Pilisi csapás

 

Zötyög a HÉV a félig éjszakában bele a csillaghegyi hajnalba. A ködből elődereng az Egészségház épülete. Majdnem már 25 éve, hogy innen elindulva egy jóval melegebb és világosabb májusi hajnalon ráléptem egy útra, egy igen hosszú útra, ami a jelenig kígyózik és még ki tudja, hova, merre visz. Ma éppen a Pilisbe szólít a sportág, amit teljesítménytúrázásnak hívnak. Aminek űzése, most már kimondhatom, hogy nem csak az ismerőseim szerint, már-már egy függőséggé kezd alakulni bennem. De talán ez a függőség más, mintha az alkohol, drog, cigaretta vagy esetleg a szerencsejáték rabja lennék. Csak merem remélni, hogy ez egy egészséges függőség, hiszen rengeteget ad és talán kevesebbet rabol és rombol bennem és a környezetemben.

Indulásra várva

Szóval ma a Pilisbe utazom, hogy egy csapásra gyalogoljak vagy fussak, vagy precízebben szólva futókiránduljak 27 km-t. Ma csak ennyi fér bele, mert azért (még) van életem a túrázáson kívül is: most egy gimnazista osztálytalálkozóra vagyok hivatalos délután. Szóval bele kell csapnom a lecsóba rendesen, hogy időben végezzek. De addig is éljen az önbecsapás: csak az erdő van, meg én, és ez az igazi élet, az igazi valóság. Lehet, hogy ez is egyfajta autizmus, hogy én itt funkcionálok rendesen, úgy igazán. Ha már a való életben néha igencsak elveszettnek érzem magam. Néha úgy gondolom, jó lenne véglegesen kivonulni, elvonulni, keresni egy kunyhót az erdőben és tojni az egészre, ami odakint rekedt. De most csak pár órám lesz, hogy megvívjam az aktuális harcokat magammal, a világgal, a Pilissel és mindennel, amivel éppen kell. Aztán gyerünk vissza a realitásba.

Kilátás nélkül

Megérkezett a pomázi busz, hosszan kígyózik a sor a dobogókői Báró Eötvös Loránd turistaház előtt. Ezek szerint rajtam kívül jó páran még gondolták úgy, hogy itt van dolguk ma reggel a Pilisben. Talán mégse vagyok annyira alien az emberek között. Most is a kis távok tartják el a hosszabbakat: szinte mindenki csak 18 km-t vállalt a sorból, alig vagyunk páran, akik mehetnek máris előre a hosszabb, azaz 27 és 38 km-es távok asztalaihoz, mert ott nem áll sorban senki. Gyors lepapírozás után már indulhatok is. Annyira nem sietek, hogy ne tegyek egy rövid kitérőt a kilátóhelyre a Téry Ödön emlékműhöz. A kilátás elmarad, pedig lenne érdeklődő rajtam kívül is, így próbálom annyiban hasznossá tenni magam, hogy a két másik túrázólányról készítek egy közös képet. Aztán már csaphatok is bele a közepébe, neki a kék keresztnek, el a csapás sújtotta Nimród szálló szomorú képet nyújtó torzója előtt.

Csónakkal ne!

A sípályán csónakkal lecsúszni még mindig tilos, pedig izgalmas mutatvány lenne a jelenlegi ködtenger hullámainak hátán. Inkább maradok a biztonságos vizeken, máris kis csapásra kalauzol a kék kereszt. Sorra előzgetem a túratársakat, az út szélén kis hóember integet. Mire lezúgok a piros háromszög legaljára, alig marad előzni való. Elkocogok a Király-kúti kunyhó mellett, majd jön a Király-patak meredek árka, sok-sok csúszós lépcsővel. A macskátlan túratársak előre engednek, viszonylag biztonságosan, de óvatosan letipegek az árok aljára. Látom, hogy ha jót akarok magamnak, vissza kell engednem magam elé a sporttársakat, mert ennyi ruhában majd nem tudom megelőzni őket újból az emelkedőn. :-) 

Sípálya

Szerencsére gyorsan végzek az öltözködéssel és a pakolással és a visszaelőzés is hamarosan megtörténik, így két legyet ütök egy csapásra. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, hogy a nem túl komótosan haladó túrázócsapat látó-és hallótávolságon kívül kerüljön. Meglepően gyorsan sikerül eltűnni előlük az Akasztó-hegy kellemesnek nem mondható emelkedőjén. A Varga-Lósztól már szinte csak enyém a világ és a havas lejtők fenegyerekének érezhetem magam. A nagy havazás óta is hullott egy kis porhó, így friss réteget taposnak a macskakarmos lábaim. A havas-ködös erdőnek is van egy varázslatos, meséket idéző hangulata. Nem a tündérmeséké, hanem inkább a baljós, balladaszerű műfajoké. Mennyivel másabb volt itt azon az ezer színű, ragyogó október végi reggelen Verával lekocogni. Bár az is némileg nyomasztó élmény volt a derűs idő és a viszonylagos csalóka frissesség ellenére is, ismerve azt, hogy ezen a ponton a távnak talán még az egynegyedénél se tartok. Most sokkal frissebbek a lábaim és a hóakadály ellenére fürgén visznek, hiszen nem kellett megmásznom a Vadálló-köveket sem, mint a 38-asoknak. 

Király-kúti kunyhó

Sokkal rövidebb időnek tűnik, ami alatt elérem a Kis Rigót és ezzel az első ellenőrzőpontunkat. Bent vár számtalan finom falat és forralt bor. Mellé kolbász és töpörtyű, sós és édes falatok, gyümölcsök. Veszek egy kis csokit, sós perecet, aztán a forralt bor után jól esnek a hentesáruk is. Innen már jóval kevesebb emberrel találkozok, hiszen a rövid távosok majd mind más irányba kanyarodnak a Bükkös-patak völgyében, mint mi. Szinte teljesen egyedül kocogok az Öreg-nyílás-völgyben, a kéken és ez teljesen a megelégedésemre szolgál. Az aszfaltút mellett nem lőnek, a zöld kereszten meg nem is tudom, mikor jártam utoljára, talán még gyerekként valamelyik plébániai kiránduláson. Annyi biztos, hogy a Páloson mindig csak pár lépést teszünk meg rajta. Mindenesetre a völgy szépségei az újdonság erejével hatnak rám, mint ahogy a bányászathoz kapcsolódó eredetű Dömör-kapui-barlang is. 

A Kis Rigóban

Kezd beérni a futómezőny, legyen az bármelyik távé is. Egy srác máris elém került, együtt tévelygünk, keresve a zöld háromszög felívelését. Egy romos házikó mögött, amit az imént pont lefényképeztem, megtaláljuk a meredek hegyoldalba vezető keskeny csapásunk. Zihálva kapaszkodom egyre magasabbra, hallom, hogy újabb futócsapat van nyomomban. Egy a bánya feletti hosszabb egyenesben a Kőrösi Csoma emlékmű felé elengedem őket. Erre is nagyon régen jártam már, csak halovány emlékeim vannak, azok is kimerülnek az emlékmű és a meredekség ismeretében. Némi küzdelem árán azért elérem Lajosforrást.

Körösi Csoma Sándor emlékmű

És még csak most jön az igazi emelkedő, fel a Bölcső-hegyre. Megint előjönnek a viszonylag friss Szántós emlékek: kis csapatunk, küzdve az álmossággal kapaszkodik felfele hullafáradtan, bár töretlenül a sötét éjszakában. Most világos van, közel 100 km sincs a lábamban, mégis nehéz a mászás. Vannak emelkedők, amik sosem szelídülnek meg – ez is ilyen. Mindig az biztat, hogy egyszer majd túl leszek rajta. Most is ez történik. Nincs semmi kilátás, mégis felmegyek a kilátóba. Nem bánom meg, mert felülről nézve egész szép mintázatot adnak a zúzmarás fakoronák, a kilátó faszerkezetét is millió jégvirág fedi.

Egy kutyás kirándulócsapat nyomait követem lefelé, amit rosszul teszek, mert ők nem a túrán vannak, ergo mennek a nagyvilágba. Így beleteszek az útvonalamba pár száz méter pluszt, szerencsére nem sokat. Fordulhatok vissza, hogy megkeressem a nekünk előírt Lom-hegy alatt vezető piros keresztet. A jelzésfestők itt valószínűleg bolondjukat szerették volna járatni a turistákkal, mert ugyan van egy széles, egyenes, szintben haladó erdészeti út, de a turistaösvény dafke nem azon megy, hanem közvetlenül alatta halad, hepehupás, fel-le kanyargó ösvényen. Amíg a hóbuckákon botladoztam, azon tűnődtem, micsoda istencsapása, hogy az ember annyira becsületes, hogy még kispistázni se hajlandó egy ilyen helyen, ami úgy adná magát. Csak egyre reménykedtem, hogy a piros kereszt is majd átcsap előbb vagy utóbb a széles útra. Erre sajnos igencsak sokáig kell várni. Már kezd végleg elmenni a kedvem a futástól, de a lejtős úton megint kedvem támad hozzá, egészen addig, amíg a piros kereszt bele nem csatlakozik a piros jelzésbe. 

Pilisszentkereszti szentkút

Innentől ismét a Szántó útvonalát rovom és megint bepróbálkoznak az emlékek: zombik hada nyüglődik az éjszakában, be- bealszunk a sárgán Adrival, úgy tűnik, alig haladunk előre a kövek garmadáján, amit úgy hírlik, Gyula szórt ki elénk. A jelen se szólt a gyors haladásról, hiszen futni már csak elvétve volt kedvem, ahhoz meg kivártam a lejtőt. Két gyorsabb lábú futólány elől menekültem, a Szentkútnál udvariasan magam elé engedtem őket: inkább nézzem én a hátukat, mint ők az enyémet. Innen egy csapásra ott voltam a Felső kocsmánál Pilisszentkereszten, ahol újabb pecsétet nyomtak a füzetembe és végzetes csapást mérhettem pár pókformájú gumicukorra. 

Még délelőtti kép a Zsindelyesnél

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy innen már csak felfelé megyek egészen a dobogókői célig, ami ugyan már csak 4 kilométerre van innen. De az a 4 kilométer végig emelkedni fog, nem is kicsit. A két lány még a kocsmában maradt, két másik sporttárssal haladtunk fej-fej mellett, az egyikkel nem sokáig, mert jól belehúzott a kaptatóba. A másikat meg amiatt nem értem utol, mert a falu szélén megállított egy kedves fiatal lány, aki nem tudta, hol van, azt meg végképp nem, hogyan mehetne vissza Dobogókőre más úton. Bár nem szoktam érteni ezeket a túrakoncepciókat, mégis szívesen adtam neki tanácsot. Megtudhatta, hogy Pilisszentkereszt szélén van, ha egyenesen lemegy az úton, máris a központban találhatja magát és ha egy kicsit tovább megy, az Országos kéket is megleli, azon pedig egyenest mehet vissza Dobogókőre a Zsivány-sziklák érintésével. Ennél egyszerűbben követhető útvonalat nem tudtam javasolni, talán látványosabbat se. 

Az előbb leelőzött túratárssal szemben tetemes hátrányt szereztem így, de legalább segíthettem és azt mindig szívesen teszem, legalább hasznosítom valamire túravezetői tudásomat. A piroson haladva felfelé egy kanyar után megláttam az előttem bandukoló sporttárs hátát, ami száz méterről száz méterre egyre közelebb került. Végül már Dobogókő határában sikerült megelőznöm, amikor éppen azon filozofáltam, hogy mennyivel jobb, hogy Gyula kövei most hó alatt vannak mind. Mert a Szántón ez a szakasz nagyon keserves volt.

Innen egyszerűen, mint a karikacsapás, odaértem a célba. 5 órán belül: túrának nem rossz, futásnak meg... azt inkább hagyjuk. 

Az Alba Túrakör megint remek túrát hozott össze érdekes és nem túl könnyű útvonallal. Egy padon megmacskátlanodtam meg leültem kicsit pihenni és táplálkozni. Mellém telepedett az imént leelőzött túratárs és micsoda mázli: kiderült, hogy ő is a kerületbe tart és el is tud vinni. Így bőven lesz még időm készülődni a mai második felvonásra, az osztálytalálkozóra. 

A kutyától félek, a vértől hányok, Mindig lenéztek engem a lányok. Nem vagyok senki, űzöm a vadat, Másoknak hajtok, mások hajtanak. Nem győztem soha, most sem nyerek, Nem tudok ölni, de nem is merek, Járom az erdőt, vadakra lesek, Csak hajtó vagyok - Ne lőjetek!

Bár a gimis osztályom, bevallom, nem volt a kedvencem, mivel nem nagyon találtam benne a helyem nagyon visszafogott, gátlásos, szolid kamaszként (ilyen adottságokkal hol is találtam volna?), azt kell, mondanom, hogy elég szépen kirúgták magukat az akkoriban nem annyira kedvelt osztálytársak (és valószínűleg én is) és egész jó kis találkozó kerekedett megint. Az összeröffenésen részt vevők között magam igazán szerencsésnek mondhatom az eddigi sorsommal, bár nem csináltam se hatalmas karriert, nem gyűjtöttem vagyont, nincs jól fizető külföldi állásom vagy cégem, esetleg Balatonon ringatózó vitorlásom, nem ért utol a midlife crisis csapása (vagy éppen a teljesítménytúrázásba folytom azt), nem váltam el méltatlan körülmények között (mert meg se házasodtam...), nem kerülgetett halálos betegség (életfogytig tartó igen, de még avval is egész jól megvagyok másokhoz képest), élnek még a szüleim (bár itt is rezgett a léc egyszer), van jó párkapcsolatom. Most soroljam? Négy fiúból már csak három van. Van akinek a férje lett öngyilkos, aki szintén osztálytársunk volt (gimis szerelem), éppen akkor, amikor a negyedik gyerek volt úton és van olyan is, aki három gyerek megszülése és felnevelése után jött rá, hogy mégis a saját nemét szereti. Volt két kisemmiző válás, egy rákbetegség (szerencsére gyógyulással végződő), gyerek szülő ellen fordítása, tőzsdei veszteség, testvér elvesztése, munkahelyi kiégések sorozata. Micsoda csapások! És ez csak azok a dolgok, amiket elmondtak a többiek. Kellett hozzá bátorság, nem kicsi. (Én például a betegségemről hallgattam...) És emellett megvannak mind, túlélték és tudnak beszélni róla könnyek nélkül. Mindemellett pozitívum, hogy azért össze tudnánk rakni egy maraton váltót vagy egy UB csapatot a gimis osztálytársakból és olyan is van, aki családjával hódol a túrázás szenvedélyének. Mindösszesen 3-an vagyunk lányok, akik saját hajszínünket viseljük. Igen, már sokszor megállapítottuk mi túratársak magunk között, hogy a túrázás fiatalon tart... jó, persze ehhez kellenek a szerencsés gének is. És mindannyian, minden tragédia ellenére megmaradtunk ugyanolyan lököttnek, mint a gimis évek alatt voltunk – ez a legfontosabb.

És jöjjön még egy érdekes megállapítás a végére: a héten nekiálltam böngészni a Kinizsi 100 statisztikát és különös következtetésre jutottam. A túra célközönsége ugyanis az idők folyamán az egyre idősebb korosztály. Nem vagyok statisztikus, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket pusztán ezekből a számokból, de mégis érdekes az a tendencia, hogy ez a túra a kezdetekben, még akkor is, mikor 2001-ben huszonéves ifjú titánként indultam rajta, legjobban a saját korosztályomat vonzotta (pluszban még a harmincasokat). És ez most is elmondhatom: ez a százas mostanra a negyvenes-ötvenes korosztályé leginkább. Ha megnézzük egy-egy százas mezőnyét, ugyanezt láthatjuk: főleg a már nem olyan fiataloké az ultrázás. Talán mindannyian megöregedtünk, akik akkor ifjú titánként a hegyek hosszú útjait róttuk? Nem, mi sose öregszünk meg, a túrázás fiatalon tart. Lélekben biztosan. Bár sokszor úgy érezzük, szeretnénk úgy hinni, hogy szuperhős ultrásként legyőzhetetlenek vagyunk, már-már halhatatlanok, az sajnos mégsem igaz, hogy sose halunk meg.

„Csak hajtó vagyok, ne lőjetek!”

Strava-link: