsége. A mumusok, a Hársas-hegy, a Bába-hegy, a hét árok nyertek. Legyőztek.

Vajon hiba volt-e, hogy a feladás után nem mentem ki mégis az utolsó 50-esre, a kevésbé technikás Nyugodóra? Azt úgy gondolom, meg tudtam volna csinálni. Akkor legalább elmondhatnám, hogy egyéni rekordot gyalogoltam, 150 km-t. Egész biztos bennem lett volna, főleg pár órányi pihenés után. Időben még nagyon jól álltam, megtehettem volna. Biztosan? A Kazinczyn nincs biztosan. Ott csak mindig a következő pillanat, a következő lépés van. Mindig meg kell hozni a döntést az adott kör, adott pont után, hogy lehet-e, érdemes-e még tovább csinálni. És el kell tudni indulni a következő körre, neki az útnak a következő ellenőrzőpontig. 

A sok embert próbáló küzdés mellett a szépség is az út része, amiért érdemes csinálni, bármit kiállni

Csak menni előre leszegett fejjel, konokul. A mindent legyőző akarat. Ez lehet a titka a sikeres teljesítésnek. Vagy a jó frissítés, a megfelelő ruházat, felszerelés, a kellő felkészültség. Az erő és az alázat. A fájdalmak tűrése. Az ész, a szív és az erő szerencsés összhangja. A kedvező időjárás, a csillagok jó állása. Talán ezek, ezek is. Fürkészem a múltat, fürkészem a jövőt: mit rontottam el, mit csinálhatnék legközelebb máshogy, hogy sikerüljön? Hány leckét kell még megtanulnom hozzá? Hány százast kell még megcsinálnom, hogy kész legyek a Kazinczyra? Van-e egyáltalán olyan, hogy kész valaki?

Vajon gondolta-e volna 2001-ben ez a gólyatáborozó egyetemista lány, lábában már a Kinizsi 100-zal, hogy közel az ötvenhez, 2024 egy júniusi éjjelén ismét itt állhat, egy sokkal nagyobb kihívást keresve?

Eljött végre a megváltó álom a szememre. Az autóban alszom, mikor lecsap a vihar dörgéssel villámlással és felriaszt. Petit is bekergeti a függőágyból. Akit ez zavar le a pályáról, jó eséllyel feladja. Egész éjjel szüntelenül szakad. Lesz-e vajon, aki így is tovább megy? Aggódom a többiekért. Ki lehet-e várni a hosszúra nyúlt vihar végét Füzéren? Ha igen, milyen áron?


Az új nap mindig új utakat és kihívásokat hoz, de új szépségeket is

Ki kell-e lépni az utolsó körön? (Ha még egyáltalán lehetséges...) Gázolni kell a sárban, a vizes fűben? Hányan fogják ezt is bevállalni?

Lehetetlen nincs, 63-an így is célba értek. Kb. a fele mezőny. Teljesítők mindig vannak, minden körülmények között. Egyszer én is szeretnék köztük lenni. Így jövő június végén vár újra a Kovács villa semmihez sem hasonlító vendégszeretete.

A csütörtök esti welcome drinktől...

...a vasárnap délutáni sátorbontásig - ez a Kazinczy feeling, ezt mindenkinek legalább egyszer meg kell tapasztalnia, aki a teljesítménytúrázást komolyan gondolja. Egyszer nem is lehet, mert aki csak egyszer is itt volt és részt vett ezen a túrán, visszajáró vendég lesz.

Strava linkek - az volt a stratégiám, hogy mindig csak egy 50-est megyek. (Ez az irány egyébként teljesen jó volt):

Regmec és Tilalmas részszakaszok:

2024. június 14., péntek

Csütörtökön csatangolni - na még mit nem!


Egy javíthatatlan túrázó mit csinál csütörtökön? Természetesen csatangol egyet vagy kettőt. (Persze, hogy inkább kettőt)

🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾

Csütörtöki csata(angol)ló (by Gencraft)


Csütörtöki csatangoló 10

Viszont minden összeesküdött ellenem. Petit kivéve, aki elfuvarozott a rajtba, pedig nem érinti a GoBudát a legrövidebb út a munkahelyére. Alig bírtam felkelni, a kulacsom egy pici lyuk miatt szökőkútként kezdett viselkedni (szerencsére még otthon és szerencsére van másik). Viszont már nem otthon, hanem a rajtban derült ki, hogy az órám hiába volt egész éjjel töltőn, semmi szuflát nem kapott. Ráadásul még a GPS-t se akarta megtalálni emiatt vagy más miatt. Így kénytelen voltam az amúgy is ramaty telefonommal vételezni a menetet.
A túrával magával szerencsére semmi gond nem volt, azon kívül, hogy mire belejöttem, már vége is lett. No sebaj, arra gondoltam, jövök én még a GoBuda utcájába ma! Ez a köröcske arra volt jó, hogy rácsodálkozzak megint a főváros általam ismeretlen zöld gyöngyszemeire – most ezalatt a rekultivált bányaterületet értem főképp, mert ott még soha nem jártam, valamint a HHH keszekusza ösvénykéit kilátóhelyekkel. Felfelé nagyrészt gyalogoltam, lefelé kocogtam. Fent a csúcson dinnyehegyek vártak, próbáltam apasztani a magasságuk. Egy darabig az igen gyors lábú Attilával mentem, akivel pont egy kilátóhelyen futottam össze. Vele aztán a 20-as körön is összeakadtam, amit együtt fejeztünk be.
A többi szép látnivalót a 10-es körön már ismertem (Kőtaraj, Mátyás-hegy, Hármashatár-hegy). Mindig jó érzés rádöbbenni, mennyi lelkes ember képes hajnalban útnak indulni egy túra miatt – állandóan jöttek szembe vagy utolértem másokat.
A túra végeztével kezdődött újra a pechsorozat: a telefonomon nem tudtam hívni a fiam, rájöttem, lejárt a bérletem, kell venni újat, ráadásul a plusz csomagom is a célban hagytam. Mivel a töltőért mehettem haza, garantált volt, hogy ezek után a melóból is elkésem (pedig olyan korán végeztem, hogy simán beértem volna még korábban is – ha nincs az a fránya töltős mizéria). De így legalább jutott némi bringázás is mára, mert akármilyen furcsa is, így a leggyorsabb beérni.

A rekultivált bányaterület egy igazi vadon

Szegény még este is ugyanott volt a kék háromszög elágazásánál

Volt bélyegzős igazolópont

Kőtaraj

Látvány az egyik kis kilátóhelyről

Kilátás a siklóernyős starthelyről



Guckler Károly kilátó



Rendes hegyek mellé dinnyehegyek is


Paralelepipedon - még leírni se könnyű

Kilátás a Mátyás-hegyről


Varjúfa a rekultivált területen

Lássuk mit ügyködött a Strava a telefonommal karöltve:
(Ezek után az összes hegyifutó bajnoknak rettegnie kéne, ha ezek az adatok pontosak lennének - de nem azok)





Csütörtöki csatangoló 25

Mint említettem, reggel közlekedési eszközt váltottam és ide már bringával érkeztem. Esélyes, hogy az utolsó induló voltam, köszönhetően az igen praktikus munkaidőmnek. (Na jó, néha tényleg jól, jön a 9 órás kezdés – például ha reggel is csatangol az ember.)
A napi pechszéria folytatásaként a rajtban valamiért nem indult el a rögzítés a most már feltöltött órámon, de erre csak a bányaterület legvége felé jöttem rá. Az út első fele a HHH-ig ismerős volt délelőttről és még dinnye is maradt a kilátóban. Innen azonban másfelé tért le a nagyon akkurátus szalagozás, amit Bálintnak köszönhetünk. Ezen az útvonalon művészet volt eltévedni – még sötétben is.

Ahol éppen volt kedvem, kocogtam, de semmit se akartam túlzásba vinni, most a Kazinczy előtt már a pihenésé a fő hangsúly (nálam néha az aktívé, de hát ilyen vagyok 😁). Innen egy borzasztó köves lejtő jött, amin se futni, se gyalogolni nem esett jól. Az alján utol is értem egy túratársat, aki a kényelmesre vett tempója alapján nem tudom, mikor érhetett be. Remélem, Dóriék készültek elég kávéval. Áttraverzáltam a Vörös-kővárra, amit ebből az irányból még sosem közelítettem meg (bezzeg a másikból egy szép novemberi napon minimum 20-szor is). Innen megint ismeretlen ösvényekre léptem, azaz az itteni tanösvényre, ahol kiderült, a repteret őrző magaslat neve nem véletlenül ez. A gercsei templom irányába vezettek a szalagok, de oda sajnos nem lehetett most bemenni. Távolról énekszó hallatszott, lehet, hogy volt valami szertartásféle. Mindenesetre szó szerint hangulatos volt dallamfoszlányoktól kísérve megmászni a Virágos-nyerget az alkonyatban.

Apropó alkonyat! Egy dolgot nagyon szerettem volna ezen a túrán: hogy a naplemente a kálvárián érjen. Pont jól jött ki a lépés, pedig a Jánosbogár utcában szép kis trakta várt megint. Zsíros, lekváros, nutellás kenyerek, mindenféle édességek és szörpök és nasik hátráltattak a naplementém felé való haladásban.

A Szarvas-hegyről már kaptam egy kis ízelítőt, milyen látvány fogad majd a kereszteknél. Azt hiszem a legjobb időpontban érkeztem fel. Nem győztem körbefotózni a látványt. Lefelé a kedvenc virágos lejtőimen vezetett az útvonal, majd a sárgán igyekezhettem a Jegenye-völgy felé. Egy helyen a jelzett útról jelzetlen csapásra váltott a szalagozás. Ez volt az útvonal egyik leghangulatosabb része, amit eddig szintén nem ismertem. Szerencsére nem evett meg a tacsi, mely az ösvény alján strázsált. Aztán számolhattam köveket a Rózsika-forrásnál, mosolyoghattam a sárban küzdő amatőr robogósokon, mászhattam a solymári várba kódért (hogy legyen egy kis Pálos feeling), megszemlélhettem én is, milyen érzés lehetett látványra (egy szóval pazar) apai ági felmenőimnek egy dolgos nap után hazatérni a földekről (akkor ugye még világított pirosan az Auchan a Kevély alatt, meg villanyoszlopok se csúfították a kilátást.).

Az erdőben ideje volt elővenni a lámpát, egyrészt, mert rendesen besötétedett, másrészt mert lövések hallatszottak a közelben. Nem szerettem volna, hogy valami erdei vadnak nézzenek. Mindenféle jelzéseken (zöld, sárga, kék) és átkötő utakon haladhattam vissza a Virágos-nyereg közelében lévő katonasírhoz, ahol szintén volt egy pont. Mint a többit, ezt is a mértani fogalmak vették birtokba, mint rombuszok, paralelogrammák vagy paralelepipedonok. Azt hittem a pályajelölők gondos kezei még hangulatvilágítást is elhelyeztek a sírnál, hiszen messziről fényt láttam. Mint kiderült, ez Attila lámpája volt. Megörültünk megint egymásnak és innen már együtt mentünk a célba a Táborhegyi-barlang érintésével, de előtte derekas pusztítást végeztünk a Jánosbogár utcában. Mint kiderült, ő is bringával érkezett, így hát a túra után mindenki szépen hazakerekezett.

A hasznos infókat a Kazinczyval kapcsolatban köszönöm mindenkinek. Valószínűleg nem mindennapos, hogy egy szervezőgárdában ennyi teljesítő van.
(Szerintük arról én regényt fogok írni.)



Panelok és a helyét visszahódító természet kontrasztja

Kőtaraj estefelé


PG starthely



HHH

Mindenféle sportágaknak hódolók a HHH környékén (én éppen futok)


A Vörös-kővár innen egész lapos

A hegykoszorú innen mindig csodaszép

Miért is Vörös-kővár? 🤔


A középkori Gercse falu helye felé

Nasik tömkelege


Érdemes volt kilépni


Bénázó robogósok (egyáltalán mit keresnek itt???)

Kilátás a várból

Felmenőim vezetékek nélkül élvezhették a kilátást például innen

De hogy a Kötők padjánál jártak-e azt kötve hiszem

Táborhegyi-barlang

És a Strava a drága ezt hozta össze (kicsit hiányosan):