Az idei menümön már egy ideje ott virított a Vérkör instant módon való teljesítése, hogy végre jogosult legyek a VérCse instanton való indulásra is. Még Lacival és Szabival terveztük el, hogy teljesítjük a nagyobb, mintegy száz kilométeres, Vértesen és Gerecsén áthaladó útvonalat, csakhogy gyorsan dugába dőlt a nagy terv, mert egyikünknek se volt Vérkör teljesítése hozzá. Azaz mindegyikünknek volt, csak teljesítménytúraként, ami, mint kiderült, nem számít a VérCse indulásnál.
Nekem viszont évek óta (talán már 5 éve is) ott porosodik a polcomon egy Vérkör instant jogosultság, amit egy nem beváltott teljesítménytúra nevezés kapcsán szereztem. Van még pár ilyen a képzeletbeli tarsolyomban, szóval lassan ideje leporolni ezeket. Sajnos a polcon való tavaszi nagytakarítás se ment zökkenőmentesen, mivel egyszer már február végén beneveztem, de ugye Murphy törvénye szerint mindig hétvégére romlott el az a fránya idő, ki is futottam az érvényességéből. Bár egyszer majdnem elmentünk a fiúkkal, de akkor is a rossz idő miatt inkább Balathlon teljesítés lett belőle.
A következő szabad időpontom a húsvét hétfő volt Vérkörözni, és úgy nézett ki, végre igazán szép, ünnepi időjárás lesz aznap. Kicsit talán túl nagy is lesz az ünneplés 24 fok körüli, már-már nyári hőmérséklettel. Ez legyen a legnagyobb baj!
A sors megint kísért: ünnep van, megint nem lesz bolt! (Forrás: (Félre)sikerült AI képek)
Ha lesz, ha nem lesz bolt, úgy terveztem, hogy most akkor odacsördítek a Vérkörnek úgy igazán: egy futószintidőn belüli kört megyek. Egyszer már sikerült a TT-n, miért ne menne instantban is. Na ebből az lett, hogy vasárnap délelőtt, miközben az ünnepi süteményeket készítettem a konyhában, egyik pillanatról a másikra valami történt a derekammal. Nem vagyok derékfájós (vagy legalábbis eddig nem voltam), így abszolút meglepetésként ért a dolog. Bizonyos mozdulatokra kis híján csillagokat láttam, egy harisnyanadrág felvétele jó pár percet igénybe vett. Az ünnepi mise alatt is nehéz volt rátalálnom a kevésbé fájdalmas pózra, így a pofákat vágó, folyton izgő-mozgó, magát különféle jógapózokba tekergető nőt a sokadik padban a pap remélem észre se vette, ha meg igen, nem úgy értelmezte, hogy unalmas és pocsék szentbeszédet mond. Otthon is próbáltam nyújtani, tornázgatni, délutánra valamivel csillapodott is a fájdalom, de messze nem lett tökéletes a derekam. Na így menjen az ember Vérkörözni... Pá-pá futószintidő!
Azt gondoltam, ha tudok aludni és reggel nincsenek brutális fájdalmaim, akkor így is elmegyek. Már annyira rákészültem! Legfeljebb gyalogolok, meg majd nem csak ajándékozgatom az Algoflexeim ultrás körökben, hanem én is elkezdem fogyasztani a jó kis tablettákat. Utolsó esetben meg van az erdőben elég bot, amire támaszkodni lehet.
Lassan megvirrad
Még dilemma volt, hogy a 3 óra 17-es vonattal menjek, vagy a 4 óra után indulóval. De mivel sikerült felkelnem még a 3 órás vonathoz beállított ébresztő előtt, azaz kemény hajnali 2 óra 2 perckor, nem volt kérdés többé. A derekam fájt továbbra is, de nem voltam mozgásképtelen, szóval irány a pályaudvar és irány Oroszlány. A két kilométer bemelegítés Kelenföldig jól ment, néha megpróbáltam kocogni pár lépést, ami nem esett jól, de azért tudtam futómozgást is produkálni, nem úgy mint vasárnap. A vonaton is folyamatosan nyújtottam a fájós területet – ezzel már talán fel sem tűntem a pesti húsvéti buliból hajnalban hazatartó kissé kapatos fiatalok között.
Oroszlányba érve még egy kis séta a Krajnyik „Akác” András sportcsarnokig, ahol némi keresgélés után meg is találtam a kezdőkódot. Pedig Marianna még fotót is küldött a pontos helyről. Ő ma a B körön tervezett indulni, kissé reménykedtem is, hogy összefutunk majd. Olyannyira megörültem a sikeres kódbeolvasásnak, hogy elfelejtettem elindítani az órám. Így ez már csak menet közben történt meg.
Sajnálatos módon a tempómra igencsak rányomta a bélyegét a derekas problémám. A szokásos 6-7 perces kilométerek helyett csak 8 perceseket tudtam produkálni Oroszlány utcáin kifelé haladva a városból, de azt legalább elég kitartóan. A hajnali hűvösben jól is esett a kocogás, majdnem, hogy fáztak a kezeim. A karszárak ezúttal nagyon jó szolgálatot tettek.
Első fények a majki tónál
Lassacskán körvonalazódni kezdett körülöttem a hajnal – először a madarak kezdtek hangicsálni, majd egyre inkább világosabb színt kezdett ölteni az égbolt alja. De egyelőre még lámpafénnyel haladtam a néptelen utcákon, majd az aszfaltúton Majkpuszta felé. A hajnalban is forgalmas úton átkelve már terepen vitt tovább az utam Vértessomló irányába. Kiérve a falu előtti földekre kitárult előttem a horizont a rózsa- és narancsszínű párnák közt ébredező, egyelőre koromsötét és komor Vértessel. Vajon milyen kalandok várnak rám ma a hegyek között? A tervem egy ünnepélyes vértesi körmenet lenne, mellyel megünneplem a tavaszt, a természet virágillatú feltámadását, ébredezését, magára találását. Szép apropó, de vajon átenged-e a hegy? Rutin ide vagy oda, azért 76 km-nyi futásban-gyaloglásban már mindig van valamennyi kockázat, hát még ha nem teljesen százas az ember...
Karjait kitárva hívogat a lankás Vértes
A falu előtt már leolthattam a lámpám, amit még egy rövid erdős szakaszra vissza kellett kapcsolni. Aztán már rakhattam is el, nem volt rá többet szükség a mai napon. Az életjeleket alig mutató faluban csak a kutyák ugattak meg – szerencsére csak a kerítés mögül. Nem csoda, még csak fél 6 körül járt, néhány valahova igyekvő, korán kelő asszonyon kívül nincs még ébren senki. Én is igyekszem a temető irányába, de nem sírt látogatni, hanem a Vértessel van randevúm, méghozzá elég kiadós. Az első vízvételi lehetőséggel itt nem élek, hiszen szinte még alig iszogattam az izotóniámból. Ortopéd jellegű beszűkült és lassú gyógymozgásomból és gyógytempómból kifolyólag a pulzusom is meglehetősen alacsony maradt, így az emelkedőn is kocogásban maradtam.
Vértessomlói bányászcímeres házikó
Én is a kilátó felé veszem az irányt, az erdei állatok birodalmába
Csakhogy mihelyt beértem az erdőbe, máris utamat állta egy marcona vaddisznó. Mit keres ez a hívatlan betolakodó a birodalmában? Kurjantottam gyorsan párat, így hamar kiderült, nincs is egyedül. Szerencsére az egész turkáló kompánia menekülőre fogta, így belépést nyertem a vadonba. Tartva szépen a nem túl acélos tempót, haladtam a fentebbi régiókba, majd átbukkanva a jópofa nevű Bödön-bükk kis hágóján majdnem ugyanilyen lassan ledöcögtem a Szarvas-kút alatti völgybe. Itt a hely nevével ellentétben nem szarvassal, hanem egy őzikével találkoztam, ami átsuhant előttem az úton. A bivakkunyhóban is volt valami mocorgásféle, talán éppen egy kéktúrázó ébredezett bent. Nem kíváncsiskodtam, mentem is gyorsan tovább a dolgomra a Rockenbauer emlékfa felé az emelkedőn, most már inkább gyalogolva. Vitányvár romos tornya már eléggé elbújt a frissen burjánzó zöld lombok mögött, így oda se tértem be, láttam már úgyis elégszer.
Szarvas-kút
Rockenbauer emlékfa
A szarvasok csak most jöttek, három-négy szép példány rohant át előttem, ahogy éppen átváltottam egy lejtőre. A korai indulásnak vannak bizony előnyei. Amellett, hogy az ember tanúja lehet a hajnal ébredésének, valamint kimondottan kellemes a klíma a futáshoz, nem mellékes az sem, hogy a még néptelen erdőben elég nagy az esélye az ilyen vadkalandoknak. Ezek aztán folytatódtak is sorra, ahogy haladtam előre a vértesi körön.
A szarvasok már tovasuhantak a Körtvélyes oldalában
Zsenge korom óta számtalanszor járt, ismerős ösvényeken kocogtam tovább a körtvélyespusztai erdei temetőt mellőzve. Ahogy kapaszkodtam felfelé a Körtvélyesi kilátó felé a kék kereszten, bal oldalamon figyelmes lettem egy piros-fehéren lengedező szalagra. Kint felejtett szalagokat eddig is láttam, de erről rögtön tudtam, melyik rendezvényé, így hát leakasztottam a bokorról és begyűrtem a mellényem zsebébe. Pont csütörtökön olvastam Csanya posztját, hogy maradhattak kint még szalagok a VTM-ről. Tessék, máris találtam egyet, bár valószínűleg ez másik szakasz volt, mint aminek az utólagos leszalagozására lehetett volna vállalkozni. Majdnem jelentkeztem is, de már beelőzött valaki, meg én amúgy is csak viszonylag későn, hétfőn a Vérkörrel közös szakaszokra tudtam volna jelentkezni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy lesz még munkám.
A Mária-szakadékban
Most azonban már más foglalkoztatott, mivel közeledtem Csákányospusztához, evvel együtt az első leolvasandó kódomhoz nagyjából 16 megtett kilométernél. Ezt 7 óra 6 perckor sikeresen be is olvastam, ekkor nagyjából 2 óra 24 perce voltam már a Vértes körüli körpályán. Viktor, akivel szombaton a Bakonyi nyuszitúra 20 km-es távját teljesítettem, mondta friss VTM-es tapasztalati alapján, hogy most a Mária-szakadék nem annyira veszélyes kidőlt fák szempontjából. Így is volt, csak kismértékű fakerülgetés maradt a turistáknak mutatóba. Az Inka-sziklánál fotózgattam kicsit, aztán haladtam vissza a körtvélyesi temetőhöz, letudva ezt a kis hurkot. Itt éppen egy nagy hátizsákos, valószínűleg kéktúrázó srác olvasgatta a táblákat. Lehet, hogy ő volt, aki a Szarvas-kútnál bivakolt? Mindenesetre ő volt az első turista, akivel találkoztam ma.
Körtvélyespuszta erdei kápolnája
Körtvélyespusztán egy macska menekült előlem, ez ugye a Macska-bükknél lett volna aktuális, de ott meg egy kis barna mókus szaladt fel éppen a közeli fára a közeledő szörnyeteg elől. Már lassan megszokhattam, hogy sose azzal az állattal találkozom, amelyikről az adott erdőrész el van nevezve. Ez szerencsés dolog a továbbiakra nézve, mert hamarosan a Sárkánylyuk-völgy következik. Előtte azonban volt még dolgom a Szép Ilonka-forrásnál, bár ez jelentett némi kitérőt az útvonalról, majd az Új-osztásnál is várt egy beolvasandó kód. Kezdett fogyatkozni az itókám vészesen és Csákvárig nem is nagyon remélhettem utántöltést nagyobb kitérő nélkül, így most ezt a pici többletet be kellett vállalnom. Szerencsére a forrás csordogált, így jutott a kulacsomba utánpótlás. A második kódot is gond nélkül megtaláltam és beolvastam.
Mária szobor a Szép Ilonka-forrás közelében
A Sárkánylyuk-völgybe betérve messziről piroslott valami. Szerencsére nem a tüzet okádó hétfejű sárkány volt, hanem egy újabb VTM-es szalag. Még kettő akadt az utamba a völgy különböző pontjain. Konstatáltam, hogy akkor most az ultrát is leszalagozom... Úgyis távolabbi bakancslistámon szerepel a lefutása. A völgyben való haladás lefelé is meglehetősen viszontagságos volt, tele van a völgytalp fatörmelékkel és köztük megbúvó sáros foltokkal. az egyiken sikerült egy mesteri piruettet bemutatnom, aminek az lett a folyománya, hogy ugyan talajt nem fogtam, de a derekam valamelyest a helyére kattant és ezzel képes lettem picit produktívabb futómozgásra is. Szóval legalább a lefeléken most már tudtam 6-7 perceseket is futni. A felfelé és síkon való futáshoz már meglehetősen enervált voltam mostanra, legfeljebb csak próbálkoztam néha. Ebben a völgyben sem maradt el az állati találkozó: ha a morcos sárkány nem is állta utamat, egy kisebb mufloncsorda két növendékkel egyetemben fejvesztve menekült előlem, fel a borzasztó meredek sziklás hegyoldalba. Csak ámulva néztem őket, főleg a piciket, hogy bírják ezt az őrült iramot ezen a nyaktörő terepen.
A VTM ultra útvonalán a Sárkánylyuk-völgyben - le is szalagoztam, ha már arra jártam
Itt szaladtak fel a muflonok
A Fáni-völgyben elkanyarogtam Vérteskozma határáig. Felváltva kocogtam és gyalogoltam. A kis parkolóban már sorakoztak az autók. Nemsokára találkoztam egy szemből érkező nyugdíjas párral is. Éppen kilenc óra múlt, tehát útnak indultak az első turisták ebben a csodás tavaszi, vagy inkább kora nyári időben. Én meg már lassan harminc kilométert kikanyarítottam magamnak a Vértesből. Most a vadászkápolnáig élvezetes kocogás következik, végig a sárga kutyatejes és héricses, valamint lila kosboros rétek mentén. A napocska már kezd ezerrel pörkölni, még szerencse, hogy rajtam a sapka, ami kissé bűzlik a kölnitől, amivel még szombaton a nyuszitúrán meglocsolt egyik pontőr. Így legalább nem hervadok el mégse, mert ugye a locsolókat szépen kitrükköztem ma.
(Most a nyúlfarknyi, ezúttal Iszkaszentgyörgyről induló Nyuszitúráról nem írok külön, szép és jó volt, mint tavaly is – a horgok között cikkcakkozó remekbe szabott útvonal, kitűnő szervezés, azt hiszem jövőre is muszáj lesz felvennem a repertoáromba. Igazi tavaszünnep volt ez a túra is!)
Szép rétek Vérteskozma határában
Kankalinok is akadnak mutatóba
És persze tavaszi héricsek is bundásbogarakkal
A vadászkápolnánál is sikeresen megtalálom a kódot az online térkép segítségével, majd elkocogok a településig, ahol nagyban dolgoznak a locsolók, keresik a lányos házakat. Szerencsére velem nem próbálkoznak, úgyis legfeljebb csak piros VTM szalagot tudnék nekik adni. Egy utcai csapnál azért rendezek egy fergeteges fürdést és teletöltöm a kulacsomat is. A kólám is lassan elfogy, ideje pótolni. Így hát megint picit letérek a trackről és útba ejtem a Mini marketet, ami tényleg nyitva van 11-ig, mint ahogy az interneten is ki volt írva. Van hideg kóla és automatás kávé is. Feltöltöm a koffeinraktáraimat is, közben mesélem a kedves fiatal boltos lánynak, honnan jöttem és hová megyek, és mennyi lesz a végösszeg. Úgy néz rám, mint ahogy a nem ultrások szoktak a csodabogár ultrásokra, szóval valahogy úgy, mintha ufót látna. Pedig ez a Vérkör egy igen barátságos ultrácska. És úgy érzem, maradt még bőven erő a folytatáshoz is. Lassan féltávnál vagyok és fél 11 múlt, ahogy kifelé kocogok a városkából. A legrosszabb esetben is beérek 5-ig, bőven még világosban. Ha még futni is sikerül, akár a futószintidő is meglehet. Hajszolni nem fogom, de ha van rá esély, akkor miért ne?
Vadászkápolna
Úton-útfélen locsolók
Mini market, a megmentőm
Orgona ága...
Faluszéli kunyhó
A Gém-hegy felé tartva egyre több túrázó család jött szembe. A kóddal kissé küzdenem kellett, mint ahogy Marianna is utalt korábban erre, de aztán sokadik próbálkozásra beolvasódott. A biztonság kedvéért lefotóztam – abból a célból, hogy az első szembe jövő turistának átküldjem, hogy aztán az ő telefonjáról beolvassam. Ez volt a B terv, de erre szerencsére nem lett szükség. Nem is találkoztam nagyon senkivel Gántig. A hegytetőn pazar vadvirágos réteken haladtam keresztül, ahonnan a környező zöldellő dombokra is rá lehetett látni, magaslatról magaslatra kapaszkodva. Aztán jött egy viszonylag meredek ereszkedés. A faluban nem néztem meg se a kávézót, se az éttermet, hogy nyitva van-e, hanem egyenesen a sarki kék kúthoz mentem mosakodni egyet és készíteni egy újabb izotóniás koktélt. Kicsit le is ültem a fűbe, hogy nyugodtan elfogyasszak egy kókuszrudat. Nagyjából ez volt az utolsó szilárd táplálék, amit elfogyasztottam, egy gél kivételével ezek után már semmit nem kívántam, csak folyadékot. Azt viszont ittam, mint a gödény, még a Dunát is kiittam volna. Csak érdekességképpen: az út során 1 liter kólát, 1 liter izotóniás italt, 1 liter vizet és negyed liter sört fogyasztottam. Mellette alig ettem: 1 banán még az út előtt, 1 kókuszrúd, 1 mogyorós szelet, 1 gyümölcspüré és egy datolyás gél került a gyomromba. Valamint 4 sótabletta – úgy az út feléig tudtam figyelni a frissítésre. És ez nálam már nagy szó! A többi rengeteg kaját meg zokszó nélkül cipeltem haza. De sosem lehet tudni, volt már olyan túra, ahol meg éppen éhen akartam halni.
A Gém-hegyen
Gánt
Utólag nézve lehet, hogy éppen itt futottam ki a futók szintidejéből, de ez a kis szieszta akkor és ott abszolút szükséges volt. Féltávon túl bőven rám fért egy kis henyélés is. És még dél sem volt... Innentől sokáig csak mutatóba kocogtam, nagyjából addig, amíg a település tartott. Onnantól a köves, süppedős homokos talajon a Kápolnapuszta felé vezető OKT-n semmi kedvem nem volt. A Gánti-barlangnak otthont adó szirt alatt egy nagyobb társaság piknikezett kihasználva az ünnepnapot. A kéktúrázók is mozgásban voltak. Én csak gyalogoltam rendíthetetlenül előre, majd egyre feljebb kapaszkodtam a kellemesen emelkedő Juh-völgyben, a Géza-pihenő felé. Itt megint találkoztam túrázókkal és bringásokkal is. Pár pillantást vetettem az előttem nyújtózkodó kies völgyre, majd mentem is tovább a magam útján.
Gánt határában
Géza-pihenő
Várt hamarosan a Z/Z+ kód beolvasása. Ez is megtörtént rendben, majd kocogásra adtam a fejem Szentgyörgypusztáig bezárólag. Már éreztem, hogy rezeg a léc, ami a futószintidőt illeti, ideje időt behozni ott, ahol lehet. Legalább a lejtőket meg kell kocogni, de lehet, hogy ez se lesz elég hozzá. A Mindszentpusztára vezető zúzott köves úton már nem volt kedvem folytatni a futást, de rátérve újból az OKT-re mindent megkocogtam, amit csak tudtam. Sajnos a folyadékkészleteim eközben minimálisra apadtak. Csak Kőhányáspusztán remélhettem utántöltést, és csak akkor, ha nyitva lesz a turistaközpont. Mivel viszonylag sok turista volt úton, reménykedtem, hogy hátha érdemes volt kinyitni ünnepnap is. Felkapaszkodva az Oroszlánvárhoz még egy gombásszal is találkoztam, akinek látatlanban is megmondtam, milyen gomba van a kosarában. Ilyenkor ugyanis a Vértes tele ízletes kucsmagombával. A buzgón gyűjtögető hölgy ügyes volt, jó sokat talált. Mikor újból lejtőre váltva bedöcögtem a parkolóba már láttam, hogy szerencsém van, mindenhol autók és az étterem is nyitva. Gyorsan vettem is egy mentes vizet és egy kis dobozos sört. Az utóbbit kocogás közben iszogattam, kezemben tartva a pléhdobozt. Rájöttem, hogy a mai túrázóevulócióm során Börcsök Andrástól Gál Viktorig „fejlődtem” (az általuk teljesített túrákat nézve ez igen szép teljesítmény). Az üres palackot is sokáig szorongattam a kezemben még kényszerűségből, haladva lefelé a viszontagságos köves és meredek kéken a gesztesi vár alá. Az éppen ott kutyát sétáltatók nem tudhatták, hogy a terep nehézségének, vagy az elfogyasztott itókának köszönhetően mozog-e olyan furán az éppen érkező, most már igen idézőjeles futó.
Tovább a „pusztaságban”: Szentgyörgypuszta
és Mindszentpuszta
Most azonban igencsak a nyakába kell szednie a lábát annak a futónak az utolsó, sárga/kék kereszteződéses kód beolvasása után, ha el akarja még csípni még a 12 órán belüli beérkezést. Nagyjából fifty-fifty, hogy meglesz-e. Nyilván nem fogok a kardomba dőlni, ha nem sikerül, de azért pörgetem, amennyire tudom a lefelét. Ez a „pörgetés” lassú futótempót, 6-7 perces kilométereket jelent, de az legalább megy kisebb megszakításokkal. Sajnos a kisebb emelkedőkön való pihenők alkalmával becsúszik egy-egy 10 perces kilométer is. Már Majkpuszta felé kanyargok és még mindig kérdés, meglesz-e, a pontos indulási időm nem is tudom. Mindegy, ha meglesz, meglesz, ha meg nem, akkor sincs semmi. Ha éppen kicsúszom, az is szép idő, derekas teljesítés (szó szerint) ugyanúgy. Már nem is fotózgatok, hiszen sietek, ahogy tudok. Közben a fiam is nézi a haladásom, ír, hogy beértem-e már, mert már a célnál lát. Még nagyjából 3 km és ott is vagyok ténylegesen. Kicsit szokás szerint eltévedek még a visszaúton – ápolni kell a hagyományokat. Ez azonban már nem jelent fölösleges kitérőt, csak kicsit más utat választottam a templom felé, ami ugyanolyan hosszan visz vissza a sportcsarnokhoz. Beolvasom a célkódot és kiderül, hogy 4 perc: ennyivel csúsztam ki a futók idejéből. Ahhoz képest, hogy az utolsó pontnál még 17 percet prognosztizáltak, egész szépen sikerült felgöngyölítenem a hátrányomat.
Bányászmúzeum Majkpusztán
Kamalduli remeteség
Kicsit leülök a padra, hátha kiderül, hogy juthatok hozzá az érmemhez. Hamarosan hív is Nagy Laci és elmondja, hogy tudom kiszedni a megfelelő postaládából az érmem. Van bekészítve még egy – már Csákváron láttam, hogy van egy üldözőm, még egy szólóban teljesítő hölgy. Menet közben nézegettem, hogy szépen, magabiztosan halad ő is, meglesz neki is a teljesítés biztosan pár órán belül.
Már az utolsó száz méterek pörögnek
A legközelebbi buszig vagy vonatig még van időm, így jutalomképpen és energia-visszapótlás gyanánt elnyalogatok még egy 4 gombócos fagyit is, ha már rátaláltam egy nyitva lévő cukrászdára. Nem is igaz, hogy nincs bolt!
A cél
A MÁV azért még hazafelé kipackázik velem, emiatt viszonylag későn érek haza, de akkor még legyen egy ráadás: hazasétálok Kelenföldről, ami plusz két kilométert jelent. Legalább bónusz állatként még egy sünt is látok útközben. Meglehetősen könnyedén megy a séta, nem is nagyon érzem fáradtnak magam. Nem úgy, mint 2 éve a teljesítménytúra után. Nagyjából akkor és ott kezdődött el valami bennem, akkor körvonalazódott az elhatározás, hogy rendszeres ultratávozó lesz belőlem. Azóta ezt a tervet jól túl is teljesítettem, de ha elkapja az embert a gépszíj... És bizony mennyit számít az azóta sorozatban teljesített tizenvalahány száz kilométeres túra és a többi ultratáv! Bár a Vérkör menetidőm nem lett jobb az akkorinál, de nem sokon múlott. Mégis fényévekre vagyok már az akkori önmagamtól, ez most bebizonyosodott. Hát akkor irány a VérCse valamikor!
Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
Az erdő tele van befejezetlen történetekkel. Enyedi István már három hete bezúzott fejjel fekszik valahol a hegygerincen, arccal egy pocsolyában, és már sohasem fog visszatérni a barátkúti erdészházba. A piros autó darabjai szanaszét szóródtak a meredek sziklás hegyoldalban, sose fut már többé az országutakon. A kesztölci postás se mássza többé naponta a köves emelkedőket Pilisszentlélekre meg vissza, a faluból egyébként is Pajkaszeg lett azóta. Pápay Domokost se viszi haza a pilisszentkereszti autóbusz, kivérezve, mozdulatlanul fekszik az erdő mélyén. A villámsújtotta, leégett hársfa nem virágzik ezentúl, nem ülnek ágaira a madarak. Nem tér vissza hazájába a német vadász fia apjával és a csehszlovák kisrepülő utasai is szanaszét szóródva fekszenek a roncsok között a hegyoldalban. Örökre megdermedt jégmadár pihen a frissen sarjadó fűben. És hiába várja otthon az asszony, a szerető vagy az édesanya azt a száz magyar katonát, akik a Szamár-hegyen lévő állásaikat védve estek el mind egy szálig, felőrölve a szovjet túlerő által.
Enyedi István erdőőr keresztje
A kereszt felirata:
Reményik Sándor
Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Az utókor, az emlékezet, valamint a helynevek állítanak emléket legtöbbjüknek, egyedül a piros autó vált önmaga mementójává, miután senki se vállalta darabjainak elszállítását a nyaktörő szirtekről. A jégmadár még ennyi nyomot se hagy majd maga után.
Autóroncs csúfítja a Háromszáz-garádics kaptatóját
Az elesett katonákra ez a túra is emlékezik, amin most részt veszünk. Van, aki tiszteletét leróni jött, van akit ideológiák hajtanak, van aki megszellőztetni szeretné a friss tavaszi fuvallatban magyar vagy német egyenruháját, van akit a kilométerek tetemes száma lelkesít, van akit az útvonal nehézsége vagy szépsége. És persze van, akit egyszerre több dolog is. Elég diverz a társaság, de az erdőben sok minden elfér egymás mellett. A túrázó, aki éppen első teljesítménytúráját teljesíti, a rutinos öreg róka, a gyorslábú terepfutó, az egyenruhás hagyományőrző. Elfér a lombok alatt a hóvirág, az odvas keltike, a pirosló hunyor, az ibolya is egymás mellett. De sajnos az országútról ledobált tejfölös és joghurtos pohár is megbújik közöttük, főleg egy szinte járhatatlan és kijelzetlen patakvölgyben, ahol egyébként elméletileg lenne turistaút.
Küzdünk az alig járható patakvölgyben a sárga kereszten
Mi hárman egyértelműen a teljesítmény hajszolása miatt vagyunk itt. Ez lerí a futósra vett ruhánkról és a tempónkról is. Lassan-lassan a mezőny élére verekedjük magunkat, ahogy kocogva hagyjuk le a terepnadrágosokat, a bakancsosokat, a katonaruhásokat, valamint a túrabotosokat. A végén már csak a hasonszőrű hibbant kollégákkal előzgetjük egymást. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, mi ez a maroknyi kis belterjes társaság. De nem azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk egymással, hanem hogy készüljünk a hosszabbakra, nehezebbekre, mert kopogtatnak az ajtón a százasok. Maholnap itt az Iszkiri. Aztán beindul gőzerővel a szezon. Addig is menni kell folyamatosan, minél hosszabbat, minél nehezebbet, lehetőleg minden hétvégén. Ez az útvonal kitűnően alkalmas erre. Kegyetlen felfelék, bokatörő lefelék: a Háromszázgarádics természet alkotta meredek és csúszós kőlépcsői, majd alig pár perc múlva a Szuszogó kimerítő kaptatója. Kapaszkodás a Pilis oldalába, ereszkedés a Vaskapu-völgy köves útján a Mária-padhoz. Rövid de velős mászás az Alsó-Ecset-hegyre. Ösvénynek csak nehezen nevezhető utak a Szentléleki-patak völgyében és a Hamvas-kő alatti árokrendszer mentén. Átkúszások fatörzsek felett és alatt. Csak túratársaimnak köszönhetem, hogy nem hagyom el közben az összes iratom és a telefonom, ami mind valahogy kipotyogott a táskám zsebeiből. Majd végül még egy Zemplént idéző ereszkedés a Hideglelős-kereszthez. Az északi zöld ugrik be azonnal, az a hely, ahova nyáron ismét készülök. A zabszem már a fenekemben.
Nehezen járható jelzetlen patakvölgy, mély árkokkal a Hamvas-kő alatt
Egykori vízáteresz helye
A környező vidék azonban teljesen más kilátásokat mutat, akármelyik magaslatról is nyílik egy kis ablak a szemközti ormokra vagy éppen a Duna ezüstszalagjára. Ahogy múlik az idő, a felhők egyre sűrűsödnek felettünk. Bár napsütésben indultunk, ahogy belefutunk a délutánba, egyre sötétebb fellegek nyomulnak előrébb a láthatáron, egyre fenyegetőbben. Talán éppen megússzuk, hogy elázzunk, ha elég gyorsak vagyunk. És talán hideglelést se kapunk könnyű kis öltözetünkben, bár ma sem fűtöttek be túlzottan. A Hideglelős-kereszt a legenda szerint talán megvéd mindettől, ha nem kapunk nyomban hideglelést a látványától.
Kilátás a Hideglelős-kereszttől
A nem túl bizalomgerjesztő kereszt
Változatos, szép és kellően nehéz útvonal, példásan jó ellátás: tea, kávé, zsíros kenyér, gyümölcs, müzli szelet, kókuszrúd és a végén még egy bónusz paprikás krumpli. Eltévedni sem lehet, a szalagozás egészen profi munka. A vezetőfüzet szép és informatív, mint ahogy a kapott pecsétek is mívesek, a pontőrök is ügyelnek arra, hogy el ne maszatolódjanak. A végén egy kifejezetten dekoratív fémjelvény jár a 45-ös táv teljesítőinek. Rossz szavam nem lehet a rendezésre, még akkor se, ha egyértelműen kötődik jobboldali szervezetekhez és párthoz is. Kapott szóróanyag képében jelen van a politika is, amit szeretnék kizárni a hétvégéimből legalább. Ha már hétköznap úgyse tudom. És valahol örülök, hogy valakik legalább életben tartják ezeknek a szerencsétlen katonáknak az emlékét, hiszen egyébként valószínűleg a történészeken kívül nem is nagyon tudnának róluk.
A szép kivitelű díjazás
Sajnos erdeinken, hegységeinken is átszáguldott a történelem, ugyanúgy mint a városokon és falvakon, és sok keserű nyomot hagyott maga után. Csak sírok és keresztek tanúskodnak a történtekről. A katonákat eltemetik, sírjukat benövi a fű, megtelepszik rajta a hóvirág, az odvas keltike, az ibolya, még talán a pirosló hunyor is. A történet itt véget ért, de jön a tavasz és az új kezdet. A természet most már a születésről, az alkotásról szól, nem a félbeszakadt történetekről és az elmúlásról.
Katonasirató a Makámtól Bognár Szilviával - csak mert szép és ide illik:
