2024. december 9., hétfő

Merre jár a Mikulás?


 A ledolgozós szombatoknak egyetlen előnye van, az, hogy nekem sose munkanap. Így a legjobb dolog, amit tehetek december 7-én, hogy fejembe csapom a mikulássapkát (egyszer egy évben belefér ez is) és nekivágok a Budai-hegységnek a Stabil Mikulás maraton keretében. Nyakamon a jövő hétvégére halasztott Teslácka stovka, szóval rám fér az edzés, meg a lábamat sem árt próbálgatni, hogy mit bír hólyagok és kivörösödés nélkül, meg például hogy viselkedik a vadonatúj vízhatlan zokniban. Mert esélyes, hogy Pozsonyban is ezt nyeri meg, ha nagy lesz a locspocs. Még van az évből egy szűk hónapnyi és úgy döntöttem, kell az a nyolcadik százas, a fene egye meg! Majdnem egy hónap is eltelt azóta, amióta az Isziniken belül és kívül mentem egyhuzamban egy negyvenest, tehát gyerünk kifelé mozogni! Méghozzá amennyit lehet, futólépésben.

Indul a mikulástúra - csupa mikulás a pályán

A villamosra még rajtam kívül két gyanús mikulássapkás egyén, Anna és Laci szállt fel, persze, hogy ők is a Szépjuhásznéhoz igyekeztek. Együtt rajtoltunk el a kék furgontól, plusz rajtunk kívül még egy narancssárga ruhát viselő srác. Az első kilométeren együtt tévelygett ez a nedves hóban toporgó kósza kis mikuláscsapat. Biztos viccesek lehettünk esetleges arra sétáló kívülállóknak, ahogyan keressük a zöld jelzést az erdőben egy seregnyi piros-fekete mikulásként, magunkkal hurcolva egy narancssárga krampuszt is. Az emelkedő múltával, a műúton átkelve aztán bevillant, hogy tulajdonképpen inkább futni jöttem, mint sétálgatni, szóval akkor ideje búcsút venni a túratársaktól és felkötni a nyúlcipőt is a mikulássapka mellé. Amit aztán már a János-hegyre felfelé kapaszkodva sikerült elhagynom valószínűleg a futótempómmal egyetemben. Nem elég, hogy valahol megfosztattam piros fejdíszemtől, a túra legkeményebb emelkedőjén való felfelé lihegés közepette még a kódot is elfelejtettem felírni a Libegőnél, mert valahogy az tudatosult bennem, hogy Makkosig nincs semmi bejegyezni való az egyébként szép kivitelű itinerbe. De erre már csak otthon jöttem rá, amikor utólag otthon beírtam a lefotózott kódokat, mert hogy néz ki egy üres itiner már? Egyébként a kódok tulajdonképpen rajtam kívül senkit nem érdekeltek a célban.

Hogy miért is jöttem el erre a túrára? A 42 km már az a táv, amiért érdemes elindulni, még akkor is, ha az untig ismert Budai-hegység ösvényein vezet a túra. Untig ismert? Na ebben azért annyira ne legyünk biztosak. Már otthon a tracket nézegetve is rájöttem, hogy például sose kapaszkodtam fel a piros háromszögön a Libegő mellett. A libegő alatt már futottam lefelé a peaksen pár éve, de felfelé még soha, ráadásul ennek a kapaszkodónak azért van sportértéke, nemhiába kerülöm messzire ezt a részt az edzéseimen. Aztán lesznek még más új dolgok is az útvonalon, de majd azokról később. Sok olyan ösvény (jellemzően single track) is van a tracken, ami személyes kedvencem, például a sárga a Sorrentohoz vagy a Meteor-szurdok és a Farkas-völgy. Tehát naptárban szombatra feltüntetett egy magyar túrából evidens, hogy erre voksolok. Prága és a százasa nekem még túl messze van minden tekintetben.

Kilátás a Tündér-sziklától

Annáék még lemaradtak a zöld laposabb szakaszán, viszont a narancssárga krampuszom erősen ragaszkodott hozzám, én meg vezettem felfelé néha útba igazítva, ha el akart volna kalandozni másfele. A Mikulás ugye felelősséggel tartozik az alkalmazottjaiért is. Bár fogalmam sincs, hogy ott a zöld háromszög elágazásánál egyáltalán mikulás voltam-e még. Az egészen télies hangulatú János-hegy alatti játszótértől lefelé a piroson már biztosan nem úgy néztem ki messziről sem, mint a nagyszakállú. És a krampuszom se vette észre a trónfosztásomat, így hát jött hűen utánam. Még akkor is, mikor a sapkahiányra nyomatékosan felhívtam a figyelmét. Hiszen a ruha teszi az embert, főleg a Mikulást. Makkos felé az emelkedőkön aztán lemaradt tőlem a segítőm, hiszen én természetesen ezeket is futottam, hiszen így szoktam (és itt még volt bennem lendület és akarat hozzá). 

Télies hangulat a János-hegy alatt

Nyomokban még Makkosmárián is

Makkosmária előtt utolértem egy nagyobb csoportot, melyben Zsoltot és Adriennt is üdvözölhettem. Pár szót váltottunk, közben lefotóztam a kódot, aztán már búcsúzóra is vettem a figurát a kegytemplom előtt, és elinaltam a zöld kereszt egérútján. A Mária út elválásánál beért a krampuszom, akit aztán tovább vezetgettem a nekem is ismeretlen zarándokúton Budakeszi külterületén. Újabb túrázókat értünk utol, köztük pár ismerőst, Börcsök Andrist és Borosnyay Palit. Amíg beszélgettem velük pár szót, a krampuszom meglógott előlem. Az bizony nem járja, hogy szegény öreg, egyetlen attribútumától is megfosztott mikulás segítők nélkül marad, így egy kanyarban elkaptam a grabancát, de azért megengedtem neki, hogy a mammutfenyőkig átvegye a vezető szerepét. Ott megint tévútra akart térni, így jóságos wannabe mikulásként, mentem előre és mutattam neki az utat. Néha ebben a GPS jó szolgálatot tett, mert bizony Budakeszinek ezt a külső lakott, majd inkább iparias jelleget öltő részét elég kevéssé (azaz inkább semennyire se) ismerem. Nekem ugye az erdő az igazi terepem, ott vagyok otthon. A Mária-, azaz komcsi nevén Meteor-szurdok volt az első aha élmény (leszámítva a Lidlt). Már a kegyképet őrző sziklánál jártam, mikor hátrafordulva hű kísérőmet kérdőre vontam, nem látott-e a völgy bejáratánál egy kódot. Mert úgy látom az útvonalleírás alapján, hogy a zöld kereszt elágazásánál kéne egynek lennie. Itt meg éppen van egy zöld kereszt elágazás, de nem látok semmit. Ő se látott semmit, így gyorsan megdumáltuk a Galyavárat és az On cipőket, aztán én meneteltem tovább felfelé a völgyben, ő meg megállt frissíteni. Többet színét se láttam narancssárga krampuszomnak, pedig innen már csak néha imitáltam a futást a felfeléken. Egy kutyás futó lány nyomában haladtam, aki sokkal többet futott nálam, mégis utolértem pont a kódunknál, amire a szurdok felső részén leltem végül. Innen egy darabig még emelkedett a terep az alig kifestett piros Meteor jelzésen a sárga irányába. Miután kapásból nem találtam meg a letérőt, kénytelen voltam a pirosról átnavigálni. A járást ismerem, úgyhogy nagyon eltévedni nem tudok, így nem aggódtam. Inkább kezdtem kicsit éhes lenni, be is faltam egyet az otthonról hozott szeleteimből, ha már úgy döntöttem, hogy a kapott ellátmányt csak a célban veszem majd magamhoz. A sárgával megérkezett a várva várt lejtő is, amit a sárviszonyokra ügyelve meg is kocogtam óvatosan. Nagy kedvencem ez a Nagyszénászug határában haladó völgyecske, rendre itt szokott elkapni az érzés, hogy egy suhanó őzike vagyok a rengetegben – de ezt a mozgásfajtát most a csúszós rézsűk miatt csak módjával gyakoroltam. Egyedül a Sorrento előtti mászást nem kedvelem, de hát az is benne van a pakliban.

Mammutfenyők és a narancsszín krampuszom

Nagy kedvencem a Budai-hegységben a Mária-szurdok is

Az út mellett látható régi autók egyre inkább csak roncsok

Sorrento - szintén örök kedvenc

A Sorrentonál nagyobb nyugdíjas turistacsoport időzött. Én csak egy fotó erejéig álltam meg, aztán repesztettem tova a sorompóhoz. Hallottam olyan hangokat, hogy „fiatal koromban én is...”. Én meg pont egy hete futottam erre, fiatalnak meg akkor se voltam már mondható, na de mindegy is.... Most az akkori futáshoz képest észre se vettem az enyhe emelkedőt. Mire kezdtem ráeszmélni, már ott is voltam a sorompós elágazásnál a nyeregben. Múltkor a jelzetlen bal oldali ösvényen kerülgettem a kúpokat, most a track viszont a jobb oldali sárga jelzésen vitt, biztos csak azért, hogy ne unjam meg a Csíki-hegyeket. Azt számolgattam, hogy az utam fele nagyjából a Huszonnégyökrös-hegyre fog esni, ez pont így is lett, majdnem a kilátópontnál csippantotta el a 21 km-t az órám. Több helyről is megnéztem a kilátást, aztán igyekeztem a Kő-hegy felé. 

Ahol a terjeszkedő város és a természet nekifeszül egymásnak

Erre még valamennyire háborítatlan, bár elég sejtelmes a kilátás

Ez a szakasz is érdekesnek, habár elég urbánusnak ígérkezett. Errefelé többnyire a sárgán, illetve a többi jelzésen szoktam járni, most viszont nagyjából a főúttal párhuzamos jelzetlen utcákon közelítettük meg a következő ellenőrzőpontot, szinte végig ismeretlen, de annál több érdekes momentumot tartogató terepen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én csak az erdőt szeretem, mutatom, miért – a város néha sokkal szórakoztatóbb tud lenni, valljuk be:

Törökugrató és lakótelep - ebbe az irányba megyünk tovább

Fügefa utca 93. - egy ötletes és mutatós házszámtábla

Egyes helyeken meg nagy fejetlenség uralkodik errefelé

Csónakkal közlekedni errefelé ezek szerint nem tilos

Egy szép pince még a régi budaörsi világból


Mindenfelé mindenféle fekete macskák terpeszkednek

Nem beszélve arról, hogy utoljára talán gyerekkoromban jártam a Kő-hegyen és azóta rengeteget változott maga a hegy és az egyre városiasabb külsőt öltő település is. Gyerekkoromban itt még többnyire gyümölcsösök, szőlők, víkendházak voltak, mostanra még mutatóba egy-egy ilyen is beékelődik a modern villák, lakóházak, illetve a kacsalábon forgó, örökpanorámás címeres palota közé (ilyen is volt egy a hegy alatt). A márványszerű, néha repedezett lépcsőfokok nem csúsztak már szerencsére (a rajtban előre figyelmeztetett Levente, hogy itt óvatosan haladjunk), szóval elég gyorsan fel is értem a hegytetőre, ahol nekiálltam fotózni, szelfizni mint egy idetévedt japán turista. Olyannyira elragadott a látvány, hogy meg is feledkeztem arról, hogy igazolni is kéne ittlétemet, íróeszköz hiányában a kód lefotózásával. Mikor már kis híján a házak közé értem, támadt némi hiányérzetem. Még nem voltam messze, hát visszamásztam. Innen aztán leereszkedtem a régi, részben átalakított pincék mellett a Mária-völgybe, majd a piroson felkapaszkodtam az Odvas-hegy mellett az elágazásba. Tulajdonképpen innen már csak egy nagyobb mászás lesz, az Ördög-orom és a Farkas-völgy duett. Ezt nem is bántam, mert futni innen már csak elvétve volt kedvem, többnyire csak gyalogoltam. A 30 km nagy nehezen akart csak eljönni és ugye még innen is van hátra egy jó 12-es. A sárga körjelzésen egyre gyűltek a nyűgjeim: éhes voltam, pisilni kellett és még a sejhajom is kidörzsölődött, mindezt rendezni kellett. Még a piros négyzet elérése előtt van egy pad – ezt a célt tűztem ki, hogy legkésőbb ott megállok. (Mindig csak halogatni szoktam az ilyesmit, aztán felgyűlnek és robbannak a problémák, de általában akkor már késő. Szóval emiatt muszáj ultimátumot adni magamnak.) A pad persze csuromvizes volt, így csak a táskám akasztottam fel a támlájára, míg megkerestem a szükséges holmikat. 

A Kő-hegyen sok a látnivaló



A kód, amiről meg is feledkeztem a sok fotózás közepette

Kicsit felfrissülve kikocogtam a Frankhegyi turistaház felé vezető piros négyzetre, aztán alább is hagyott a futhatnékom. Hiába, ez már a túrának az a szakasza, ahol amit egyébként tudnék, se futom meg mindig. Még a lapos részekhez is néha kevés a motiváció, főleg, hogy ez „csak” egy túra. Ezt a szakaszt gyakran járom, így meglepetésként ért, hogy a piros négyzetnél valami kaotikusan jelzett útvonalváltozás történt a Rupp-hegy irányába. Áthúzott és nem áthúzott jelzések felváltva – én persze mentem, amerre szoktam, a kiserdőn keresztül. Semmi szokatlan akadály nem állta az utam, oda is találtam a Rupp-hegyhez, szóval nem tudom, mi lehet a terelés oka (ráadásul az online térképek se jelzik a változást). Úgy gondoltam, jó lenne feltankolni folyadékkal, hiszen a hozott izotóniámból már alig lötyög a kulacsomban, így kapóra jött, hogy az Irhás-árok aljában ott a Mókus ABC. Mindig csak elrohanok mellette, pedig olyan barátságosan hívogat a cégéren a kis mókus. Szóval most itt az első alkalom a betérésre. Mókusbarátoknak egy valódi oázis a hely, mindenhol mókusok, a kerthelyiségben néhány díszpéldány részeg mókus is. Ők persze nem annyira cukik, bár bókolnak sűrűn, milyen szép vagyok meg minden (35 km erdei dagonyázás után izzadtan, csapzottan és nyakig sarasan főleg, de hát ízlések és pofonok). Szerintem előbb-utóbb még a csillagokat, főleg a mogyorókat és diókat is lehoznák a fa tetejéről, ha sokáig időzök még itt. Nekem viszont csak egy kóla kell a boltból, így a mókás mókusokat gyorsan faképnél hagyom, szórakoztassák egymást, vagy a többi túrázó csajt, lesznek páran még mögöttem is.

Nicsak, egy piktortégla üreg!

Vajon mit keres ez a kis imádkozó szobor a Rupp-hegy alján?

A track felvitt a hegytetőre és én mentem vele - nem is bántam meg

Beinvitál a kis mókuska egy kólára

Mókusok birodalma

Kevéske futás, sok mászás az Ördög-oromhoz, ahol újabb kód. Megint rácsodálkoztam, hogy egyesek mekkora mázlisták, hogy itt fent lakhatnak a hegyen (örökpanorámás telek, szomszéd nincs, menő villa viszont van...) Vajon ehhez mit kell csinálni? A Farkas-völgyet is hiába tudnám futni, most elég demotivált vagyok ezekhez a felfelékhez, csak sétálok, egykedvűen caplatva a sárban – ez maradt a reggeli hóból. Azon töprengek, hogy be kéne darálni már ezt a maradék 5-7 kilométert gyorsan. A Normafáról lefelé már haladós lesz a terep. Mehetnék egy röpke látogatásra 2 órára az új Anna-réti kápolnához, ahol éppen valami mise vagy hasonló van, amin a szüleim is ott vannak, de mivel az útvonal se érinti a helyet és én is már nagyon szeretnék végezni, inkább nem élek evvel a lehetőséggel, pedig éppen odaérnék. Véletlenül pont így sikerült időzíteni. 

Egy aranyos kis betlehem a Magas úton

Hohohó, ez itt a Mikulásvonat!

A kiírásban beígérték, hogy lehet esetleg találkozni a Mikulással is. Mindeddig legfeljebb magamfajta túrázó álmikulásokkal sikerült összefutnom, kezdtem is elengedni a dolgot. De mikor felértem a Normafa állomásra éppen begördült a Mikulásvonat. Na tessék! Alig haladtam tovább, az új büfé teraszán meg éppen kigördülni készül a downhill pályák Mikulása fekete ruhába öltözött udvartartásával. Éppen úgy és akkor, hogy telibe sikerült kapnom. Király!

Wow, egy menő bringás Mikulás!

És fekete krampuszai

Kezd jó kedvem kerekedni és már csak röhögök magamban, mikor egy mellettem elhaladó turistacsoport arról beszélget, hogy „bizonyára belefeküdt a sárba”. Ja, hogy rólam van szó? Hát ami azt illeti, a lábam pont úgy néz ki, mint valakinek, aki kiadós sárfürdőt vett, hiszen kevés szuperképességeim egyike, hogy fenékig fel tudom csapni magamra a latyakot, pláne, ha futok. További öröm, hogy innentől lejt nekem a pálya és ez azt jelenti, hogy villámgyorsan ott vagyok a katonasírnál, majd a Csacsi-réten, ahol éppen valami bográcsozás előkészületei zajlanak. Kicsit reménykedem, hátha minket akar vendégül látni a Mikulás, de nincs szerencsém. Sőt lefelé a Virág-völgyön sincs túl sok: a terep kezd hajazni a Kitörésen megszokottra, mikor emberek százai dagasztják a sarat előttem a vályúban, ahol néha akár sárbobozni is lehetne. Most igazi (nem részeg) mókust se látok, pedig van egy helyem, ahol sokszor megesik a találkozás. Csak egy elhagyott itinert találok, de nem azé a páré, akik jönnek a völgyön felfelé. Ott hagyom a rönkön, hátha keresi majd valaki. 

Katonasír - van róla vagy egy tucatnyi képem, de azért mindig lefotózom

A szovjet katona emlékművéről a Mária jelzésen viszont nincs olyan sok

Az ismeretlen teáskanna emlékműve egy kerítés tetején

Hogy ez kinek vagy minek az emlékműve, azt nem tudom, de ez csak egy apró részlét az egészből

Így elsőre nem egyértelmű, de ez meg a Himnusz emlékműve Budakeszin

Lekorcsolyázok az elágazáshoz, ahonnan már barátságosabb a terep. Ráadásul 2-3 km van már csak vissza, az szinte semmi, ha futok többnyire. Márpedig innen sok a futós terep a célig. 5-7 óra menetidőt tippeltem indulás előtt, inkább az utóbbi felé billen már a mérleg nyelve, de nem bánom. Végül 6 óra 40 perc alatt érek vissza a kék furgonhoz, ahol átveszem a kitűzőt és az oklevelet, valamint az ellátmányt – és végre tényleg sikerül találkoznom a Mikulással egyszerre kettővel is – mivel mindegyiken van egy. Már a büfében való kávézással se akarom tölteni az időt, inkább sietek haza az első busszal. 

Bár egyszerűen volt megoldva (nincs szalagozás, csak pár kód kihelyezve, ellátmányt meg odaadják előre), mégis jó túra volt, kellemes, egyben látványos útvonallal. Főleg azok számára, akik tőlem eltérően nem heti rendszerességgel fordulnak meg a Budai-hegység random tájékain. De még nekem is volt újdonság és ezért érdemes volt eljönni.

All-in kivitelű oklevél Mikulással

Az öreg, sokat látott Hokának szerencsére még nem ez volt a hattyúdala, de már érik a csere

Strava-link:

2024. november 19., kedd

Vigaszágon

 


Szombat: Iszinik 25 - 21 km, 499 m - 2 óra 45 perc alatt + levezető túra Tatabányáig (21 km, 500 m)

Vasárnap: No-Aréna 20 - 20 km, 588m - 2 óra 46 perc alatt

A Mecseki láthatatlanokkal egy időre megint kiírtam magam a hosszú távú TT-k teljesítéséből. Legalábbis most az Iszinik 100-ról biztosan.

Ehh, már megint egy buta dolog, még a nyári Kazinczys történet, illetve annak a folytatása. A láthatatlan medvetalp észrevehetetlen csókjával, aztán kiütésekkel, hólyagokkal, terjedő folttal. De ebben a véget nem érni tűnő mesében már én sem hiszek. Főleg, ha a bőrgyógyászok se. A láthatatlanok alatt kezdtem megint érezni az égő érzést, immár a bal bokámnál. Először azt hittem, valami lesúrolta menet közben. De éjjel egyszer csak megvilágosodtam: most már itt tart a foltom alsó része, és bizony megint begyulladt. Mikor kibontottam a zoknimból, jó csúnya piros volt, pici hólyagkezdeményekkel. De ez nem volt elég. Hazautaztam hullafáradtan, aztán gyorsan lefeküdtem aludni. Mikor vasárnap délután felkeltem, egy 3 centis átmérőjű vízhólyag és kisebb társai üdvözöltek a bokámon, mint új barátaim. (Képet inkább nem mellékelek.) Viszlát Iszinik! Az új haverokkal biztos nem lesz újabb százas menet szombaton. A hetem avval telt, hogy rohangásztam különböző bőrgyógyászokhoz, akik csak hümmögtek a horrorisztikus látvány felett, de bizonyosságra nem jutottak. Na és persze nagy hezitálások közepette az utolsó utáni pillanatban leneveztem a 25-ös távra. Mert menni muszáj, még evvel a lábbal is. (Ugye múltkor írtam, hogy mi, teljesítménytúrázók egyforma sémára követjük el hülyeségeinket... Íme az élő példa.) Mindenesetre a krém, amit kaptam, segít, mint a korábbi is, de mivel csak csütörtök este tudtam elkezdeni a kezelést, szombatra még elég csúnya volt a lábam.  

Hatalmas sor kígyózik szombat hajnalban a szárligeti Faluház előtt

A szervezet néha megálljt parancsol a nagy menetelésben, egész biztosan okkal teszi ezt. Végletekig kizsigerelni nem lehet, előbb vagy utóbb biztosan benyújtja a számlát valamilyen formában. Nem lehet kinyomni, ignorálni, mint az okosórámon a reggeli üzenetet, hogy ma futás helyett pihenőnap van. (Mert éppen ezt tettem szombat reggel a rajtban.) A magunkfajtának nagyon nehéz ezt elfogadni, sőt még most is azon rágódom, hogy meg kellett volna csinálnom ezt a százast még evvel a lábbal is. Majdnem 100%-ban biztos vagyok benne, hogy behúztam volna. Főleg úgy, hogy nekem ez a sport, azaz inkább a sport egyfajta előremenekülés a betegségből. Még COVID időszak előtt/közben volt, mikor eldöntöttem, nem mehet így tovább, ki kell jutni valahogy a negatív spirálból, a folyamatos betegségtudatból. Mert nem akarom még egyszer átélni, milyen az, mikor alig tudom felvonszolni magam a Nagy-Hideg-hegyre alig 50 kilósan. Mi IBD-sek mind nagy küzdők vagyunk. És ha mégis lecsapna ez az alattomos kór, ami már egy életen át elkísér, akkor legyen miből leépülni, szóval nem akarom, hogy könnyű dolga legyen valaha is. És most itt van, lehet, hogy újra kopogtat, csak kicsit más formában a saját magam ellen fordult szervezetem. De ha az orvosok nem tudják, én se fogom megmondani a tutit.

Van-e kiút ebből a végeláthatatlan alagútból?

A sok negatívum mellett a hétnek volt egy örömteli hozadéka is: megérkezett a nyereményem, az Őrvidék pólóm, amit feltétlenül le kellett fotóztatnom magamon a Sakura Egyesület kérésére. A narancssárga színének külön örültem, mert a Hétköznapi barangolásoknál ez volt az egyik szín, amit választottam volna. És végül ott a neonsárgára esett a választásom. Kicsit sajnáltam, hogy nem százas távon avatom fel, de talán még lesz alkalom máskor megvillogtatni gigantikus túrákon is.

A tavalyi jópofa trabit idén is le tudtam fotózni Nagyegyházán

Szóval egy röpke 25 km-rel kellett vigasztalódnom. Igazából csak amiatt mentem, hogy bandázzak egy jót, no és persze, hogy sportértéke is legyen a kiruccanásnak. Tehát akkor már pörgessem is meg azt a 25-öt. Ezt tettem volna amúgy az Iszinik 100-on is, megismételve, megközelítve, vagy túl is szárnyalva a tavalyi rekordidős százasomat. De most már nem lamentálok ezen tovább, haladjunk! Lesz még százas, remélem a számomra is! És még az évnek sincs vége, mivelhogy van egy Teslácka Stovka is a naptárban. Ha meg nem sikerül eljutnom, akkor is szép a mérleg és egyértelmű a fejlődés: 2001: 1 db százas (Kinizsi 100), 2002-2022: 0 százas, 2023: 3 százas (Communitas Fidelissima, Kék Balaton, Iszinik), 2024: 7 százas. (DBV, Szerdai Szédelgő, Regmec, Stovka Podyjím, Őrvidék, Palipista, Mecseki láthatatlanok) Idén megdupláztam és egy kicsit meg is tetéztem a tavalyi százasaim számát. És mellettük minden eddiginél több hosszabb-rövidebb túrán vettem részt 20-85 km-ig.

Aztán mindennek árnyoldalaként voltak kudarcok is. Vagy kevésbé sikerült teljesítések. Vagy ésszerű feladások. Attól függ, hogy vesszük, minek tekintjük. Például ott volt a Kazinczy 200, az eddigi legnagyobb kihívás, amin valaha részt vettem. És amit elbuktam. Fejben és testben is, akárhogy is nézzük. A leckét remélem, megtanultam, és jövőre kicsit felkészültebben állhatok a rajtban. És ott volt a Szondi 100, amiből végül csak 85 km-es teljesítés lett. Úgy gondolom, hogy ez egy értelmes átnevezés volt, és evvel együtt is egyik legnehezebb túrám, amit valaha teljesítettem. És hogy jövőre merre terel a sors, az még csak körvonalazódik, de folytatni tervezem a sorozatot, kis lépésekben haladva az egyre nehezebb túrák felé. 

Boldog százas teljesítők a Somlyóvár felé sietnek

Amiért erre a túrára elmentem, az maximálisan sikerült, a bandázós részét, a futós részét és a kirándulós részét is kimaxoltam. Az előbbi már a pályaudvaron elkezdődött Orsival, aztán folytatódott Edinával és Gyurival. A sorban állás közben több ismerősre ráköszöntem, Hóka Lacira is, akinek első indulása előtt tanácsokat próbáltam adni. (Remélem, hasznukat tudta venni.) Az volt a tervem, hogy többnyire futva haladok előre a mezőnyben, és akiket ismerek, azokkal váltok néhány szót. Így egyben tulajdonképpen sikerült végigmennem ezen a szép, jól sikerült túraévemen is, hiszen a teljesítménytúrákon rengeteg új ismeretséget sikerült kötnöm az elmúlt két évben, és most is más-más túrákról botlottam alkalmi túratársakba. Szóval ez az Iszinik egy igazi közösségi élmény volt számomra – ez az egyik dolog a sok közül, ami széppé teszi számomra ezt a sportágat. Kezdjük most Orsival, akivel már a vonatra várva összefutottam: őt a Pálos 70-en ismertem meg. Edinával együtt szállunk fel a vonatra, ő ugye a tavalyi Kék Balatonom házigazdája, de találkoztunk azóta a Szondin, haladtunk együtt a Palipistán is. Mikonya Gyurit még nem ismertem személyesen, de ugyanaz a neve, mint egy egyetemi pedagógia tanáromnak (ha nem ő az véletlenül). 

Ködfoltok a távolban, itt ragyogó napsütés

Útközben az első ismerősre a Zuppa-nyeregből lefele leltem, majdnem el is rohantam mellette. János volt az, akivel együtt értünk célba a Szuperkatlanon és együtt is vonatoztunk haza. Most is jó lett volna együtt végigmenni, de ugye volt egy tervem: végigturnézom a mezőnyt, vagy legalábbis azt a részét, amit be tudok még érni. A murvás útról a Kettes-tó melletti egyszemélyes ösvényen értem be Mariannát és Ferit. Őket is régóta ismerem, és ugye legutoljára a mecseki túrán Mariannával mentünk végig. Aztán beértem Nagy Orsit és Orosz Tibit, velük is sokat szoktuk kerülgetni egymást túrákon. Ballay Orsi és Edina mellett is elrobogtam, tehát ismét találkoztunk. Majd a Somlyóra felkapaszkodva Palipistás útitársamra, Eszterre és túratársára leltem. Tőle, tőlük is nehéz volt elszakadni, de utol kellett érnem Kovács Zsoltékat is, hiszen nem messze voltak innen a mezőnyben. Zsolték szinte minden túrán ott vannak, szóval ők is régi túratársnak számítanak. Felértem a Somlyóvárra és még mindig nem állapodtam meg. Csak azt vettem észre, hogy idén sokkal flottabbul ment minden, sokkal többet futottam, még emelkedőn is, mint tavaly. Ha százason lennék, akár esélyes lenne egy újabb rekordidő is.

A Somlyóvár oldalában

Éppen kezdtem csapatni a Somlyóvár utáni aszfalton, mikor a nevem hallom hátulról. Szarvák Szabi beszélt tréfásan rólam egy másik sráccal, akit hirtelen meg sem ismertem. Az volt a kérdés, hogy vajon faképnél hagyom-e őket, vagy hajlandó vagyok betársulni. Hát hogyne, a tempójuk is nagyon szimpatikus. A másik srác Bognár Laci volt, akivel a rohadt nehéz Szondit fejeztük be végül 85-ön, és hozott haza (és türelmesen kivárta, amíg összeszedem nagy nehezen a cókmókjaim – az is volt vagy egy óra a túra után belassulva.) Náluk le is ragadtam, de azért az ismerősök sora nem ért véget: Csipi száguldott el mellettünk. Neki is hálás vagyok, hogy mondott pár biztató szót a Kazinczy előtt. Ő, a híres ultrás a kezdő senkinek. Nagyon jól esett és sosem fogom elfelejteni. (És elnézést, ha valakit kifelejtettem volna. Ráadásul az itteni felhozatal nem is teljesen fedi le azt a sok sporttársat, akiket volt szerencsém megismerni az elmúlt 2 évben.)

A kulcsosház a tetőn

A terepviszonyoknak megfelelően hol futva, hol gyalog haladtunk a célom, Koldusszállás felé és borzasztóan sajnáltam, hogy máris vége a túrámnak. Olyan jókat beszélgettünk, annyira jól haladtunk együtt. A fiúk egyre fűztek, hogy menjek el velük Mogyorósbányáig. Bár onnan nehéz hazajutni, szóval inkább Dorogig. De ha már Dorogig elmegyek, menjek velük végig, egészen Csillaghegyig. De hajthatatlan voltam, mert nem így készültem. Lélekben és felszerelésügyileg se, például lámpám és töltőm se volt. A lelkieket mondjuk hamar megoldottam volna, esélyes. 

Amikor az ember sajnálja, hogy célba ért...

Viszont volt egy túratervem, mert nem értem be ám ennyivel. Valahogy vissza szerettem volna jutni Tatabányáig, hát naná, hogy nem a legrövidebb úton fogok menni, az nem az én utam. Az én utam általában az, hogy szinte minden látnivalót útba ejtek a környéken. Kínálkozik máris a Pes-kő barlangja, egy igazi kuriózum Magyarországon a sziklaösvényével. Aztán van egy értelmetlen és furcsa nevű kilátó Vértestolna határában, a 4 Tonó-kilátó, ahonnan éppen annyit látni, mint a tövéből. Közel hozzá pedig ott a szintén érdekes nevű Bundschu-kút vagy Bundschuh-kút. Aztán van egy sokkal értelmesebb, igazi aknatoronyból átalakított kilátó is (Ranzinger Vince-kilátó) a Csúcsos-hegy tetején, ahonnan rálátni a Gerecsére, illetve Tatabánya egész környékére. Onnan már csak egy ugrás a híres Szelim-barlang és a Turul-szobor. Mindezt szépen fel lehet fűzni egy barlang-kilátó túraútvonalra, tehát sitty-suty, készen is állt a túraterv, mire Koldusszállásnál, a célban, ideje volt lassan búcsút venni a fiúktól. Laci gyorsan le is fotózott a vadiúj pólómban Finisherként. (A pólón van mindenféle, ami kicsit is militáris jellegű látnivaló a Kőszegi-hegységből: Írottkő kilátó, Hősök kapuja, katona, kőszegi vár, Óház-tető - szóval nagyon fogom szeretni.)

Emiatt a fotó miatt majdnem leszedte a fejem egy dzsippel érkező vadász - fogalmam sincs miért

Még egy darabig nem kellett nélkülözniük a srácoknak a társaságom, hiszen egészen a vértestolnai műútig velük mentem. Így Rakk Gyula is lencsevégre kapott, holott se százas, se ötvenes teljesítő nem voltam. Így legalább, pont a fotóspontnál, Márton Dani is utolért, akit egy ideje már emlegettünk, hogy vajon indult-e.

A vértestolnai műútnál Lacival (Rakk Gyula fotója)

Itt aztán elbúcsúztunk, és a srácok lelkére kötöttem, hogy ügyesek legyenek. Megnyugtattam őket, hogy miattam kár aggódni, rossz pénz nem vész el, mint ahogy egy sokat próbált túravezető sem a Gerecse rengetegében. És itt még a medvék se fognak itt megenni, legfeljebb a morózus vadászok némi répával és frissen lőtt vaddisznóval egyetemben.

Viszonylag kevéssé ismert látványosság a Pes-kő barlangja

Mikor még huszonéve a Kinizsi éjszakáján erre botorkáltam, nem is sejtettem, hogy itt ilyen extra látványosság van

Lentről vidám Iszinikesek zsivaja szűrődik fel barlangi magányomba - kicsit irigy vagyok

Innentől már rövid leszek és inkább a képeket hagyom mesélni, hiszen annak rendje és módja szerint végig is mentem a kitervelt útvonalon – igazi élménytúrában volt részem. Egyetlen dilemmám volt, hogy bepróbáljam-e a meredek hegyoldalban lévő, egy 1943-ban lezuhant JU-52-nek emléket állító keresztet az Öreg-Kovácson. De mivel eléggé kiesett az emlékkereszt, most se néztem meg ezt a látványosságot. Inkább irányultam, bár nem direkt útvonalon, a vonat felé.

Vértestolna határában

Az Öreg-Kovács-hegy a Vértestolnai medence peremén

A szép, összességében pont maratoni távú túra után a Vértes plázában még gyorsan lecsúszott egy jó adag gombás rizs a kínainál, aztán a vonaton hazafelé újból ismerős arcokra bukkantam a 25-ös távról.

Bundschu(h)-kút



Iszalag

Öreg tölgy a Kisréti vadászház romjánál

Ranzinger Vince-kilátó a Csúcsos-hegyen - egy aknatoronyból készült

Kilátás a Gerecse ormaira

Szelim-barlang

Tatabánya

Búcsúzóul egy napfényben fürdő turulmadár

Másnapra mégis óriási hiányérzetem volt. Az űrt pótolni hivatott a Sarokkő féle No-Aréna túra 20-as távja. Reggel még vacilláltam a 20 és a 10 között, de mire elindultam, egyértelműen a 20-as táv felé billent a mérleg nyelve. Méghozzá újból futva. Azt indulásig se sikerült megtudnom, sőt az itinerből sem, mit takar a túra rejtélyes neve. Netán a stadionépítési láz ellen tiltakozik burkoltan, vagy Miltényi Márta és Monspart Sarolta „A futás csodálatos világa” című könyvében olvasható mondatra utal, amit én is teljes szívvel vallok magaménak, hogy: „Futni mindenhol lehet, sőt bárhol érdemes. Így a futás helyszíne nem sorsdöntő, azonban ha választhatnak saját futópályát, akkor a világ legszebb, legnagyobb, legegészségesebb, legolcsóbb és egyelőre legkihasználatlanabb sportstadionja, a természet mellett döntsenek. A természet a szabadtéri sportpályák királya.” Szóval nem kell ide semmi aréna. 😃 Még esetleg ha tovább fejtegetjük ezt a témát a helyszínhez kapcsolva, akkor a Normafa maga az aréna, azaz NO-ARÉNA.

Még sosem voltam Lengvári féle túrán, szóval itt is debütáltam. Mint később kiderült, Tarnai Mátéval pont 5 perccel kerültük el egymást a rajtban. Addigra, mire odaért, már el is tűntem a hatalmas ködben az Anna-rét irányába. Fent a hegytetőn nem szitáló, hanem kimondottan csepegő köd fogadott. Az erdőnek volt egy sejtelmes, igazi novemberi hangulata. Bár kicsit kellemetlen volt a nedves hideg, mégis kifejezetten élveztem ezt a baljós balladai homályt. Kicsit reménykedtem, hogy valahol majd sikerül a ködtenger fölé kerülni, de sajnos erre nem nyílott alkalom és nem készíthettem látványos képeket.

A szombati napos képek kontrasztjaként ködtenger az Anna-réten

Hűvösvölgy felé elfogyott a köd, a Fekete-fejen már-már sütött a nap, hogy aztán a Vadaspark melletti Szilfa-tisztáson újból tejfehér, sejtelmes rengetegben gázolhassak. Makkosmária viszont megint napos volt, mint ahogy a Normafa déli lejtője is. Ekkorra már alább hagyott a futhatnékom, így az utolsó emelkedőt már csak gyalogoltam, azért is, hogy pár fotót készítsek és tudjam csodálni is az őszi erdőt. Felérve újra a Normafára éppen a ködpaplan peremén találtam magam, tehát még mindig nem lehetett letekinteni a fellegekre. Talán a túloldalról lehetett volna, de ott meg ugye nincs kilátás.

Ezek a Sarokkő túrák az untig ismert útvonalaikkal pont arra jók, hogy lefutva őket hétről-hétre, vagy amikor ráérek, kitűnő formát szerezzek a tavaszi szezonra, mert így legalább az emelkedőket se tudom elbliccelni, amire egyébként hajlamos vagyok.

Vajon mi épül a sárga jelzés alatt Hűvösvölgyben?

Katonasír - a kitörők emlékét őrzi

Földiekkel játszó égi tünemény a hűvösvölgyi Nagyréten

Vasoszlop a Fekete-fejen

Ködös Szilfa-tisztás

Kedvenc fám a tisztás közelében - mindig készül róla fotó

Jange Toni Kreuz a Korányi Intézettel szemben - egy eltűnt kisfiúnak állít emléket

Makkosmária kegytemploma - immár napfényben

Az ősz szépségei

Piktortégla üreg közel a makkosi réthez

Hiányérzet ide vagy oda, azért így lesérülve is szép sportos hétvégét zártam, most evvel kell megelégednem. Próbálom szuggerálni, hogy a hólyagokon keresztül maga a kór is távozott végleg belőlem, ki tudja, hátha bejön a voodoo-mutatvány. A lábam szerencsére szépen gyógyul, így talán hamarosan újra pályán leszek hosszabb távokon is, még talán idén is. Ha stovka nem is lesz, a Vulkántúrát azért tervezem december 14-én (mert minden jó túra és program megint egy napra esik.)



Strava linkek:

Iszinik 25:


After Iszinik:


No-Aréna 20: