|
A város felett |
Vajon mi ösztönzi az embert arra, hogy újból és újból
nekivágjon minden évben ugyanannak a túrának? A kedves szervezőgárda? A testi
és lelki táplálékot egyaránt nyújtó frissítőpontok? A táv, melynek teljesítése
bármikor kihívást jelent számomra? A rutin, mely egyszerűbbé teszi a
felkészülést? Ezek a kérdések és válaszok motoszkáltak a fejemben, mielőtt
negyedszerre is beneveztem a Pálos 70 teljesítménytúrára.
A felkészülés ugyan idén sem volt zökkenőmentes: nyáron
ízületi problémákkal küszködtem, de szerencsére ezek őszre megszűntek. Az idő
is ideálisnak ígérkezett, így minden akadály elhárult az indulás elől. A pálos
szerzeteseknek egész biztosan jó égi összeköttetéseik vannak – ezt minden évben
megállapítom – hiszen idén is ragyogó idő fogadott minket 20 fok fölötti
hőmérsékletekkel.
Csak az volt a kérdés, milyen felállásban induljunk: Peti is
kacérkodott a 70-es távval, én viszont szerettem volna, ha van biztos hazafuvar,
meg egyébként is aggódtam, hogy a teljes táv sok lesz neki, így a tavalyi
konstrukciót választottuk idén is: korai, 5 órás indulás Petinek a 35-ös Virág Benedek túrán, nekem pedig a 74 km-es egynapos teljesítménytúrán. Mint minden
évben, a családból húgom is indult a 22 km-es távon.
|
Idén is párban, indultunk neki |
Az indulásnál nem volt semmi fennakadás, még nagyobb
tumultus sem, bár a kivilágított város látványának idén sem tudtam nagyon
ellenállni – annak ellenére, hogy tudom, hogy gépem nem alkalmas ennek
rögzítésére. A rövid emelkedő szakasz és a lábtörő lépcsők után ismét
futótempóra váltottunk egészen a víztározóig. Idén már Peti is megfelelően öltözött
és nem zavarta a sok ruha és az izzadás. A felszerelését is sikerült egész
ügyesen a feltétlenül szükségesre optimalizálni, sőt még én is könnyítettem egy
kabáttal a szokásos cókmókot és ez meg is látszott a tempón. Valamint az is,
hogy nyáron több magashegyi túrán is részt vettünk, és néhány méter híján első 3000-esünket
is tarsolyunkba tehettük. Hátizsákunk fizikai tartalma ez volt, és hogy lelki
téren mit tartalmazott, az felkerült a molinóra a víztározónál.
|
Ébred a város |
Felváltva sétáltunk-futottunk egészen a meredek Diós-árokig.
Errefelé olyannyira kihalt volt a környék, ráadásul szalagokat is alig láttunk, hogy
tanakodni kezdtünk, nem vezették-e másfelé idén a túrát. (Így jár, aki csak
rutinból megy és nem olvassa az itinert…) De nem, mert még az ominózus
Kútvölgyi kápolnához vezető lépcső előtt újból megpillantottunk pár szalagot, így
némileg megnyugodtunk. A kápolnában frissítő forrásvizet kaptunk az első
pecsétünk mellé. Ahogy fölfelé kúsztunk a kaptatókon egyre világosodott, sőt
még egy kakas is kukorékolt az elegáns villákkal szegélyezett utcákhoz kevéssé
illően. De mivel többször is hallottuk mindketten, kétség nem férhet hozzá… Mindenesetre nagyon meglepő volt.
|
Napfelkelte a Normafán – egy évben egyszer megéri érte felkelni |
Már-már elértük a Normafát, mikor majdnem keresztülgázoltam
egy elhagyott itineren. Gyorsan felkaptam, hogy majd leadom a következő
pontnál, vagy ami elég esélyes: utolérem a tulajdonosát. A normafai napkelte idén
se maradt el szépségben az eddigi évektől, viszont a résztvevők számát igen
csak keveselltük. Az Anna kápolna környékén mindig nagy szokott lenni a
nyüzsgés, idén alig lézengett egy-két ember a pont környékén, a tea és kávé is
elmaradt. L Ezt
kárpótolta egy zseniális pogácsa (ha valaki ismeri a receptjét, akkor küldje
már el J).
A pontőrök szerint azonban idén is vannak annyian, mint az előző években – lehetséges,
hogy éppen rossz ütemet fogtunk ki.
|
Csendes elmélkedés a Szent Anna kápolnánál |
|
A pontőrök idén is kitettek magukért |
Mindenesetre megtudjuk, hogy néz ki az
elveszett itiner tulajdonosa, akinek hamarosan nyomába eredünk, majd a Libegő
után meg is történik az átadás. Szépen lefutunk egészen a következő pontig, a
budaszentlőrinci romig, bár Peti továbbra se kedveli a köves lejtőket. Elég jó
időt megyünk, meg is dicsér a pontőr minket. A továbbiakban sokszor Peti biztat
futásra, miközben én lazsálnék, néha meg fordítva, ennek következtében tényleg
jól haladunk, sorra marad el a kisvasút sínpárja, a Hárshegy, a Tótasszony, a
retro vidámpark a Nagyréten. A remetei aszfaltos szakaszon végül én fogom
vissza Petit és várom Csipit, mikor hagy el minket. De nem jön. Mi viszont
beérünk a következő pontra, a máriaremetei templomhoz, jókat beszélgetünk
miközben a tempóra is figyelünk, csak az útra nem, így a mögöttünk jövő
társaság figyelmeztet egy kanyarra.
|
Csodálatos őszi színek Solymár felé haladva |
|
A solymári Szarkavár kapujában |
|
Törpék... |
|
és óriások rulez! |
A kötelező solymári óranézés csaknem negyedórás előnyt mutat
minden eddigi legjobb időmhöz képest, sőt innen jön még a java: megállás nélkül
futunk egészen a Szarkavár aljáig. Azért a várba vezető kaptatót mi se bírjuk,
így azt gyalog tesszük meg. Itt vár minket az újabb pecsét egy-egy Sport
szelettel kiegészítve. Úgy döntünk, kicsit fotózkodunk a várban, ha már ilyen
jól jöttünk, majd továbbfutunk a vasútállomás irányába. Itt egy fél pár futókesztyűt
találok, és bár teljesen nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy túratárs hagyta
el, továbbviszem a következő pontra leadni. Idén egy levágott kukoricásban
törjük magunkat előre a Kevélyek felé, mivel a szokásos ösvényt eléggé benőtte
a dzsindzsa. A 10-es úton való átkelést kis híján úszom meg, majdnem elcsap egy
motoros, de szerencsére Peti figyelmeztet. Ahogy futásba kapcsolunk a nyaralókhoz
vezető lejtőn, szinte nyúlként száguld el mellettünk Csipi, még oda is köszön –
pedig mi is tempózunk – csak éppen kényelmesen. Ennyit a terepfutói
ambícióimról. J
Hullámvasút a Solymári-fal alatt, majd a nemszeretem emelkedő a Kevély oldalába
és már el is érkezett az elválás pillanata – de előtte még gyorsan csinosítok
egyet neon kompressziós szár-szoknyanadrág-neonpóló kombóba, mert búcsúzni is
tudni kell. No meg kellemesebb is így, ha már így felkúszott a hőmérő mutatója.
Peti szerencsére már tudja, hol a cél, így kevésbé aggódok miatta, inkább a
térdem fájdogálása bosszantó. De szerencsére kisebb megszakításokkal a
Szentkútig megy a tempózás.
|
A solymári állomás őszi pompában |
|
Kukoricaföld a közeledő Csipivel |
|
És a Kevélyek távolodó Csipivel – esélytelen utolérni... |
|
Itt elválik az utunk |
|
A csobánkai temető, az örök fotótéma |
Valószínűleg nem a szervezők tehetnek arról, hogy az itteni elemózsiafelhozatalt
idén elég gyérnek találom az előző évekhez képest. De azért panaszra nincs ok
így se, ott van idén is a különleges narancssárga zsíros kenyér, ami már
magában is elég lenne, és akinek ehhez nem fűlik a foga, más csemegékből is
választhat. A Szentkúttól felfelé a kaptatón biciklisek jönnek szembe szép
számmal, de ügyesen kikerüljük egymást. Kiderül, Peti is szerencsésen beért a célba,
ráadásul első teljesítőként. Bár a pomázi busz az orra előtt megy el… Később értesít, hogy sikerült stoppolnia Pomázig, így viszonylag hamar hazaér és van ideje pihenni az esti fuvarig.
A Hosszú-hegy most is nagyon hosszú, bár meredekségben sehol
sincs pl. a Zugspitzéhez képest. Azért a tetején jó egy pillanatra megállni megcsodálni
a kilátást. Hirtelen rám köszönnek: a húgom két néptáncos társa igyekszik
szintén a 40-es távon Márianosztra felé. Egy jó darabig együtt megyünk, de aztán
elbúcsúzom tőlük és felveszem a nyúlcipőt, mert messze van még Márianosztra, és
nem szeretnék sokat sötétben gyalogolni. Ráadásul az én lábamban már benne van egy 40-es... Megállapítom, hogy időben még sose
álltam ilyen jól és ebben az is megerősít, hogy éppen csak megkezdem a szántói
műút utáni emelkedőt, amikor arra leszek figyelmes, hogy mintha hangszóróból
beszélne valaki. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan utolérem a zarándokokat.
Még Klastrompuszta előtt – ilyen még sosem volt! Szépen kielőzöm őket, ők meg
udvariasan elengednek – közben köszöngetünk meg jó utat kívánunk egymásnak.
|
Jönnek a zarándokok – idén már Pilisszántó határában. |
|
Szénégető-kút |
|
Őszi kikerics |
Megpróbálok futni, pedig ezen a szakaszon sose szoktam, hogy kicsit egérutat
nyerjek, de sajnos szomorúan konstatálom, hogy a futásnak innentől kb. game
over, annyira fáj a jobb térdem külső oldala. Még bepróbálkozom vele a
Klastrompusztához vezető lejtőn, de olyannyira nem esik jól, hogy az sem zavar,
hogy a mögöttem jövő pár simán beelőz. Sajnos a ponton kapott magnézium se
segít, a sportkrémet meg lusta vagyok elővenni. Megállni se nagyon akarok, így vízvétel
nélkül, egyből nekimegyek a Pilis-nyeregnek, végül is síkon meg emelkedőn nem
fáj, csak lefelé, de akkor nagyon. Idén különösen nem lettem barátja ennek az
emelkedőnek, főleg a Kapisztrán-kunyhóig tartó résznek, onnan azonban már
gyorsan fent vagyok a nyeregben. Futnék lefelé, de a fájdalomtól nem tudok,
pedig szeretnék minél távolabb kerülni az imént megelőzött harsány
triumfeminátustól. Azért a kikericses rétnél már jócskán egérutat nyertem, így
nyugodtan készítek pár képet a virágokról. A faluig azon tűnődöm, hogy tavaly
is ilyen keserves volt-e ez a lejtő… Aztán Pilisszentlélek első házainál síkra
érve megnyugszom és a térdem is fellélegzik.
|
A csodálatos kikericses rét Pilisszentlélek előtt |
Amióta Pajkaszeg néven elhíresült a település, úgy tűnik,
turisták áradata önti el hétvégente – legalább egy busznyi ember bolyong a
TV-ből ismerős házak után kutatva az utcákon. Én is kikutatom a gulyáshoz vezető
utat, melyhez idén is jár bor, sőt még bónuszként házi kompót és a csángó nénik
által hozott kozonák (azaz diós kalács) is. Ebéd közben a húgomat is próbálom
felhívni, aki innen indul, hátha összefutnék vele. Nem túl meglepő, hogy nem
járok sikerrel (hmm-hmm, családi vonás?).
|
Azoknak, kik nem tudnák, milyen is a kozonák - belülről |
|
és kívülről (és bárhonnan is kezdünk neki, nagyon finom!) |
|
Pilisszentléleki, alias pajkaszegi vityillók |
Kicsit küzdök a kompót iránt ellenállhatatlan vonzalmat érző
darazsakkal, miközben a kolostorrom felé veszem az irányt, de végül a kitűnő
eledel az én gyomromban landol. A kolostorromnál megint rám köszönnek – kísért a
túravezetői múltam. Pocsék arcmemóriámnak köszönhetően nehezen tudom
beazonosítani az úriembert, de végül beugrik az ominózus közös túra. Innentől együtt
megyünk majdnem egészen a basaharci révig, jókat beszélgetve. Náluk mondhatni
még jobban működik a családi Pálos teljesítés, mint nálunk: 11 és 16 éves
gyerekei feleségével együtt a 70-es távon indultak, jómaga meg a 40-esen. Talán
meg is van a legfiatalabb teljesítő cím birtokosa…
|
Őszi színek a kolostorromnál és utána |
Nem hajt a tatár, úgy tűnik kényelmesen meglesz a 17:50-es
komp, így elcseverészünk a kedves Szent Jakabosokkal, meg fotózom is a gerincen
párat. Hol az elmélkedést segítő mondások, hol a búbánat-völgyi kilátás és a
képesfa késztet megállásra és kitérőre. Úgy tűnik, így is jó tempót megyünk, de
amikor kiderül, hogy csak 20 perc, de még több mint 3 km van a kompig, gyorsan
felül kell írnom minden eddigi tervemet és a térdfájásomat is, mely még gyalog
is néha bicegésre késztet. A futást ezek szerint idén sem úszom meg. Gyors búcsú az
ismerősömtől, majd villámgyors(?) térdgyógyulás és összeszorított foggal, eltorzult
arccal rohamtempóban irány a komp. Soha nem akar vége lenni ennek a szakasznak,
sőt még az utolsó métereken is kétséges, hogy elérem-e a kompot. Csak akkor
tudok fellélegezni, mikor meglátom a révet és még a távolban lévő hajót. A
pontőrök is megnyugtatják a lélekszakadva rohanó leányzót, hogy ez a komp már
megvan, kezébe nyomják a jegyet és a Pálos csokit. Még fotózásra és ivásra is
van idő, sőt még repetára is a vízből, ami nagyon jól esik.
|
Kilátás a Búbánat-völgyre |
|
Idei kedvencem - ajánlom gyakorló túravezetők figyelmébe |
|
Kompra várva |
A kompon kicsit nyújtok és sokat fotózok, ennek ellenére
helyettem egy robot száll le Szobon. Ezt nem csak én látom így, hanem pár
túratárs is, aki tréfás megjegyzéseket tesz a mozgásom (és saját mozgásuk)
láttán. Az elszámolást folytatva viszont előny, hogy hólyag most nem vagy csak
enyhén érlelődött a sarkamon – gyorsan fel is jegyzem a Benger zokni-Karrimor
cipő kombót a kötelező listára. Pár méter után már egész olajozottan előzgetem
a túratársakat és csak a Sukola-keresztnél kell lámpát gyújtanom. Idén először
veszem észre, hogy balra gyönyörűen kirajzolódnak az esztergomi bazilika
fényei. Képet persze már nem tudok készíteni róla, mivel "erőst szürkül bé". Az eddig mindig
köves-göröngyös utat némileg kijavították, és bár még nem tökéletes, de azért
sokkal jobb haladni rajta. Mondanom sem kell, egyszer csak a semmiből előtűnve Csipi
(nem vánszorog, fut!) szembe. Én meg folyton nézegetem a telefonom, hogy mennyi
van még hátra. Mikor balról feltűnnek Márianosztra fényei, szinte szárnyakat
kapok. Hihetetlen, hát meglesz a negyedik is! Ráadásul megint egész jó, 14:30
körüli idővel az előző két évhez hasonlóan!
|
Rendhagyó naplemente némi giccsrontó elemmel |
|
Na azért egy giccseset is... |
Az utat hangulatos mécsesek szegélyezik és egy-egy kisfiú
biztat az út széléről vagy rolleron gurulva, hogy hajrá, meglesz. Le a kalappal
a szervezők előtt idén is!
A templomkert kapuja egyben az út végét is jelzi – ebben is némi
szimbolikát látok felfedezni, ahogy Istentől, Istenhez térünk meg. A célba
beérve újabb meglepetésember fogad: a nyári Tátra túráról Vazul, aki mellett a
buszban ültem, méri le az utolsó időeredményemet. 14:36 – bár ha belegondolok,
az indulás elhúzódása miatt leszámíthatunk pár tétlen percet, így akár 14:30 is
lehet a valós eredmény. (Lapzárta után érkező hír, hogy ez az eredmény idén 26. helyet ért. Peti meg saját számában 3. lett.) Gyors gratulációs, oklevél- és jelvényátvevős körök
után letelepedem falatozni a rögtönzött sátorban, közben felhívom Márkot, hátha
ideértek már. Éppen ők is most futottak be az autóval, de kiderül, hogy a
húgomra még vagy 2 órát kell várni, míg beér. Sőt lehetséges, hogy Szobon még
az egyik néptáncos srácot is fel kell vennünk.
|
A nosztrai Szűz Mária |
Így benézünk a templomba, ahol az egyik pálos atya kisebb
előadást tart a templomról, és sok minden másról. Az előadás után alig tudom
kivonszolni elgémberedett tagjaimat a padból. Még benézünk a suliba egy kis borsólevesért. A kedves lányok még a kísérőimnek is adnak, pedig nekik nem járna.
Még mindig kell várni valamennyit a húgomra, nekiesünk hát a hozott nasiknak. Majd
kiderül, hogy már itt jár Márianosztrán, nem bírom ki, hogy ne menjek elé.
Mozognom kell, különben lemerevednek a lábaim óhatatlanul. De most olyannyira
flottul masírozok, hogy úgy érzem, simán legyalogolnék Szobig is.
Most így a negyedik teljesítésem után már-már presztízskérdés,
hogy az ötödiket is teljesítsem a következő évben. Így aztán, ha Isten is úgy
akarja, előbb-utóbb csak-csak összejön egy tízes sorozat.
|
Úton a másik part felé |
Összes képem itt látható