Ködöllik a Mátra

Amíg nem találtam rá a Vidróczki teljesítménytúrára, mint a Hosszútávú Nemzeti Bajnokság szerves részére, addig nem is tudtam arról, hogy létezik olyan település Magyarországon, hogy Szorospatak. Márpedig létezik. Ha Gyimesben lenne, valószínűleg Szorospatakának hívnák, jobban az Isten háta mögött akkor se lenne. Emiatt is nem nagyon terveztem, hogy a bajnokságnak ezen a futamán részt fogok venni. Maximum előző éjszaka ott sátrazással, bivakolással kivitelezhető ez a túra is a tömegközlekedőknek, mint sok oly más.

De aztán máshogy hozta a sors. Hétvégén amúgy is családi ünneplés volt esedékes, emiatt egyedül csak a szombati napot igénybe vevő túrán gondolkozhattam. Első körben a Tanúhegyek 50-re gondoltam, de annak is olyan elfuserált a rajtoltatási ideje, hogy a tömegközlekedő ezerszer is meggondolja, hogy útnak induljon-e a hajnalok hajnalán, hogy aztán oda se érjen időben, vagy esetleg ott aludjon egy játszótári pad alatt, ahogy tavaly Péter tette. Aztán még vissza is kéne jutni a túra után. Szóval nem, a Tanúhegyeket és a Vidróczkit is elvetettem. A százast eleve, de a rövid távokban se gondolkodtam. Inkább azt találtam ki magamnak, hogy bejárom a Mátra 115 utolsó, számomra teljesen ismeretlen kilométereit Szurdokpüspökitől Mátraszentimréig bezárólag. János-vára, Havas, Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy, a rettegett ismeretlen huplik, amin másnapos mosott emberi végtermékként vasárnap hajnalban vagy inkább már napközben botladozni fogok. De aztán jött Pető Sanyi üzenete, hogy megtalálta még Tolnában a poharam és elvinné a Vidróczki rajtjába. Először azt gondoltam, szívesen átvenném bárhol máshol, de végül csak rávettem magam, hogy elmegyek a halál hátán lévő Szorospatakra, legfeljebb onnan járom be a csúcsokat. De akkor meg miért ne indulhatnék a túra valamelyik értelmesebb távján? A 62 sok lesz időben, viszont szóba jöhet a 31 és a 46. De inkább a 46 akkor már, mert abban benne van a veszettül meredek Galyavár és az Ágasvár is, mindkettő szerves része a M115-nek is. És akkor kezdődött elölről az ördögi kör: nem tudok időben lejutni a rajtoltatás végéig. 

Nem kicsi sár van

Még úgy sem, hogy begyaloglok Bátonyterenyéről (vagy Bátonytenyeréről?), vállalva korábbi indulást és a plusz kilométereket. Mintha minden szervező összeesküdne a tömegközlekedők ellen. Minimum negyed órával mindig lekésném a rajtot, de inkább többel oly sok esetben, ha kénytelen vagyok a MÁV vagy a Volán szolgáltatásait igénybe venni. Hát akkor nincs más választásom, pofátlan leszek és keresek fuvart magamnak. Ez viszonylag gyorsan sikerült, péntekre már hárman is elvittek volna Szorospatakra, de végül Gézáékkal utaztam, akik először jelentkeztek. Kicsit korán ott voltam a megbeszélt találkozóhelyen, a Szöglet büfé előtt a Népligetben, de aztán begördült az autó oda, majd Szorospatakra is, amit azóta tényleg Szorospatakának hívok, amióta a húgom férje kitalálta, hogy Gyimesben is lehetne a neve alapján. Vagy néha Szarospatakának, amikor már elegem volt a sármennyiségből :-). 

Többre érdemes üdülőházak - állítólag nem is nagyon használták őket

Hát ez a Szorospatak egy elég elbaltázott hely, leginkább egy hihetetlenül szürreális és baljós hangulatú urbexparadicsomra hasonlít. Busz jár oda egy leginkább tengelytörésre alkalmas, szóval felettébb kátyús úton, tehát kéne lennie lakóknak is, ha ezt bevállalja a Volán. De csak évtizedekkel ezelőtt elhagyott, valamikor menőnek mondható nagyobb üdülőházakakat lát az ember, meg egy szintén lepukkant gyerektábort, valamint egy omladozó bányaüzemet. Legalábbis az útról ennyit látni. A táborban található egyetlen használható modern fogadóépületet se használják, maximum a mosdókat vették igénybe most a túrázók. Meg a nem lelakatolt viskók egyikét-másikát. Állítólag elég kísérteties érzés volt bent aludni a kint szakadó esőben. Pedig Szorospatak lehetne tipikus „Mátra alján, falu szélén” település, a természeti környezet adott ehhez. Talán a tábor hamarosan megújul és hoz magával valami fejlődést erre a kilátástalannak tűnő sorsú, elhanyagolt településre, ahonnan negyed 8 körül indulva nekem is igen szürreális kalandokban lehetett részem. 

Eső mosdatta kátyúkkal teli út

Parai Pistivel, alias Aszúval előző nap beszéltem telefonon, mondta is, hogy vigyázzak, sár lesz. Nos, amivel letérve az aszfaltútról szembesültem, az nem egyszerűen sár volt. Dágvány, mocsár, láp, amiben cuppogott a lábam, mindenhonnan folyt a víz felülről és alulról, mert az éjjeli esőnek sem akaródzott még elállni. Még jó, hogy elálltam attól a szándékomtól, hogy egy világos színű új cipőt járassak be ezen a túrán. Amennyire lehetséges volt, próbáltam a cudar terepviszonyok ellenére kocogni. Ez végül olyan jól sikerült, hogy azon lendülettel majdnem be is kocogtam Nagybátonyba. Egy csinos kis fapalló előtt azért a biztonság kedvéért megnéztem a térképet: Hoppá, itt egyáltalán nem kéne lennem! 

Az itinerben Nagybátony falu széle volt - én meg is néztem, milyen ténylegesen egy mátrai falu széle

Valamivel ezelőtt fel kellett volna kanyarodnom egy piros jelzésre. Erre emlékeztem is, meg szalagok is voltak, csak éppen az ominózus elágazást nem vettem észre. Így hát mászhattam vissza. Közben Őrsi Annáék is érkeztek szemből, el is engedtem őket, úgyis gyorsabbak, én meg amúgy se sietek, csak egy szűk 50-es lesz ma. Hát akkor másszunk fel a Bec-kút irányába. Teljesen ismeretlen terep, egészen a Vörös-kő előtti makadámútig, ahol a peaks révén korábban már jártam. Az egész útvonalban egyébként több az ismeretlen, mint az ismerős rész, így ez nekem tökéletesen megfelel, igazi élmény- és felfedezőtúra. Főleg, hogy jár hozzá elég rendes szintemelkedés is. Mászás közben elővettem az itinert és elborzadva láttam, ott lent nemcsak elágazás, hanem kód is volt, amit fel kellett volna írnom. Na, azt még csak nem is láttam. Pedig reggel pont a tollamért mentem vissza az utcáról után a lakásra. Rettentő szétszórt vagyok ma! Valószínűleg az sem segített, hogy még indulás előtt Palival megittam egy kupicával a sikeres teljesítésre. Meg amiatt is, mert roppant mód fáztunk az alig 5 fokban. Nincs mit tenni, meg kellett szégyenszemre érdeklődnöm a kódot néhány rövidebb távostól, akiket éppen lehagyni készültem. Aztán másztam tovább, egészen a Vörös-kő-kilátóig, ahova fel is mentem szétnézni. Nagyon biztató kilátások nem voltak, sőt, búcsút mondva a melegen tartó emelkedőnek a kezeim is irgalmatlanul fázni kezdtek. Már megint nem hoztam kesztyűt... Kesztyűt? Hiszen mindjárt itt a június! 

Biztató kilátások a Vörös-kőn...

Mátraszentlászlóra beérve hamarosan megtaláltam a szintén cidriző pontőröket a Barangoló vendégház előtt. Az asztalon minden volt, amit az éhes túrázó kívánhat: szalámis, zsíros, lekváros kenyerek, különféle chipsek, olívabogyó, mindenféle gumicukrok, pogácsák, müzliszeletek, szörpök. Lehet, hogy a mókuska is, ami éppen feltűnt az út szemközti oldalán, szeretett volna csemegézni a kínálatból. Jóllakva kikanyarogtam a kék kereszten a Sebestyénvár oldalába, aminek csúcsán a mátrai peaks alkalmából már szintén jártam. Innen a kék kereszten, azaz Smiró Feri útján kellett elkanyarognunk a Galyavár alá. Ezen a szakaszon is volt néhány patakátkelés (Legyendi-patak és Galyavári-patak), de korántsem olyan izgalmasak, mint amikhez később volt szerencsénk. Sajnos foltos szalamandrát nem láttam, pedig állítólag akadtak szép számmal ezen a szakaszon. És máris ott voltam a rettegett Galyavár aljában. 

Frissítőasztal kínálata (csak részlet)

Május vége lenne a naptár szerint...

Hát lássuk! Hozzá először és egyben utoljára jó néhány éve, a peaks véghajrájában volt hozzá szerencsém, amikor el kellett érnem a buszt a galyatetői főúton. Tehát jó nagy rohanásban voltam. Most azt gondoltam, hogy szimulálom a M115-ön tervezett tempót, tehát nem nyomom izomból, hanem csak annyira megyek, amennyire jól esik. Pulzus ne legyen az egekben, de amennyire lehet, haladjak. Ez nagyjából sikerült is, csak a Galyavár tetején lévő kódot nem leltem sehol. Így hát lefotóztam a sáncot, a várkódot és az emlékművet. Közben meg már-már utolértem az előttem haladó narancssárga pólós srácot. Úgy éreztem, hogy annyira nem is olyan rettenetes ez a Galyavár. Ráadásul valami varázslatos hangulatú ködös erdő fogadott a hegy tetején. Pont mintha Kodály Zoltán Mátrai képek című kórusművéből idéznék a „Ködöllik a Mátra” című eposzt, mondjuk asszociálva egy novemberi tájképre. Kár, hogy már kis híján nyarat mutat a naptár... A hőmérséklet is mint november végén. Felérve kezdtem megint valamelyest fázni. Szó se lehetett arról, hogy pólóra vetkőzzek. 

Kilátás a Galyavár mászása közben

Emlékműfotó kód helyett

Csodálatos május végi időjárás

Menet közben utolértem a srácot és megkérdeztem, látott-e kódot. Se ő, se egy minket elhagyó futó se talált semmit. Megnyugodtam, hogy ezúttal nem én voltam szeleburdi. Ahogy bandukoltunk Piszkés-tető felé, egy mufloncsorda robogott át előttünk. Majd a Bőgős-réten keresztülhaladva meg is érkeztünk Mátraszentimrére. Itt is fel volt öltözve rendesen a pontőr srác télikabátba. Kicsit csemegéztünk, aztán indultunk is tovább a Csörgő-patak völgyébe. Éppen jöttek szembe a százasok, Bévárdi Gábor, Adrienn, Szabó Attila, Láng Ritáék és még talán mások is. 

A Bőgős-réten

Mátraszentimrén még virágoznak az orgonabokrok

Ezúttal nincs gond a helyesírással, mi rendesen túrtuk a sarat

A patakvölgyben aztán izgalmas kalandok vártak ránk. A gyönyörű, hangosan csobogó (azaz csörgő-morgó), de eléggé megáradt patak ugyanis nem tette könnyűvé az átkeléseket. A sokadiknál már nem keresgéltem a gázlót képző köveket, ágakat, inkább átgázoltam, hiszen úgyis csuromvizes volt a cipőm. Csakhogy volt hátra még egy átkelés... Itt egy nagyobb társaság is próbálkozott. Gondoltam, nem lacafacázom, faszagyerekesen átgázolok megint, a Hokámnak és a nadrágszáramnak úgyis mindegy. Neki is indultam, aztán egyszer csak zsupsz! Benne voltam a vízben derékig, mert elbotlottam egy kőben, ami a zavaros vízben nem látszott. Végül is itt a strandszezon, ideje elkezdeni a fürdést... Ne zavarjon senkit, hogy van hozzá kb. 10 fok. Meg van még hátra 25 km a túrából. 

Vadregényes, de nem könnyű terep a Csörgő-patak völgye

Ilyenkor egy rendes ultrás sem tehet mást, mint hogy megrázza magát, koronáját megigazítja, aztán megy tovább, ha komolyabb baj, sérülés nincs. Akkor nekem is így kell viselkednem, jó udvaronc módjára. Ugyan a térdem és a könyököm kicsit beütöttem, de semmi eget verő baj nincs. A többiek aggódva kérdezgetnek, de én inkább a szintén megmerített telefonom nézegetem gondterhelten, majd kicsit erősebb tempóra váltva, elhúzok: ne is lássam többé ezt a helyet. Megfázni nem akarok, tehát hőt kell termelnem. Ha más módszer nincs, akkor mozgással. Száraz ruha nincs nálam, adni senki nem fog. Csak a célban depóztam váltócuccot, ide nem hoz utánam senki semmit, nekem kell megoldanom a helyzetet. A hegyi mentők sem fognak értem kijönni, se a jó tündér nem fog előbukkanni egy fa mögül, hogy kívánjak magamnak száraz bugyit és nadrágot, valamint lélekmelegítő pálinkát. Bár lehet, hogy fontosabb lenne a száraz itiner annál. Bár ezt az extra kívánságot már úgyse teljesítené, hiszen általában csak három kívánságig szokott terjedni a tündérek kapacitása. Erdei tündér híján nézzük a realitásokat: a legközelebbi Mátrakeresztesről eljutni tömegközlekedve Szorospatakra lehet, hogy több időt vesz igénybe, mint megtenni a maradék távot. Ha egyáltalán van busz ilyen viszonylatban... Szóval csak előre létezik ebben a helyzetben is. 

Végre lehet kocogni

Utolér Adrienn, majd Rita és Csaba is, mesélem nekik, hogy drága hét lesz ez, ha a telefonom is kidobhatom. Új óra (az legalább tervezett kiadás volt, új túracipő (ez hirtelen felindulásból történő vásárlás volt) és akkor még most új telefon is. Drága hobbi a mienk (is). A víztől csöpögő itinerem is romokban, de ez a legkisebb bajom most. Sokáig nem tépelődhetek ezen, mert újabb kódhoz és útelágazáshoz érkezem. Szerencsére a telefonom működik, le tudom fotózni a kódot. A szétázott itinerre felírni bonyolultabb lenne azt. Aztán nagyobb saras lejtő következik, ahol Adrienn és Ritáék is elhúznak. Ahogy haladok előre, elbizonytalanodom. Vajon nekünk 46-osoknak is erre kell mennünk? Lehet, hogy csak a százasoké ez az útvonal. Mintha írtak volna valami terelőszalagokat, itt meg egy sincs. Már megint nem figyeltem az elágazásban. Elmenni téves irányba nem akarok, inkább visszamászom az előbb megtett lejtőt. Persze tök fölöslegesen. Bánja a fene, úgyis edzem a Mátra 115-re, időm van elég, meg legalább kapaszkodás közben jobban száradok. Közben páran biztos bolondnak néznek, mit rohangálok ide-oda mint egy eltévelyedett kerge birka a Vidróczki híres nyájából. 

Vidróczki-barlang

Végre laposabb terepre érek és újra tudok futni. Utolérem Attiláékat és a pontig együtt haladunk. Itt is van minden finomság és a gyömbérszörp se fogyott el. A narancssárga pólós sráccal ismét társulunk és együtt megyünk a Vidróczki-barlangig, ami egy kisebb kitérőt képez az útvonalról. A srác még a lejjebb lévő, meredek úton megközelíthető Alsó-vízesést is megnézi. Én csak a barlangig mászom le a csúszós sziklákon, ennyi mutatvány mára elég is. Aztán kezdődik egy húzósabb emelkedő egy 583 m magas kiemelkedésig, ahonnan csodás kilátás tárul az esős időjárásból ocsúdó felhőpamacsos mátrai bércekre. Annak ellenére, hogy a terep olyan, amilyen, és derékig csuromvizes vagyok, nagyon is élvezem ezt a túrát, hiszen ezernyi arcát mutatja ma a természet. És mindjárt talán ki is süt a napocska. 

Ágasvár a Szalajkás-tetői pontról

Még mindig kis mászás éles kanyarral, aztán egyszer csak odaérek a következő ellenőrzőpontra, ami talán az egyik legszebb környezetben lévő ezen a túrán. A Szalajkás-tető rétjéről pont rálátni az Ágasvárra. Veszek egy cukorkát és robogok is tovább. Elhagyom Ritáékat, élvezem, hogy futhatok a végre egész tűrhető terepen. Futok is ki a nagyvilágból, sőt le a saját távomról, követve a százasokat. Pedig tudom, hogy lesz egy sárga leágazás a zöld keresztről, legalábbis kéne lennie. De nem látom sehol, szalagozást se látok, így megyek csak előre. Egy szép rétre kanyarodva már-már majdnem utolérem Szabó Attiláékat, mikor végre csekkolom a térképet. Ajajj, több kilométert is elmentem rossz irányba, éppen félúton vagyok a Tót-hegyeshez (amit most mégse szeretnék már megnézni). Az ismeretlen terep átka, no meg a figyelmetlenségemé! A Mátra 115-ön az ilyesmi vérre fog menni, itt azonban betudhatjuk plusz edzésnek. Morgolódom, hogy ebből már Vidróczki 50 vagy 55 lesz számomra, és javaslatokat adok a szervezőknek, hova helyezzék a szalagjaikat. Közben furcsán néznek rám a szembe jövő százasok. Mondom nekik, hogy már megint tévúton járok. Egyik lány javasolja, hogy akkor már csináljam meg a százast vagy a 62-es távot. Megcsinálnám bármelyiket, csak az a baj, hogy nem érek rá, meg egyébként is ők már mentek plusz köröket az eléggé keszekusza útvonalon, amiket én a 46-os távon nem. 

Ezt a panorámát nem szabadott volna meglátnom

Helyette ezt kellett volna valamivel korábban

Helyenként irgalmatlanul saras út vezetett le Mátrakeresztesre

Nincs mit tenni, vissza kell mennem a Hidegkúti-nyeregbe, úgyis egy hét múlva majd itt dönthetek, hogy 115 vagy 88 lesz-e. Nem szeretném a könnyebb utat választani, így most sem keresek magamnak egérutat. Megyek vissza a Mátrakeresztesre vezető sárgához, ami egy idő után inkább egy mindent elnyelő mocsárra hasonlít. Engem is el akar nyelni, néha majdnem bokáig süllyedek a sárba. Hiába lejtő, nem túl haladós, de közben szerencsére vigasztal az elsőrangú kilátás.

Nagyhangú bernáthegyi

Ilyen egy tökéletes EP messziről

Ahol tudok, kocogok, majd a falu aszfaltjára érve végre rendesebb tempót is tudok futni. Utol is érem újra a narancssárga pólós srácot, aki most megint elém került. Olyan vagyok ezen a túrán, mint egy rossz szellem, mindig előbukkanok valahonnan váratlanul. Újabb eszem-iszom következik a ponton, még sörök is előkerülnek. Sorra érkeznek a százas teljesítők: Őrsi Bálint egy szőke lánnyal, Márton Dani, Frisch Laci. Kis pihenés után indulni kell tovább, neki a gyorsan emelkedő piros négyzetnek a Kosik-tanya felé. Az még a kisebbik baj, hogy emelkedik, a nagyobb az, hogy rettentő saras egyben, nehéz a haladás. Csak bámulom az egyre távolodó Dani és Bálinték hátát, hogy tudnak ők itt is ilyen veszett tempót menni. A narancssárga srác visszament a pontra cipőt rendezni, ő nem ér utol. 

Ágasvár még messziről

Végre-valahára leérek a Kosik-tanyához az elég viszontagságos úton. Meg is feledkezem arról, hogy itt kódnak kéne lennie, úgyse tudnám beírni a lassan négy darabba szakadó nedves itinerbe. (Ha már vízhatlan tasakba tettem, mondjuk lezárhattam volna a felső zárat. Most már édes mindegy...) A zöld jelzésre váltva, kapaszkodhatok máris Ágasvár felé. Ahogy felfelé haladok egy furcsa dörrenést hallok. Nem hasonlít semmire, se dörgésre, se repülőgépre. Talán medve dörmög a közeli bokorban? Nem valószínű, de inkább szaporázom lépteim. Később Pétert is megkérdeztem erről, ő is hallotta a különös és beazonosíthatatlan hangot. A zöldet szerencsére ismerem, így könnyen odatalálok a turistaházhoz, ahol nincs pont. Tovább kell hát menni, egyenesen fel a hegytetőre. Ahogy felfelé kapaszkodom, Bálinték és Dani jönnek is már vissza. Dani mondja, hogy Vincze Zoli vár már fent nagyon. Hogy ne várjon sokáig, igyekszem nem megállni kiszuszogni magam, pedig leginkább ehhez lenne kedvem lépten-nyomon. Már majdnem fent vagyok, mikor hátulról rám köszönnek: Fiala Peti ért utol. Felfelé az Ágasváron! Nemsokára együtt köszöntjük Vincze Zolit, aki a csúcsot őrzi most, és szorgalmasan osztogatja a pecséteket és a nápolyit.

A turistaház melletti rét

Kilátás a hegyről

És végre pólóra lehetett vetkőzni így a túra végére

Kis fotószünet után szaporázzuk lefelé a lépteink, de leérve máris elkavarunk. Kiderül, a kerítés melletti piroson kellett volna tovább mennünk, majd utána váltanunk a kék keresztre. Szerencsére gyorsan megleljük az utunkat Szorospatak felé. Ez örömteli, de kevésbé ad vigalomra okot az út állapota: egyre több a dagonyázós rész. Egy helyen majdnem elvisz minket az aszfalt, de Péter órája helyes irányba terel. Én alig bírok leevickélni a saras lejtőn, Péter hétmérföldes lépteivel máris elhúzott, alig látom a távolban. És ami nem hiányzott már senkinek: itt az út végén sikerül a patakfürdő után sárfürdőt is vennem elcsúszva egy nagyobb lelépésnél. Most már mindegy, pár perc és ott a váltóruhám. Igaz, egyébként teljesen megszáradtam már mostanra. Ha nyakig saras nem lennék, nem is kéne átöltöznöm. Szóval egy ilyen malőr is túlélhető egy túra során. Mindig új tapasztalatokat szerez az ember, amik valamikor még jól fognak jönni. Egy hosszú tanulási folyamat az ember egész túrakarrierje. Tanulok oly sok mindenről: a túrázás mikéntjéről, önmagamról, embertársaimról, a természetről, valamint még ki tudja mi mindenről.

Most azonban nem foglalkozom a kapca(rongyos)betyáros öltözetemmel, sárfoltos nyusziként sprintelek az aszfalton, hogy behozzam lemaradásom Péter mögött és hogy minél hamarabb beérjek a célba, aminek sanyarú sorsú színes táborépületei már fel-fel tünedeznek a távolban. Leadom a koszlott-foszlott ellenőrzőlapom, rajta az elfolyott pecsétekkel, mesélem hozzá a fürdős sztorit. Természetesen Csörgő-patakos kitűzők választok. Azt hiszem örök emlék marad a vele való találkozásom. A pontőrök megállapítják, hogy ma nem is ez volt a leggázabb kinézetű itiner, mert volt szerencséjük egy négy darabba szakadt példányhoz is. Közben kikérem a gulyást, ami kifejezetten jól sikerült. Nem forró, nem zsíros, nem fűszeres, nem mócsingos, szóval gond nélkül, gyorsan és jóízűen fogyasztható. Ez számomra most mellékes, de ha százason lennék, bizony fontos tényező lenne. Sőt, a gulyáshoz bónusz sör is jár! Utólag nagyon sajnáltam volna, ha kihagyom ezt a remek túrát, ami számomra végül Vidróczki 50-ként végződött az összes eltévelyedésemmel. Jövőre akármi is lesz, a százast meg kell csinálnom!

És végül csak kiszáradt!

Az induló Daninak, majd Péternek jó utat kívánok a folytatáshoz, sejtem lesz itt még küzdelem az éjszakában minden érkezőnek, aki majd túrázóként távozik. Villámgyorsan hűl az idő, ahogy esteledik, de nemcsak a hideggel és a mérhetetlen mennyiségű sárral kell szembeszállniuk, hanem ezernyi más dologgal is. Nekem meg ideje kitalálni, hogy jutok haza. Elméletileg Nagybátonyból vannak buszok, de odáig el kéne gyalogolni a saras erdőben, szóval tök hiába öltöztem át. Aztán meg mobilnetem sincs meg térerő se, szóval másokat kell megkérnem, hogy nézzék meg a menetrendet. Kiderül, hogy 7 előtt megy az utolsó lehetséges busz, azt meg kissé necces lenne elérni Imre, (remélem, nem kereszteltem át), a narancssárga pólós srác segítségével is. Szerencsére adódik másik fuvarlehetőség, egészen Budapestig, már csak a saras cipőmmel kéne valamit kezdeni. Az, hogy szarrá ázott, tök mellékes körülmény, legalább nem fogok óvatoskodni vele a lemosásnál. Amíg várni kell a többi utasra, hogy célba érjenek, legalább van idő gyűjteni mátrai köveket a kődíjfestéshez a következő túrára. Amit már nagyon várok és egyben nagyon tartok tőle. Mert a Mátra 115 lesz az eddigi legnehezebb megmérettetésem (ha az elbukott Kazinczyt leszámítjuk.)

Ezúttal köszönöm mindenkinek a segítséget a lejutásban, hazajutásban, illetve a társaságot túra közben.

Strava-link:

 

Betyártesók

Moki és egy mókusos kő

Húzós hétvége

 Talán lassan megszokhatom, hogy a túrázó hétvégén nem lazsálhat. Főleg, ha az aktívkodásra belső késztetést is érez, akkor nincs más út, futócipőt és hátizsákot fel és irány a természet! Ha lehet, már rögtön a pénteki munka befejezése után.

Szóval ez volt a mostani hétvégém 3 felvonásban:

Péntek:

Csillebérci tekergés éjjel 11,5 km

Hirtelen ötlettől vezérelve kötöttem ki péntek este Levente túráján. Ha már úgyis fent a Normafánál szerettem volna futni egy utolsót még a Kékes csúcsfutás előtt, akkor miért is ne szerezhetnék egyben egy újabb tt-s trófeát még. Mivel lámpát nem hoztam, maradt a rövidebb táv lefutása (ami éppen elég is volt edzésnek erre a napra, gondolva a többi hétvégi tervre is). Azzal még éppen tudok világosban végezni és egyben a szinteket se fogom szokásomhoz híven kispórolni az edzésből. 

Fel is kerekedtem a KFKI-hez, fél 7 után már el is tudtam rajtolni. Pont egy szemüveges srác indult előttem, akit meg kellett volna jegyeznem... De őt és túratársát az első kilométeren már el is hagytam. Sokat most nem mesélek a túráról, mivel röpke egy és háromnegyed óra alatt végeztem vele. Nem egy nagy eredmény, de pont ilyen kényelmes futótempóban terveztem végigmenni, hogy túlzottan ki ne fáradjak. Amit lehet, ki is fussak azért benne, de gyalogolni se volt tilos, például a kedvenc Adorján utcámon. Ami talán Budapest egyik legmeredekebb utcája, de az biztos, hogy ott van a top 10-ben. Ennek a Mátra 115 előtt különösen örültem. Kicsit lassítottak a Széchenyi-hegy rétjein éppen virágzó nagy ezerjófüvek és egyéb virágok, illetve az innen-onnét kínálkozó panorámák. A Rupp-hegyi miatt tettem egy apró kitérőt is.

Bizony mindig rá kell jönnöm, micsoda szerencsések vagyunk, hogy fővárosunk közvetlen közelében ilyen szép természeti környezet van, ami egyben remek edzőterep a terepfutóknak és terepgyaloglóknak. 

Piros négyzet kilátás

Rupp-hegy kilátás

Adorján utca vége kilátás

Apáca-rét kilátás

Normafa kilátás

Szombat:

Tavaszi nyitott pincék teljesítménytúra 32:

Mivel viszonylag későn értem haza pénteken, nem tudtam, hogy fel tudok-e vagy inkább akarok-e majd kelni szombaton, hogy levonatozzak Alsóörsre pincéket járni. Pedzegettem Leventének, hogy ha elalszom, akkor inkább az ő túrájára megyek majd szigetelni. De este végre megjött a várva várt visszaigazolás a rendezőktől és egyben be is fizettem a nevezési díjat, így aztán nem volt visszaút, felhúztam az órám hajnali kelésre (jobban mondva bepötyögtem a telefonba az időpontot, hisz ki az aki manapság vekkert használ.) 

Már a rajtban zsíros kenyerek

Természetesen a MÁV most is hozta a szokásos formáját, a vonat késett, így mi túrázók, akik ezzel a pesti vonattal érkeztünk, mind lekéstük a 9 óra 30-as utolsó lehetséges indulást, de ez szerencsére a szervezőket csöppet se zavarta. Elvégeztük a papírmunkát, ami villámgyors volt, hiszen az előnevezés is megtörtént és a pénz is be volt fizetve, így inkább csak arra kellett koncentrálnom, milyen színű karabineres bögrét válasszak. Egy kéket kértem, hiszen az az egyik kedvenc színem. Aztán máris rávethettem magam az asztalon sorakozó zsíros kenyerekre. Elsőre talán furcsa, hogy rögtön itt a túra elején máris megetetnek velük, de mindennek megvan az oka. Nemsokára ki is derült, miért volt szükség rögtön a tulajdonképpeni elindulás előtt már egy jó tápláló étekre.

Üzemképtelen bicikli valahol a 90-es évek közepe táján, még egy másik univerzumban...

Balatoni retró - kissé nosztalgikus volt számomra ez a túra

A legjobb lejtő biciklivel anno

Alsóörs és környéke bennem nosztalgikus emlékeket idéz, hiszen kis- és nagykamasz koromban nem egyszer tekertem utcáin a strandra vagy éppen csak úgy körülnézni és felfedezni a barátnőmmel. Szinte minden nyáron ott nyaraltam náluk a Kishegyen egy hetet (most vén koromra a Vass pincészetben végre megtudtam, mi a neve a helynek), ami amolyan senki földje volt szétszórt nyaralókkal, régi pinceépületekkel Alsóörs, Felsőörs és Lovas között. Rengeteg szép emlék kéredzkedik elő úton-útfélen, szinte minden utcasarkon: csatangolások, maratoni tollasozások, strandolások, biciklizések, naplóírás, általunk kitalált játékok és mindehhez a gyönyörű Balaton-felvidéki környezet. A fő helyszín, a ház a mai napig megvan. El is mentünk a közvetlen közelében a túra során. Meg is akartam keresni, de nem voltam olyan állapotban, hogy meg is találjam. Pedig jó helyen kerestem, működnek a régi reflexek. És mindez immár majdnem fél évszázaddal az ember háta mögött rettentő régen volt és annyira valószínűtlennek tűnik. Mennyire más volt ahogy és amilyen felfogásban akkor éltünk, mintha mindez egy másik életben vagy legalábbis egy másik univerzumban történt volna. Kútra jártunk vízért, a postafiókok a még nem aszfaltozott bekötőút mellett voltak, képeslapot írtunk haza, gyalogoltunk a csomagokkal a busztól... Ezek a nosztalgikus emlékek képezték az egyik okot, ami miatt beneveztem erre a túrára.

Török ház Alsóörsön

A másik ok, mint mindig, az volt, hogy lesznek benne, ha elvétve is, számomra még ismeretlen részek. Harmadrészt meg igazi bulitúra ígérkezik sok-sok pincével és borkóstolási lehetőséggel. Igaz, egyedül haladva bizonyára nem én leszek itt a legnagyobb buliarc, sőt még a borfogyasztást is csak úgy hébe-hóba terveztem. De egyben ez a túra volt az is, ahol könnyen dől mindenféle túraterv, sőt rossz esetben maga az ember is.

Lovason

Lovas Kikötő

Az első két helyen, azaz az alsóörsi kocsmában pincelátogatás helyett csak a mosdóba zarándokoltam el, illetve a nagyon otthonos lovasi Kikötő nevű helyen csak kávét ittam magányomban. De nem sokáig... Mert már sokadszorra ért utol itt két srác, Feri (ő volt a tegnapi szemüveges magas srác) és Tibi, akiknek asztalához végül csatlakoztam, ha már úgyis hasonló tempóban haladunk. Egyedül a bortúra se az igazi, sokkal vidámabb és szórakoztatóbb társaságban iszogatni és köztes időben haladni. A haladással nem is volt gond, az ment (most még) tempósan, de azonban a szünetek szinte észrevétlenül egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak köszönhetően a finom nedűknek és ételeknek, valamint a gazdák barátságos vendéglátásának. Nehéz volt búcsút mondani a pincészeteknek, főleg úgy, hogy volt ahol még a gépészeti részt is megmutatták nekünk. Sok helyen csak sajnálhattam, hogy nem egy nagyhátizsákkal érkeztem, mert lehetett volna vásárolni mindenféle jó borokat. Így csak egy különleges krémesített akácmézet sikerült bepréselnem a kis futózsákba.  

Nagyon ízletes túrós rétes Nádasyéknál

És a kilátás is pompás

A fizetést rotációs rendszerben intéztük, mindig más hívta meg a többieket. Mivel igen szűkkörű a túrázóvilág, hamar kiderült, hogy mindenki tud történeteket és pletykákat közös ismerősökről, egyszóval kellemesen szórakoztunk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Feri és Tibi egyébként valójában, mert ők osztálytársak voltak. 

A Söptei pince külföldön is díjnyertes bora

Nem írom le az egész utat, inkább a legekre szorítkozom.

Legfinomabb bor: Söptei Zsolt pincészete - több rangos külföldi borversenyen is díjat nyert

Legfinomabb sütemény: Nádasy pince házi rétese (nyújtott tésztával)

Legfinomabb kávé és legotthonosabb környezet: Lovas kikötő (mondjuk kávét máshol nem ittam 😄)

Legjobb kilátás: Pocca pince, akik megkapják egyben a legcukibb kutyák díjat is. Szeretnék ide elmenni főállású tacskósimogatónak. Azért egy megosztott díjat a Petrányi pince is kap.

Legnosztalgikusabb hely: Levendula pince - kamaszként rengetegszer bicikliztem el ide a kilátás miatt

Legtöbb kóstoló: Vass pince (miközben kóstoltunk, Tibor eltűnt, aztán nagy sokára sikerült megtalálni, azaz utolérni. Itt először vörösbort (siller) is ittunk.)

Legtermészetközelibb hely: Márffy vendégház a kis patakocskával

Legfinomabb lángos: Gyuri lángos büfé - és egyben a cél, azaz az alsóörsi strand is nagyon nosztalgikus hely volt.

A Szegner pince kínálata Paloznakon

És nagyjából mindenhol kóstoltunk, de aztán a közepe felé rájöttünk, hogy ennek így nem nagyon lesz jó vége és haladni is kéne. Bár mikor haladtunk, elég tempósan gyalogoltunk, csak hát a köztes idő sokszor igen hosszúra nyúlt. Így lehetséges az, hogy a végén már a szintidő miatt aggódhattunk. Meg néha amiatt, hogy egyáltalán célba fogunk-e érni. Állítólag voltak olyanok, akiknek ez nem sikerült... Kicsit kocogtunk is, hogy azért biztosan beérjünk – már amennyire a sok elfogyasztott alkoholos nedű engedte. Nehezen megválva a Balaton-parttól végül este 9 után sikerült hazavonatoznunk, sokkal később a tervezettnél, de előtte a nap méltó lezárásaként még megittunk egy unicumot a Bakter bisztróban. 

Petrányiéktól is érdemes rápillantani a Balatonra

Pongrácz kastély

Márffy vendégház a kis patak mellett (idéztük is Uhrin Benedeket)

Hogy lehet kibírni ezt a kilátást?

Cuki tacskók, Balaton, nyugalom a Pocca pincénél

A Vass pincészetnél sincs csúnya panoráma

A végállomás

Vasárnap:

Kékes csúcsfutás trail 11,54 km, 689 m szintkülönbség:

Ez egyben azt jelentette, hogy éjfél körül értem haza miután Kelenföldről még hazagyalogoltam. Másnap meg korai kelés ismét, hisz megy a busz Mátrafüredre. Ahol fel kéne futni a Kékesre... Innen szép nyerni. No nyerni nem, mert az itt nekem esélytelen, mint szinte minden futóversenyen, főleg, hogy ez egyben Országos hegyifutó bajnokság is, olyan indulókkal, mint az olimpikon Csere Gáspár vagy Tiricz Irén és Posztós Kitti. Meg hát úgysem vagyok egy futóklasszis, valljuk be.

Mindenesetre másnap felkeltem, nulláról összeraktam a holmimat, aztán elbuszoztam a Mátrába. Egy idősebb (majdnem rangidős) futó bácsi már az állomáson kiszúrt, mint hasonszőrűt, és egész úton szórakoztatott. Ennek eleinte még örültem, mert legalább elterelte a figyelmem arról, hogy erősen másnapos vagyok, főleg kialvatlan, de aztán már inkább zavart a sok duma. Így aztán vécézés ürügyén meglógtam a versenyközpontban és nekikezdtem a procedúrának, ami minden versenyt megelőz.

A rajtkapu

Izotóniaivás, versenycucc összerakása, BCAA-készítés (most muszáj volt), aztán lassan öltözködés és melegítés és próbafutás a közeli ligetben. Láttam, hogy veszve minden nincs. A hűvös (inkább hideg) idő még segít is magamhoz térni és a terepviszonyok is kedvezők. A rajtban még Edit, volt osztálytársam is meglátogatott. Ők férjével az aszfaltos versenyen indultak, én szokás szerint a trailen, immár negyedszerre.

Keresztelő Szent János kápolna, Mátrafüred

Elrajtoltak a bajnokság résztvevői, aztán mi is. A végére álltam, pedig ezerszer megfogadtam, hogy minimum a közepére kéne, hogy haladni tudjak az elején is és ne úgy nézzenek ki az első kilométerek, mintha az Ország teteje teljesítménytúrán vennék részt. De most megint esélytelennek láttam, hogy jót fogok futni, gondolva az előző napi kilengésekre. Szóval másnapos futónak a végén a helye. Most nem is annyira idegesített, hogy nem tudok haladni, szépen, türelmesen vártam, hogy továbbinduljon a sor a Kozmáry-kilátó lépcsőin. Kivártam, hogy eljöjjön az időm és el tudjak kezdeni előzgetni. Ez nagyjából másfél-két kilométer után lesz lehetséges, mihelyt valamivel szélesebb lesz az ösvény, de akkor meg jön egy nagyobb emelkedő, amin egy idő után már csak gyalogolni komfortos. De addig legalább tudok helyezkedni a mezőnyben. Nagyjából Sóstó volt az a hely, amikorra már megtaláltam a helyem. Innen talán két-három nagyobb emelkedő van Mátraházáig, amit gyalogolni szoktam, a többi mind futható nekem is. Egyre hangsúlyosabban tapasztalom, hogy a gyaloglós szakaszokban a legtöbb versenyzőt kenterbe verem és ez nagyon jó érzés. Köszönhetem ezt az intenzív túrázásnak. A legviccesebb szituáció a Sombokron volt, ahol megelégeltem az előttem haladó srác tempóját és elhúztam mellette a sziklás meredélyen. Szegény neki is állt méltatlankodni, hogy mi ez a nagy tempó. Válaszoltam, hogy mindenki a saját tempójában megy, nem tehetek róla, hogy nekem ezen az emelkedőn az valamivel gyorsabb. A saját tempóból meg nem jó kiesni se túrán, se futóversenyen. Még bezsebeltem pár álmélkodó pillantást felfelé haladva, hogy aztán már egy kilométerrel a cél előtt meg kifeküdjek mint a gyalogbéka egy kiálló kőben elbotolva. Ugyanúgy és ugyanott nyúztam le a tenyerem és a térdem, mint szerdán az instant szédelgőn. Folyott belőle a vér, de nem volt idő evvel foglalkozni. Egy futólány kérdezgette, hogy nincs-e baj, nem fáj-e. Mondtam, hogy de, de azt most el kell felejteni, mert alig van már a célig. Addig meg úgyis elmúlik a fájdalom, tesz róla a sípálya emelkedője. 

A sípályán még elővettem a gyaloglótudományom, aztán megpróbáltam az utolsó métereken futni, hogy legalább a célfotókon ne gyaloglós képek legyenek rólam. Már Mátraházánál láttam, hogy a „záróbusz” miatt aggódni nem kell, mert még 12 óra sincs, és az csak 12:25-kor érkezik cut-off time formájában, és akkor az időm még lehet jó – mármint magamhoz képest – ha a folytatást is becsülettel megcsinálom, beleértve a Sombokrot is. Szóval felérve konstatáltam, hogy 1 óra 45 lett a célidőm, és úgy emlékeztem, hogy ennél nagyjából 10 perccel több szokott lenni. Persze arra nem emlékeztem, hogy minden évben-e, mert tavaly már az előző két évhez képest sokkal jobbat mentem. Otthon aztán kiderült, hogy nagyjából szűk egy perccel voltam rosszabb a tavalyinál, még így az előzményeket ismerve is. Szóval érzékelhető a fejlődés, még ha most nem is az időeredményben. (Hogy tegyük helyére a dolgokat: amúgy a legjobb hegyifutó bajnok lányoktól majdnem háromnegyed óra leküzdhetetlen távolságban vagyok.)

A célban csúcsfotóra várva

Fent még készíttettem egy csúcsfotót, aztán mentem a depós buszhoz, mert igen zegernye idő uralkodott a csúcsrégióban, talán volt 5 fok. Felöltözve aztán még leápoltam a kezem fent az egyik rendező hölgy segítségével, aztán beszereztem a kis kabala túratársamat, Mokit (más néven Mokmokot) az egyik árusnál (már idefelé megláttam). 

Moki a hű túratársam ezentúl - a Vidróczkin már el is kísért, hiszen örült, hogy jöhetett a Mátrába újra

Aztán még felöltözve is cidrizve spuriztam lefelé konkrét túraterv nélkül. Már nagyon éreztem vállamon az aktívan töltött hétvége súlyát, így végül (egyelőre ideiglenes) végső célnak a mátraházai kedvencemet, az Uhu büfét lőttem be, mivel a gyomrom is rendesen korgott már. Lepényezés után már nem is volt kedvem továbbindulni egy újabb erdei sétára, így a buszállomás felé vettem az irányt.

Megérdemelt jutalom a hétvége lezárásaként

Strava:

Csillebérci tekergés éjjel:

Nyitott pincék 32:

Kékes csúcsfutás trail: