Reguly Antal emléktúra - avagy 35 km az Öreg-Bakony lankáin

 

Mostanra már annyira sikerült túlparáznom ezt a BSZM (Balaton Szupermaraton) dolgot, hogy rendesen rémálmaim vannak. Ma éjjel például a felszerelésem egy részét sikerült otthon hagynom, úgy vágtam neki ennek a Balaton-parti kalandnak. A nappali valóságban inkább más mumusokkal küzdök, főleg a szintidő rövidsége nyomaszt (nekem, lassú 5 órás maratonokat futónak sajnos elég karcsú az 5 óra 34 perc 43,6 km-re) vagy például a holtpontok kezelése. Kellett nekem benevezni...

Papírforma szerint azonban kéne tudnom abszolválni a távot szintidőn belül, még ha egyszerű nem is lesz. Életemben először (emiatt is, meg sosem késő elkezdeni alapon) edzéstervet is használok, még ha 100%-ban mindig nem is sikerül betartanom. Úgy döntöttem, a hétvégére előírt 17 km-es edzést szívesen kihelyezem terepre, mégpedig ha találok ilyet, egy szimpatikus teljesítménytúrára. Az Ösvénytaposó Baráti Társaság által szervezett Reguly Antal emléktúrára esett a választásom. A híres finnugrista és néprajztudós szülővárosa, Zirc annyira még nincs messze, a Bakonyban is régen jártam, a Cuha-völgyben meg főleg, ráadásul a 35-ös távú túrában foglalt szintek nem olyan veszélyesek. Pont jó lesz edzőterepnek. Peti is jelezte, hogy szívesen elkísér, de inkább csak egy rövidebb távon indulna, így kényelmesen, autóval tudtunk leutazni.

A hajnali ködtengerbe vesző utakon autókázva úgy tűnt, teljesen kár volt elutazni ilyen messzire, mert a Bakonyból pont ugyanannyit fogunk látni, mint amennyit a Budai-hegységből látnánk. Azaz körülbelül semmit. Székesfehérvár után szerencsére eloszlott a köd és kisütött a nap, úgy tűnt, kellemes túraidőnk lesz. Egyedül a sár mennyisége tűnt aggasztónak, így betettük a váltóruhát arra a esetre, ha túra után inkább hajaznánk varacskos disznókra mint emberi lényekre. Mint kiderült, emiatt se kellett volna aggódnunk. A Bakony talaja ugyanis szépen beszívta az előző napok esőjét, sár csak mutatóba volt.

Sokkal problémásabb volt parkolóhelyet találni Zircen, egyik ház elől el is zavartak minket. Amíg Peti keresett egy új helyet, én gyorsan elszaladtam benevezni, mert már 9 óra eléggé elmúlt, féltem, nem engednek elrajtolni. Szerencsére ennyire nem vették szigorúan a rendezők a kiírt időpontokat. Amíg végrehajtottam az indulás előtti mosdóceremóniát, Peti is leért nevezni a 22 km-es távra. Nem vártam meg, megbeszéltük, hogy külön fogunk haladni. Én amennyit csak bírok, futok, ő meg majd meglátja, hogy alakul.

A túra egyik fő vonzereje a Cuha-völgy meglátogatása volt

Az első kilométereket Zirc kényelmesen lejtő utcáin gyorsan magam mögött tudtam. Aztán az irányjelző tábla és a szalagok hirtelen betereltek balra egy utcába. Hűha, nekem teljesen mást mutat a letöltött track! Már eleve egy fölösleges tiszteletkörrel kezdtem a Rákóczi téren, de így legalább az apátságról is tudtam csinálni egy közelebbi fotót, aztán meg egyenesen kellett volna haladni a Cuha-völgy felé, szó sem volt letérésről. Jó eséllyel valami muzeális útvonalat sikerült a telefonomra varázsolni (biztos ezért indultunk eleve egy múzeumból). Az egészben a legrosszabb az volt, hogy előzetesen Petinek is ez alapján magyaráztam el a követendő útvonalat. Reméltem, nem fog eltévedni, bár neki már egész biztosan az ideit sikerült letöltenem a 22-es távhoz. 

Még a vágányzár előtt zakatolnak a vonatok ide-oda

Egy kisebb erdőbe tereltek a teljesen egyértelműen kihelyezett szalagok, ahol egy tanösvény útvonalát is érintette a túra. Sajnos a táblákat olvasgatni most nem volt időm, mivel elsődleges célom tényleg az edzés volt, így inkább a többi túrázó előzgetésére koncentráltam. Miután kikanyarodtam az erdőből, máris ott találtam magam az első ellenőrzőponton. Az idősebb pontőr hölgyek kicsit hüledeztek, hogy végig szándékozom futni a 35 km-t. Elmeséltem nekik, mire készülök és biztosítottam őket arról is, hogy emelkedőkön azért én sem fogok futni (legalábbis a durvábbakon). 

Hóvirág, szártalan kankalin, aranyos veselke

Most egy jó hosszú szakaszon emelkedőtől tartanom biztosan nem kellett, mert máris kereszteztük egy hídon a Cuha-patakot, majd bekanyarodtunk a virágokkal teli, hangulatos völgyébe. Vonat zakatolt mellettünk a töltésen, kacsintgattak ránk a hóvirágok, kankalinok, tüdőfüvek és aranyos veselkék az avarból. Fentről meg néhol hatalmas sziklák figyelték a vándorokat. Egy-egy helyen a patakot is keresztezni kellett faágakból rögtönzött pallókon vagy köveken. A második átkelésemnél, mivel alkalmas köveket közel-távol nem láttam, be is vetettem más túrázók nagy megrökönyödésére a „jól van az úgy” kamikaze módszert, amit a Kiss Péter emléktúrán volt szerencsém tökéletesíteni. Gondoltam, most se lesz ebből baj, majd szépen kitocsogom a vizet menet közben, a nadrágom szárát meg megszárítja a sebességemből generált menetszél. (Na jó, inkább szellőcske.) Hideg most sincs, sőt, lassan nem ártana pólóra vetkőzni. Aztán az utóbbi műveletre mégsem került sor, mivel kedvem csak emiatt nem volt megállni.

Ez az átkelés még a könnyebbek közül való volt

Létrás-graffitis házikó a völgy mélyén

Porva-Csesznek vasútállomást elhagyva, ahol levált a mi távunkról a 22-es útvonal, mi még egy darabig a patakvölgyben haladtunk, majd egy jobb kanyarral a sárga jelzés kikapaszkodott a völgyből. Itt gyalogoltam bele először, de alig-alig kellett megszakítanom a futást pár száz méter erejéig, mert egy-egy húzósabb emelkedő után máris jól futható lankásabb hegyhát jött. Úgy emlékeztem egy korábbi beszámoló alapján (by Gombos Kálmán), hogy innen mindig a sárga úton kell maradni, így kicsit meglepődtem, mikor egy nagyon egyértelmű felirat a sárga háromszögre terelt. A (dinók korából való) trackem megnézve kétségeim tovább nőttek. Innen már bizonyos voltam, hogy nem voltam elég körültekintő az előkészületeknél. De hát olyan szépen, egyértelműen jelzi az irányt az a gondosan kihelyezett A4-es lap, akkor könyörgöm, higgyünk neki és menjünk arra, amerre a nyilak mutatnak. Már amiatt is, mert a másik irányból favágás egyértelmű zaja hallatszik. Lehet, hogy emiatt visz most másfelé a túra. Sőt a térképet mustrálva a széles kellemes erdei utunk, bár kanyargósabban, pont a kívánt irányba visz. 

Ilyen táblák segítették haladásunk és tájékozódásunk

Ideje elővenni a tempós részt az edzéstervből, amit eddig hanyagoltam, ha már itt terepen 100%-osan nem is tudom megcsinálni. Lefelé „száguldás” közben továbbra is aggaszt, hogy Károlyháza magasságát úgy tűnik, már elhagytam, ott meg talán pecsételni is kellett volna. Huhh, csak visszamenni ne kelljen! Egy szűkebb, kicsit emelkedő bevágásban vezet tovább a sárga, itt előkapom az itinert és látom, nem Károlyháza, hanem Suttony az igazolópont. Pár méter és már ott is lóg előttem toll az igazolókódot mutató papírral. 

Csak hadd várjon... mi oda most nem megyünk

Fotótémaként a távolból hívogató cseszneki vár, valamint a völgy alján nyújtózkodó keltikék kínálkoznak. De most nem a vár felé megyünk tovább, hanem továbbra is a sárgához kell tartaniuk magukat a 35-ösöknek. Ebben egy túratárs is megerősít. Innen picit már több az emelkedő, de állok elébe a kihívásoknak, ha a további néhány kilométeren folytatandó tempózást bukom is most. A terep még mindig simán futható, a Bakony tényleg nem a Himalája. Ismerős is ez a szakasz, mert még 2012-ben, idestova több mint 10 éve, szerveztem a Sétafikán egy bakonyi 4 napos túrát, amikor is sok környékbeli nevezetességet meglátogattunk. Pont erre jöttünk vissza a vinyei szállásunkra a Csesznek környéki szurdokvölgyekből. Ismerősen köszöntek rám a jobb oldalt a fák mögül kikandikáló rétek és az utat szegélyező magaslesek. Felsejlett az is, mennyi szentjánosbogarat láttunk ezen a szakaszon akkor. Most csak én vagyok itt az egyetlen bogaras futóbolond, aki sorra hagyja le a többi túrázót hegynek fel és hegynek le. De aztán jön 1-2 húzósabb kaptató, amit inkább kigyaloglok, úgyis már lassan megvan a 17 km-es edzéslimit. Vinyéig most már inkább lejtene a terep, de nem várt terepakadályba botlok (majdnem szó szerint). Egy jó szakaszon kivágták az erdő egy részét, a bükkök törzsei és gallyai a turistaúton fekszenek keresztbe. Meg mellette is mindenhol szanaszét az erdőben, így nemhogy futni, de gyalogosan előrehaladni is bajos. Arra se ügyeltek, hogy legalább a jelzett fákat meghagyják, a most már közös zöld és sárga is a földön hever egy törzsön. Reménykedem, hogy előbb-utóbb kijutok erről a hadszíntérről. Ahol megszűnt az útakadály, onnan már tényleg nincs messze Vinye. Még néhány száz méter és ott is vagyok a Kőpince-forrásnál, ahol ismételten meg kell mutatni patakátkelési képességeinket. Most sikeresen vizsgázom az egyébként nem annyira könnyű feladattal. Kisebb kaptató és már Vinye utcáit taposom. Sok itt a látnivaló, barlang, források, tanösvénytáblák, miegymás, de most erre nincs sajnos idő, edzés van ezerrel. Ugyan a tervet már túlteljesítem, de gyerünk, csináljuk, amíg megy, 2 hét múlva ennyi kilométernél még a fele sincs meg.

Ismerős rétek, ismerős lesek

A letarolt erdő

A vasúti átkelő előtt, balra néhányan megtévesztő módon emberek ücsörögnek egy büfének tűnő épület előtt. Becsapódom, azt hiszem, pont van. Sajnos magammal rántok másokat is, de csak néhány méter kitérő erejéig. A valós pont a vasút túloldalán vár sok-sok finomsággal az Ösvénytaposóktól megszokott módon. Eszegetek egy kis sósat, töltök vizet a megfogyatkozott izomhoz és csapatok is tovább. Kéne esetleg bevenni sótablettát is, de nincs kéznél, így ez kimarad. Pont erre (is) jók ezek az edzések, hogy tudjam, élesben majd előre kerüljenek a mellénybe. Különben mi a csudának hallgatok podcastiokat a maratoni frissítésről? Érezhetően már nehezebben visznek a lábaim, főleg a Hódos-ér mentén fölfele kanyargó széles erdei úton. Alig észrevehetően, de folyamatosan emelkedik a terep, és egyre szebb a táj. Patakocska szalad mohos sziklák között, oldalt repkény borította hatalmas sziklák vigyázzák az utat. Egyszóval nem annyira haladós a menet. Egy nagy réten, ahol egykor üveghuta is állt, jobbos kanyart veszünk, még kicsit erőltetem magam, aztán pihenőlépést vezénylek magamnak. Ilyen ugyan a BSZM-en nem lesz (azaz nem szabad lennie), de most nem ott vagyunk, kicsit szabad élvezni is a Bakony szépségeit fele akkora tempó mellett, dupla ideig. Továbbra is a patakunk, azaz a Hódos-ér mellett kanyargunk réteken és erdőkön vegyesen, mígnem be nem érünk Porva falucskába, ahol a 22-es táv is csatlakozik. Peti persze már árkon-bokron túl van, sőt vélhetően lassan célba is ér, hiszen mikor még Vinye előtt beszéltünk telefonon, arról számolt be, hogy addig szinte csak futott és már majdnem Porván volt. Helyette két hölgyet hallok a hátam mögött, akik mondják, hogy ez az a csaj, aki lefutja a 35-öst. Na nehogy már szégyenben maradjak, hogy már lassan egy kilométert is belegyalogoltam, gyorsan futásra váltok. Bekanyarodva a sarkon már látom is a kocsmát, ahová be kell térnünk, így mégis úgy döntök, annyira nem sürgős a dolgom, belefér egy kis fotózás is a faluban.

A félmaraton és Porva felé a Hódos-ér völgyében

A porvai kocsma (ami egyben húsbolt, vegyesbolt és büfé-falatozó) a retrokedvelők Mekkája lehetne, kár, hogy nem annyira sikerült megörökítenem a benti miliőt a színes metlakival, álmennyezettel és állványokon pihenő mindenféle szobanövényekkel (képek vannak a Google-n Porva, kocsma keresőszavakkal). A pecsételéshez italbónt és pogácsát is kapunk. A péksütemény kicsit rágós, így jól esik mellé a jó fej kocsmáros jóvoltából az ingyen járó 2 dl baracklé helyett 3 dl. Sajnos, mivel nehezen gyűröm le a pogit, kicsit tovább időzöm a szándékoltnál. Az utolsó falatokkal a számban indulok is tovább, kockáztatva a kocogás közbeni fulladásos halált. A track alapján arra számítottam, lejtő jön, de egyrészt nem is a lezárt sárgán kell továbbmenni, hanem a műúton, másrészt egyfolytában emelkedik a terep. Oda se neki, biztos jön majd az a lejtő valahol. Közben készítek egy szelfit a Porva feliratnál, nem is sejtve, hogy valamivel korábban Peti ugyanezt tette ugyanitt. 

Porva

Csak nem érkezik meg a lejtő Borzavárig, sőt itt is inkább fel-le hullámzik az országút, amin haladunk. Rengeteg a túrázó, most már összeadódik a két hosszabb táv mezőnye. De egyébként magán a 35-ös körön is folyamatosan volt kiket előzgetnem. Viszont egyre fázósabb a hangulatom, a nedves lábam is fázni kezd. Csúnyán elborult és érezhetően hűl a levegő. Talán mégis hiba volt kétszer is patakba lépni. (A második félrelépés Porva előtt történt.) Nincs nyöszörgés, menni kell, 5 km sincs már a célig. Ahogy beveszem a templom előtti kanyart, bevillan az agyamba, hogy mikor a kéktúra itteni szakaszát akkori kis csapatommal teljesítettük, láttunk tőzikéket egy ház mellett. Gyorsan átslisszolok a túloldalra és voilà, a tőzikék most is hiánytalanul megvannak mind, hiszen éppen jókor jöttem. Vajon a barna bocik is ott vannak a falu túlfelén? Lássuk csak, elő a tempóval! A falu széléig még kötelező elfutni, aztán úgyis jön a Pintér-hegy megmászása. Miközben futok, egyik házból elég vehemens veszekedés hangjai csapják meg fülünket, mindenki odakapja a fejét. Aztán már látom is az öreg magtárépületet és a másik oldalon a barna szarvasmarhákat. 

Borzavári látnivalók, mint ódon pajták, frissen kikelt tőzikék, régi magtárak és bozontos barna borjúk

Amíg kattintgatok, utolér a mezőny, elég nagy fáradságomba telik, hogy az emelkedőn tartani tudjam az előnyöm. A Fiatalító-forrás előtt a jelölés a kék körtúra útvonalra terel a trackemtől eltérően, de már tudom, hogy nincs gond, csak újabb mászás a láthatáron. Felérve a platóra, megint kis tempó a kerítés mentén, majd le a bővizű forráshoz. Már csak a neve miatt is muszáj inni belőle, hátha sikerül majd pár évet letagadnom, ha örök életet és főleg áhított villámsebességet nem is nyerek általa. A pontőr bácsi szerint én vagyok az utolsó induló a távomon, csodálkozik, hogy ilyen sok induló van egyáltalán. 

Itt lehet fiatalodni

Majdnem a célban

Nyitva van a múzeumkapu, sétáljon be rajta...

Még egy utolsó rövidke emelkedő egy nyiladékon és végre kanyaroghatok lefelé a hangulatos illatos fenyvesben Zirc utcái felé. Az apátság tornyai már a cél közelségét jelzik és tényleg már csak néhány perc, hogy beérjek innen. Megkapom a szép kankalinos emléklapom és a kitűzőm, amin Reguly Antal portréja látható. Már mehetek is falatozni a kerti asztalon sorakozó zsíros és lekváros kenyerekből, ahol elég nagy pusztítást viszek végbe. A forró tea meg különösen jól esik a vacogtató hidegben, amin a lenge futókabát felvétele se tudott enyhíteni.

A múzeumkert háttérben a szendvicses asztalokkal

5 óra 16 percet voltam pályán, mindebből a menetidőm 4 óra 33 perc volt. Ha az előbbi nem is, az utóbbi elég biztató a BSZM-es esélyeimre kivetítve, főleg, hogy itt kicsit komolyabb volt a szint és a terep is tartogatott kihívásokat. A sétálási időm is csak kb. 42 perc volt. És még evvel együtt is megütöttem azt az átlagtempót az egész távra nézve, ami a szombati BSZM maraton+ teljesítéséhez már elegendő. (Csak próbálom magam kicsit nyugtatni, emiatt ez az elemezgetés...)

Közben Peti is megérkezik, miután kicsit szundított az autóban. Ő is derekasan helytállt első sikeresen abszolvált (egyébként meg második) teljesítménytúráján. 3 óra 20 perc alatt darálta be a 22-es távot. Szóval nagy gratuláció neki! Remélem, még több teljesítménytúrára megyünk együtt, bár azt hiszem, továbbra se ez az ő műfaja kimondottan. Hazafelé megy is a nagy élménybeszámolózás.

Strava-link: 

Dunán innen Dunán túl

Február utolsó hétvégéjére kerestem egy, nálam 40+ km-nél kezdődő, kicsit hosszabb túrát az elmaradt Kitörés helyett. A zempléni Lefagysz túl messze esett kényelmes énemnek, így a vértesi Katonasírok volt a legszimpatikusabb, mindaddig, míg meg nem láttam a Pentele TE által szervezett Dunán innen Dunán túl kiírását. Elsőre átsiklottam ugyan felette, de mikor megláttam, hogy Adonyból indul, máris tudtam, hogy már csak a családi kötelékek miatt is erre kell elmennem. Nekem ugyanis innen származik egyik nagymamám. Egyúttal kicsit be is csapódtam, mert elsőre azt hittem, hogy az ilyenkor hóvirágokkal teli, méltán híres adonyi ártéri erdőben kezdődik a túra, ahova minket ovis koromban még busszal is elvittek hóvirágot szedni (akkor ugye még lehetett szabadon garázdálkodni). Reménybeli túrám az adonyi szőlőhegyeken folytatódott, ahol utoljára iskolás koromban jártam egy rokon pincéjénél. De amint letöltöttem a tracket, szertefoszlottak az iránti ábrándjaim, hogy bejárhatom gyerekkorom nevezetes helyszíneit újra. 

A túra védjegye - a hóvirág

A tényleges túra ugyanis inkább Kulcs, semmint Adony határában kezdődött, még ha a start helyszíne (Adony Vízi fogadó) közigazgatásilag valószínűleg Adonyhoz tartozik is. Nem tántorított el ez a tény se, hogy szombat hajnalban tiszteletemet tegyem a dunaújvárosi Szent Pantaleimon Görögkatolikus Általános Iskolában, ahol a nevezés és indítás zajlott. Hiszen ezek szerint a túra útvonalában számomra minden újdonság lesz! És én ezt szeretem csak igazán!

Ez egyben megint feladja nekem a leckét, hogy a teljesítés során hogyan járjak el. Futni kéne a közelgő BSZM miatt legalább a választott versenyem távját, azaz valamivel több mint 43 kilométert, csak hogy lássam, min kell még dolgozni. Viszont rengeteg lesz a látnivaló, ami mellett nem fogok tudni csak úgy elrohanni. Na mindegy, ez most nem a véresen komoly verseny, ahol a szintidővel fogok küzdeni meg a szörnyen lomha és fejben nem túl erős önmagammal, szóval engedélyt adtam minden látványosság megtekintésére, lefotózására magamnak, elvégre ezért (is) jövök erre a túrára. És arra is, hogy néha azért (de nem túl sokszor) belesétálhatok.

Külöbusz vitte a túrázókat a rajthelyre a nevezés helyéről

A hajnali csepergő esőben sikerült elérnem az 5 órás dunaújvárosi buszt, így Tarnai Mátéék személyében társaságom is lett az odaútra. Mire leszálltunk, szerencsére már elállt és a szocreál építészet remekei között haladva az iskolát is hamar sikerült megtalálnunk, ahol gyorsan átvettük az itinereket és hamarosan már szállhattunk is fel az érkező különbuszunkra, ami majdnem teljesen meg is telt. 

Mire lekászálódtam a buszról az adonyi Vízi fogadónál és beindítottam a GPS-vételt, Mátéék huss, el is tűntek. Úgyse terveztünk egy tempót, így ez kevésbé volt baj. A fő gond az volt, hogy a Szentmihályi-erdő keskeny, dombok között kanyargó hangulatos ösvényén máris hosszabb gyalogos-menetoszlop alakult ki, amit futóként szinte lehetetlenség volt kielőzgetni. Nem szeretek tolakodni, így inkább én is csak gyalogolgattam. Mikor jött egy másik futó srác, vérszemet kaptam, beálltam a vonatba előzgetni és innen már tudtam magam a terveimhez tartani. De az első kilométereken sajnos így nem nagyon volt futás. Már csak azért se, mert máris szerencsénk volt első hóvirágtengerünkhöz – ameddig szem ellát, az erdő alját mindenhol fehér-zöld szőnyeg borította.

Hóvirágszőnyeg az erdő alján

Az ösvény aztán szép lassan kikanyargott a kulcsi Duna-parti nyaralós övezetbe, ahol a túra során már másodjára üthettem pecsétet itinerembe. Házak között vezetett utunk, hol közelebb a folyóhoz, hol távolabb tőle. Lassan-lassan ki is előzgettem szinte az egész mezőnyt, egyedül a másik futó srác lépett meg nagyon. Tőle eltérően biztosan nem kellett félnem attól, hogy odaérek majd a 12 órás dunavecsei célnyitásra, hiszen lassú vagyok mint egy göthös nyugdíjas csiga. Ráadásul az ilyen üdülősorok elég sok fotótémával szoktak kecsegtetni és ez most se volt másképp. Szaladtam hát fotótémától fotótémáig bőszen.

Ötletes házszámtáblák és feliratok mindenhol

Az első emberes ellenőrzőpont Kulcs másik szélén, a Hajós utcában volt, ahol bezsebeltem egy nutellás kekszet, kicsit beszélgettem a pontőrökkel, majd máris spuriztam tovább. Egy kanyarban csillagvirágokra lettem figyelmes, aminek különösképp megörültem. Még nem is sejtettem, hogy a rácalmási Nagy-sziget, amihez egyre csak közeledtem, még több ilyen virág látványával örvendeztet meg. Mielőtt odaértem volna a szigetre átvezető hídhoz, egy tetszetős réten haladtam végig. A hídnál megint találkoztam túrázókkal, kiderült, ők a 15-ös távon vannak. Mikor már a sziget déli csúcsához közelítettem, egy idősebb házaspárral beszélgetésbe elegyedtünk. Pár száz méteren velük haladtam, majd kilőttem a sziget északi csúcsán lévő pont irányába. A teméntelen mennyiségű hó-és csillagvirágon kívül a szigeten volt még néhány madárvárta és egy tanösvény is táblákkal. Külön figyelmeztettek arra is, hogy a kis vadmalacok már megszülettek, így viselkedjünk körültekintően. Mivel mentálisan kezdtem már fáradni, táblától tábláig futottam, mindig elolvasva az ismertetőket. Közben próbáltam magam emlékeztetni, hogy a BSZM-en erre nem lesz lehetőség... Sajnos az északi csúcsnál lévő holtágnál pont elriasztottam egy szürke gémet, pedig jó lett volna lencsevégre kapni. Más nevezetesebb madarat nem láttam sajnos, csak az tűnt fel, hogy rengeteg harkály kopácsol mindenfele és röpköd ide-oda. Náluk is nászidőszak van. Előzetesen kicsit tartottam a szigetkörtől, mert a korábbi beszámolók visszatérő eleme volt a hatalmas sár és a múlt szombati Kiss Péter emléktúra élménye is elevenen élt bennem. Idén szerencsére közel ideális úton haladhattunk, a sarasabb, pocsolyásabb részeket jól ki lehetett kerülni. Így örültem, hogy reggel végül a lila Nike Pegasus mellett tettem le a voksom, amibe ma a hivatalos ezredik kilométere is belekerült. (És másnap sikerült végre megvennem a régen áhított utódját is, ami mentazöld lesz.) Valamint jó ötlet volt a háromnegyedes nadrág és a póló is – a felső pulcsi a szigeten végleg lekerült.

Egy izgalmas kerítés-kompozíció

Duna menti csendélet

Újabb hóvirágmezőkön

 A csillagvirágok is előbújtak

Amint kifelé haladtam a hídról, mint sejtettem, beért lassan a szigetre a túra mezőnye. Ők még csak most kezdik meg a mintegy 7,5 kilométeres körüket. Hamarosan egy igen komoly etetőponthoz értem a rácalmási evezős sporttelepen. Sütemények hada várt rám egyéb finomságok mellett, de csak spórolósan válogattam. Egy linzer és egy kókuszgolyó lett az áldozatom. Bamba fejjel elfutottam az útvonal egyik legnagyobb látványossága, az alpakák (vagy lámák?) mellett, így ők nem kerültek lencsevégre. Viszont találkoztam egy barátságos fekete cicával, aminek hamarosan megjelent félősebb tarka haverja is. Egyszer csak érkezett egy másik tarka cica is és az út túloldalán várt a negyedik delikvens is. A tarkák mindössze csak kíváncsiak voltak, a simogatásból nem kértek. Egyedül a fekete fogadta a kényeztetést dorombolva. Na így fusson az ember! 

Hegyek nincsenek, csak sütihegyek

Itt a tavasz!

Kezdődik a cicaparádé!

És a cicatánc!

A barka is kivirágzott már

Néhány érdekesebb házszámtábla szintén megállásra késztet – már kisebb gyűjteményt fotóztam össze ezekből utam során. Közben már át is szaladok a településhatárt jelző táblák mellett. Innentől Dunaújváros útjait tapodom már. Még egy darabig egyenesen haladok, majd egy, a táv irányát mutató felirat figyelmeztet arra, hogy balra kell fordulnom a Szalki-szigetre. Örülök, hogy vége az aszfaltozásnak és egy kellemes parkban futhatok tovább. A városi futók csak most szállingóznak ki egy hétvégi hosszúra vagy rövidre, már a sokadikat köszöntöm. Hamarosan egy szép öbölhöz érek, kis híd vezet át egy vízfolyáson mellette. Egy kempinget kerülök meg a szigeten, közben egy öreg tölgy mellett egy pontőr hölgy is vár egy pecsétre. Egy halászcsárda mellett futok a vasúti kereszteződésig, ahol felkanyargok a Magyar út mellé. Egy újabb kanyar után megint egy ellenőrzőpont fogad hatalmas választékkal. Csokik, sütik, valamint mindenféle itókák (még kávé is van) várnak arra, hogy a túrázók felhabzsolják őket. Nekem se kell kétszer mondani, veszek a fantás szeletből és a csokigolyókból. Innen igen kanyargósan vezet a piros turistajelzés és vele a túra útvonala – először a rác templomot érintem a közeli dombtetőn, ahonnan átkukkanthatok a következő dombra, oda, ahol a lakótelepi iskola áll, ahonnan a különbuszunk indult. Mindez valószínűleg fel sem tűnne, ha nem jelezné a helyet egy gigantikus víztorony. Erősen emelkedik a terep, inkább belesétálok kicsit, míg fel nem érek a dombtetőre. Ezt a részt római városrésznek hívják, mivel itt volt a hajdani Intercisa katonai fürdője. Egy római kőtár is van a közelben, de sajnos a kövek mind be vannak dobozolva, így nem látni őket. 

A Szalki-sziget mellett

Újabb kajahegyek a láthatáron

A rác templom

Annyi minden elvonja a figyelmem, így a szalagokat se veszem észre, amik az iskolához vezetnek. Felveszek egy irányt a track alapján, hogy beszerezzem az ottani pecsétet és a zsíros- és májkrémes kenyereket némi teával. Tiszteletem teszem szent Pantaleimon avagy Pantaleon képe előtt is. De vajon hogy kerül ő, a 200-as évek vége felé a kisázsiai Nikodémiában született orvos és vértanúszent az iparvárosi lakótelep közepére? Ráadásul Dunaújváros falusias elődjének a neve Dunapentele volt, ez is hajaz némileg a Pantaleon névre. Mindössze véletlen egybeesés lenne ez? Most az egyszer nem hiába kezdtem el nyelvészkedni, mert van megoldás és összefüggés. Nemrég tettem egy kanyart a Szalki-szigeten, melynek az északi végétől északkeletre volt egy Duna-sziget. Ezen pedig állt egy szent Pantaleonnal szentelt monostor. Sajnos a sziget és a XI. században épített monostor romjai is semmivé lettek, mikor 1903-ban felrobbantották a rommezőt és kikotorták ezt a részt a Duna szabályozása végett. A közeli falu nevét a kolostor védőszentjéről kapta, ami Pentelére magyarosodott. A vas és acél városának történelme tehát sokkal régebbre tekint vissza és sokkal gazdagabb mint gondoltam. Nem beszélve arról, hogy az egész várost úgy képzeltem, mint egy lapályon álló panel- és gyárrengeteget. Ehhez képest meg egy dimbes-dombos vidéken álló változatos képet mutató városkáról van szó, ahol tényleg vannak gyárak és panelek is, de nem csak azok.

Szent Pantaleimon - neve annyit jelent, hogy mindenkihez könyörületes

A római városrész valóban egy panelrengeteg

Visszafelé meglelem a szalagokat. Irány vissza a Dunára és a kikötőre szép kilátást nyújtó magaspartra, ahol a piros jelzés egy sétányon kanyarog furcsa modern acélszobrok között. A sok nézelődés közepette elvétem a piros lekanyarodását, csak azt veszem észre, hogy már nincs sehol. Szerencsére egy közeli lépcsőn tudok korrigálni. Az utak több szinten vezetnek és szobrokból az alsóbb szinteken sincs hiány. 

A kikötő a magaspartról

Egy látványos acélszobor a sok közül

Ez nem tudom mi, de jó a graffiti

Duna-parti Poszeidón a falon

Innen egy forgalmasabb műúton kell haladni, egy az úttestre felfestett bicikliúton kocogok. Testi épségem megmaradása felől nem vagyok nagyon nyugodt, főleg mikor egy GT is elszáguld a túloldalon. Bal oldalamon Poszeidón néz engem egy összegraffitizett falon. Ez már a sokadik ötletes graffiti ma, amit lefotózok, jók az itteni mesterek. Kellemetlen emelkedőn visz az út, inkább kicsit spórolok az energiával és gyalogtempóra váltok, míg rá nem kanyarodom a szivattyúházhoz vezető útra. Itt újabb bója nyomdákkal és megint fényképezni valókkal szolgál az indusztriális környezet. Hamarosan erdei ösvényre kanyarog ki a piros. Ha nem nézek a lábam elé, akkor baj lesz – tessék, már ki is feküdtem, mint egy gyalogbéka. Mindkét kezem tiszta sár, remélhetőleg bőrhiány nincsen a vastag réteg alatt. Egyelőre megnézni és lemosni nem tudom, mert csak palack kólám, illetve egy fura izotónia-kóla-víz-tea keverékem van a softkulacsomban. Egy kis földnyelven vezet az ösvény a nagy Duna és tavak vagy holtágak között, egyelőre úgy tűnik, a nagy semmibe vagy egyenesen bele a vízbe. De ez legalább ad némi reményt arra, hogy idővel kicsit közelebb kerülök a vízhez és lemoshatom a kezemről a nem odavaló dolgokat. Ez nemsokára meg is történik egy kis öbölben. Aztán az út kikanyarog a tavacskák mellől egy bánya vagy iparterület mellé, ahol nagy tábla is figyelmeztet, hogy tilos oda betérni. 

A szivattyúház

A nagy Duna-ág és kis tavacskák mellett vezető ösvényen

Bár nem számítok rá, a túra egyik legnagyobb attrakciója csak most jön, ezen az elég jellegtelen területen. Vízcsobogás hangjára leszek figyelmes és már látom is annak forrását: egy szűk betonmederben rohan a víz meredeken lefelé, kis fémpalló vezet át rajta. Ez a vasmű hűtővízkifolyója. A turistaút egy jó darabon mellette vezet a Duna irányába, de valami mindig arra ösztökél, hogy jobbra haladjak. Így újra és újra vissza kell navigálnom az alig létező ösvényre. Utána egy bozótos erdőben kell keresgélnem az utat a bokrok között. Nem kimondottan futóterep, kötelező a magas lábemelés. Szemből egy anyuka érkezik két lánycsemetéjével. A lányok már kicsit fáradtak, szeretnének visszafordulni, de lehetőleg valami más úton haladnának. Kérdezik, jobbra tőlünk adódik-e valami lehetőség (ugye balra a Duna van). Mondom, hogy valami bányaterületnek tűnik a jobb oldali rész, ráadásul ki is volt írva, hogy tilos oda bemenni, úgyhogy vagy mennek még tovább kicsit vagy visszafordulnak. Gondoltam, a lányoknak hátha érdekes lesz a kifolyó. A család a továbbhaladás mellett dönt. Én meg bekavarodom valami irdatlan susnyásba, pedig még jelzés is akad itt-ott a fákon. Nem lesz ez így jó. Nézem a tracket, az pár száz méterrel odébb valami értelmesebb úton már elment. Megyek én is utána, arrafelé tényleg haladósabb a pálya. Egyre közelebb az autóút zaja, már látszik is a Pentele-híd, ami alatt később át is megyek. Pirosról kék Mária-útra vált a jelzés, ami nyílegyenesen halad egy elhagyott turistaháznak vagy erdészlaknak kinéző épület (ami valójában a hajógyáros Scharbert család kúriája) irányába. A réten két kihasználatlan romos budi árválkodik. Itt egy kanyarulattal Kisapostag felé fordulok. Még egy kanyar és az útvonal legsárosabb, de legalább rövid szakasza következik a következő ellenőrzőpontig, ami a falu határában fogad. Ismét nagyon finom házi meggyes-mákos sütivel rukkoltak ki és egy mopsszal, aki valószínűleg csak a potyakaja és a társaság miatt jött ki egy közeli házból. El is kísér egészen a rétről kivezető löszmélyút, a szurdik tetejéig, ahol futásra váltok, mert a süti és az emelkedő is elfogyott. A kutyus kurta lábainak valószínűleg sok lesz ez a tempó.

A hűtővízcsatorna

Scharbert kúria

Meggyes-mákos remekmű

Mopsszal a szurdikban

Szaladok végig Kisapostag utcáin, aztán ki a faluból az út mellé. Egyszer csak ott állok szó szerint, ahol a part szakad: nincs tovább. Az út elfogyott, én fent a magasparton, alattam a szakadék. Valamit nagyon elrontottam. Lássuk a tracket: a bicikliút és az útvonal bizony egyenesen átment az autóút alatt. Tartoztam fél kilométernyi kitérővel és egy fölösleges emelkedővel az ördögnek. Visszakocogok az átjáróhoz. A túloldalon egy sokkal kellemesebb bicikliút visz a hídra, ami végig lejt. Így jó tempóban haladok át a Duna túloldalára. Már a Dunán túl, Dunavecse határában egy töltésre térek rá, ami bevisz egészen a faluba. Szaladok a házak között, hiszen egyre fogynak a kilométerek, majd már csak a száz méterek a célig. Így észre se veszem a Petőfi emlékhelyeket. Csak a főtéren állok meg fotózni. Hiába közlekedem szabályosan a zebrán, majdnem elcsap egy kék furgon, ahogy átkelek. Pont arra akar kanyarodni, ahol én még egyszer átkelek – szerencsére addigra sikerült már lelassítania. Megérkezem az iskolához a célba kicsit több mint 7 órányi futás és némi gyaloglás után. A célban a hölgyek gratulálnak a teljesítéshez, főleg, hogy ma én vagyok a második befutó. Átvezetnek a konyhába, ahol ismét átadhatom magam a zsíros, kenőmájas és szilvalekváros kenyerek élvezetének. 

Falusi életkép

A Pentele-hídon

Dunavecse központja

Pont elment a busz, amikor megnézem az órám, így van még egy órám a következőig. Közben érkezik még egy futó, aki sikeresen teljesítette a távot. Kicsit beszélgetünk, aztán ők mennek a párjával haza. Nézegetem a statisztikákat: ez a teljesítmény a BSZM-en nem lesz elég ahhoz, hogy sikeresen célba érjek. Ha az 1 óra állásidőt leszámítjuk, még akkor is fél órával a szintidő felett vagyok - igaz 47 kilométeren, nem 43-on. Szóval akármi lehet még. Nekem mindenesetre a tempón és az akaraton kell dolgoznom addig, főleg azon, hogy futásra tudjam ösztökélni magam, akkor is, amikor még néha a 10 métereket is számolom. A lábam már úgy szólva kész: azaz a kilométerek bennük vannak, most is alig érzem fáradtnak magam, semmi izomláz vagy ilyesmi, sőt másnap is inkább csak a vállamban érzek ilyesmit, mikor a törökbálinti Anna-hegy környékén már ismét futok. Meg kell ismerni a Szerdai szédelgő útvonalát is. :-)

Az emléklapon és a kitűzőn is hóvirág van

Strava link: