Öcsém eredj!

 

Sosem értettem Petőfit, mit eszik annyira a Nagy Magyar Alföldön. 

„Mit nekem, te zordon Kárpátoknak, Fenyvesekkel vadregényes tája!” 

Olyan gyerekként, aki szobája ablakából még a házrengetegtől alig látszó budai hegyeket is áhítattal szemlélte, ezt sose tudtam értelmezni. Persze, ő alföldi gyerek, engem meg már apró koromban elvarázsoltak a bükki magaslatok, mint ahogy előző bejegyzésemben is írtam. Szüleim is hasonló attitűddel bírtak, így az Alföldet utazásaink során általában messze el is kerültük. A Kőszegi-hegységtől a Zemplénig mindenhol megfordultunk az országban, az Alföldből talán a Hortobágyot meg Gyulát, Debrecent, Szegedet, Nyíregyházát és Ópusztaszert néztük meg. De túrázni az Alföldön? Az milyen snassz dolog már? Közelebb felnőttként se kerültem. Azonban amióta szert tettem egy saját alföldi gyerekre is a párom személyében, gyakran utazunk át rajta és közben mindig emlegetjük: hogy: „Egész szép ez a vidék, kéne túrázni itt is.” Aztán ebből rendre nem lesz semmi. Egy gyenge pillanatomban, az OKT teljesítése feletti örömmámorban, pont az előző okok miatt megvásároltam az Alföldi kéktúra igazolófüzetét. Ami mindeddig üres is maradt. Hiszen az „Ez itt az Alföld itt nincsen semmilyen hegy”. Itt nincs semmi látnivaló, lehet hazamenni!

A végeláthatatlanságba nyúló PMP

Azt még be kell vallanom, hogy amióta a Vajdaság lapályán is futkározok, ami azért nagy általánosságban hajaz a magyar Alföldre, de azért mégsem ugyanolyan, arra is rájöttem, hogy ahhoz képest a mi magyar Alföldünk kimondottan szép és változatos. Ott szinte minden területet bekebelezett a mezőgazdaság, hiszen a jó bácskai talajt ki kell használni, aztán legfeljebb annyi a változó, hogy kukoricatáblában, repcetáblában, esetleg búza- vagy napraforgóföldön fut-e az ember lánya. Egy-egy pár sornyi fából álló kiserdő vagy egy horgásztó egész katarzist okoz ebben az ingerszegény környezetben. És még itt is meg lehet találni a szépséget. 

Az Ország közepe teljesítménytúra az olyan no way kategóriába tartozott mindig is nálam, mint a Galyavár vagy egyelőre a Vadrózsa is. Esetleg akkor, ha már teljesen becsavarodtam. Hogy én nyáron, 40 fokban, az alföldi homokban izzadjak 120 vagy 100 km-en keresztül, nagyjából ellátás nélkül??? Hát hülye vagyok én??? Ez olyan jól kitervelt kegyetlen idegenlégiós kiképzésnek tűnik inkább, mintsem egy normál teljesítménytúrának, aminek egy részét azért igenis szoktam élvezni. Bár reménykedni a téli könnyebb teljesítésben lehet, hogy nem kéne, mert Petőfi, az Alföld nagy ismerője, semmi biztatót nem ír a téli pusztáról, leginkább csak olyasmiket, hogy „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” Meg olyanokat, hogy:

„Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.”

Idén azonban a Stabil SE télen is meghirdette az Ország közepét... Meggondolandó dolog a részvétel, azaz inkább egy most vagy soha lehetőség! A nevezés gomb megnyomásával azért vártam az utolsó pillanatig, mikor már látszott, hogy egészen normális idő lesz. A 100 km-es vagy a 120 km-es táv választása között sokáig nem kellett morfondíroznom. Bár gyenge akaratom hajlott volna inkább így elsőre a szimpla százas felé, de az a tény, hogy a Giga túra ligába csak a 120-as táv fér be, az is csak cipőkanállal, egyértelművé tette a döntést. Ez azt jelenti, hogy életem eddigi leghosszabb túrája előtt állok.

Több tárgyalás is folyt párhuzamosan, kikkel megyek együtt. Mariannával és Eszterékkel is mehettem volna, de aztán az utolsó pillanatban Szabi és Laci is benevezett a 100-as távra. Mivel ők egyben a fuvart is biztosították volna, ráadásul jól is tudunk együtt haladni, így ők lettek volna a túratársaim végül. Egészen az utolsó utáni pillanatig, mikor is különböző okokból kifolyólag mindketten beteget jelentettek. Laci csütörtök estére belázasodott, pénteken Szabinak meg kiment a lába a munkahelyén. Így végül Peti vállalta be, hogy levisz Újhartyánba, úgyis van autópálya matricánk oda és messze sincs. Így legalább az elején el is tud kísérni és végre túrázhatunk az Alföldön! Persze nem így gondoltam, hogy az első túrám rögtön 120 km-es lesz...

A bevezetés már megint lassan egy oldalnyira rúg, gyorsan ugorjunk is Újhartyán külterületére, az igazi pusztaságba, ahol az egyetlen valamire való díszlet egy sátor és egy Ország közepe feliratú piros felfújható kapu. Bent Leventééktől gyorsan kapok egy narancssárga karperecet, de itt ezzel csak csippantani kell a rajtban és a célban, nem úgy, mint a cseh túrán. Kapok még egy szép nagy itinert térképekkel és már mehetek is: Öcsém, eredj! Persze sok-sok ismerős bukkan fel rögtön, Nagy Jani, Cser M. Zoli, Szabó Attila és még talán mások is, csak nem tudok visszaemlékezni mindenre és mindenkire. Szóval pár perc még eltelik és Petivel tudunk is indulni. Csak tudnánk, mert a túra első percei máris fotózkodással kezdődnek a nagy piros kapu előtt. Aztán kéz a kézben nyakunkba vesszük a nagy pusztaságot. Mi ketten annyira szürreális látványt nyújtunk, mint pár, hogy a mellettünk elrobogó Jani fel sem ismert, apa-lánya párosnak vélt minket: a nagy darab fickó elvitte sétálni a tarka ruhás, copfos kislányát, aki a válláig se ér. Valójában azonban az aprócska kislány sétáltatja a kétméteres emberét, aki a 9-11 perces kilométerekhez nincs szokva. Szóvá is teszi ezt. A talajviszonyok ideálisak, pont annyira ázott meg az elmúlt napokban a homok, hogy szinte teljesen kemény, pocsolyák nincsenek, semmi akadálya a jó tempónak. Ha egyedül lennék, persze futnék most, de ekkora merényletet mégsem követhetek el a derékbántalmakból és influenzából éppen felépült párom ellen. Nem futunk, csak próbáljuk tartani ezt a tempót Inárcs felé haladva. Ahol adódik valami szépség, megállunk fotózni. Meglepő módon az ilyesmi elég gyakori: sokszor megállapítjuk, hogy ahhoz képest, hogy síkvidék, milyen szép már ez a táj! Az éppen felkelő nap narancssárgára festi a horizontot, körülöttünk borókások, erdők, mezők váltakoznak. 

Az első EP-t máris megtaláltuk egy eligazító tábla tövében a gázpászta mellett a sárga és zöld jelzések találkozásánál. Az itinerem a kód felírásához majdnem sikerült beletennem a tábla alatt sunyin meglapuló szarkupacba. Éppen utolért minket itt Attila és Zoli, ők segítettek megtalálni a kódot. Ezután Inárcs utcáit taposva szomorkodtunk, hogy máris vége a közös túrázásnak, hiszen Petinek elég most ez a 20 kilométernyi oda-vissza szakasz. Vagy mégsem? Úgy tűnik nem, mert jön velem egészen a falu végéig. (Majd aztán visszafelé az autóhoz önszántából beletesz egy újabb 10-est a pótharaszti templomromhoz.) A főtéren megállunk kicsit frissíteni, mert már eléggé eléheztünk és elszomjaztunk, és itt vannak alkalmas padok a pihenéshez. Közben észreveszem Zsoltot, aki sebbel-lobbal halad el a tér mellett. Vajon melyik távon lehet? Jó régen láttam már, bár úgy rémlik, mintha a LeFaGySz-on egymásra köszöntünk volna, de előtte utoljára a tavalyi Kiss Péteren túráztunk „együtt”. 

Kereszt Inárcs határában

Történelmi emlékpark Inárcs főterén

Az inárcsi vasúti átjárónál végképp elbúcsúzunk Petivel egymástól, ezután futásnak eredek. Kezdenek előjönni emlékeimből a vajdasági futós emlékek, tényleg kicsit olyan, mintha az ottani legélvezetesebb tájakon haladnék – például mikor ősszel az ottani viszonylatban erdősebb Bajsától elfutottam a kopárabb Moravicáig a földeken keresztül. Vagy azok az emlékek, mikor Petivel tavaly ilyenkor a Dráva árterében túráztunk. Az a vidék is kicsit hasonló volt. Sokáig persze nem sikerül így kényelmesen, emlékeket idézgetve kocogni, mert még Cibakpuszta épületei előtt utolérem Attilát. Aztán úgy megörülünk egymás társaságának, hogy innen már majdnem szinte végig együtt folytatjuk hosszú utunkat. Bár ekkor még tervezgettem, hogy adandó alkalommal majd meglépek, hogy utolérjem az előttünk haladó Mariannáékat. Végül is ezt sikerült így is összehozni, csak már jóval később. 

Cibakpuszta

Legelésző tehenek mellett haladunk el, majd valamivel később a Selyem-réti tanösvény mocsarai mellett kanyargunk. Szép ez az Ócsa környéki lápos vidék, csoda, hogy eddig még nem jutottam el ide. Az ingoványos részen látunk az avarban megbújó élénkpiros osztrák csészegombát is. A tanösvényen az eddigiekhez képest szinte „tömeg” fogadott, végre rajtunk kívül is voltak úton kirándulók. Ezután sajnos jó ideig egy forgalmas országút mellett caplattunk, míg végre rákanyarodhattunk a Duna-Tisza-csatorna mentén vezető zarándokútra. Maga a csatorna ebben az ideális túraidőben egész szép látványt nyújtott volna a kéklő vízfelülettel és a környező nádasokkal, ha nem lett volna az a temérdek szemét mindenhol. De sajnos volt...

Selyem-réti tanösvény

Vélhetően osztrák csészegomba - nehéz őket meghatározni

Egy helyen egy komplett ülőbútor-garnitúra volt kihajítva csak úgy az út mellé, máshol meg a horgász  saját szemétdombján kapirgált horgászgatott nagy nyugodtan. Elkeserítő látvány volt. És nem itt találkoztunk először és utoljára ilyesmivel a hosszú út során. A XXX. csatornán való átkelésnél az útvonal egy nagy kurflit ír le, ekkor pillantottuk meg a kék furgont, ami azt jelentette, hamarosan lesz végre valami frissítő. De először még néhány hóvirágot vettünk szemügyre egy fa alatt. Valahol nem normális, hogy éppen csak átléptünk a februárba és már virágoznak. A kék furgonnál kaptunk egy banános csokit, valamint egy narancsot és teát a kulacsunkba. Elég soványka frissítés ennyi kilométerhez, de hát itt ez van. „Oszt ha bármi kell, hát szerezz magadnak!” Ha nem elég, hozhatsz otthonról vagy vehetsz majd magadnak az útba eső boltoknál. Az első adandó alkalommal élni is fogunk evvel a lehetőséggel. Ócsára bekanyarodva már keressük is, merre van az első kávézó, ahova beugorhatnánk. Meg is találjuk egyik sarkon a kávés logót, be is szaladunk az épületbe. A pultnál már egy százas távon induló kolléga is frissít, nem vagyunk egyedül. Attila siet a templom közelében lévő frissítőpontra, én azonban beugrok még a Sparba, hogy vegyek némi péksüteményt. A szeletkéim száma kezd erősen apadni, utánpótlás csak 60 km után lesz belőlük, ahova eldepóztam őket. Nem lesz jó kopogó szemekkel, korgó gyomorral gyalogolni. Mert hiába álmodozom energiát is adó jóféle hagymás, sós zsíros kenyerekről, a műemlék templom közelében lévő ponton csak karácsony után leakciózott szaloncukor és némi nápolyi és cukorka fogad. A tea meg már elfogyott. A közkút nincs zárva szerencsére. Bár a hideg folyadék annyira nem is csúszik ebben a hűvös időben. Nem értem, nagyjából 30 emberre hogy nem tudták kiszámolni, mennyi tea kell. Főleg, hogy az ember ebben az időben nem issza literszámra, úgy mint nyáron tenné. Vagy ha látják, hogy nem elég az innivaló, lehetne hozni még teafüvet a közeli boltból, jó nekünk a leggagyibb is, a lényeg az, hogy legyen. És a zsíros kenyér se jelentene hatalmas anyagi deficitet. 

Ennek nem kéne itt lennie - kb. ugyanennyi fáradtságot jelentene kivinni a MÉH-telepre

Duna-Tisza-csatorna

Jól esik a frissen főtt kávé úgy 40 km-hez közeledve

Ócsai Árpád-kori műemlék templom

Ócsa szélén megint egy izgalmas rész vár: bivalyok legelésznek, aztán elérjük a látványos pincesort is. Előttünk pedig egy kisebb csoport túrázó bukkan fel: Mariannáék azok. Pontosabban Marianna, Eszter és Péter. Egyelőre még csak a nyomukban haladunk, de egyre közeledünk, köszönhetően a stabilan tartott jó tempónknak. A tényleges utolérés már csak az autópálya felüljárója után, egy újabb csúnyán otthagyott szemétkupac mellett következik be. Együtt szörnyülködünk az emberek nemtörődömségén. Aztán indulunk tovább a Pest Megyei Piros hosszú, szinte teljesen egyenes nyomvonalán a Vasad környéki tanyavilág irányába. 

Ócsai pincesor

Az út során 4x kereszteztük a sztrádát

A nevezetes szemétkupac, ahol utolértük Mariannáékat

Tanyák itt is akadnak, az egyik mellett rendes lovaspálya van kiépítve és éppen fogathajtók gyakorlatoznak. Ahogy fotózom őket, megkérdezik, hányadik kilométernél tartunk. 51, mondom. Jó fejek, jó utat, kitartást kívánnak nekünk. Azt hiszem, ők azok, akik nyáron inni szoktak adni a tikkadt túrázóknak. Szóval érdemes megjegyezni: 50 km környékén vízvételi, de mindenesetre mosakodási lehetőség és jó fej lovasok. Az eddig megtett szakaszon, ami korántsem fedi le az útvonal felét, eddig Inárcson volt egy nyitva lévő kisbolt, a Szavanna horgásztó melletti büfé úgy tűnt, hogy télen zárva tart – nem teszteltük, Ócsán volt üzemelő kávézó, bolt és kocsma is, illetve a közkút is működött a frissítőpont mellett. Nagyjából ennyi. Vizet lehet, hogy máshol is lehetett volna venni, de ez ebben a hűvös időben nem annyira kardinális kérdés. Talán még egy csapot teszteltünk Attilával valahol, de az zárva volt. Az ezután következő hosszabb szakaszon azonban semmilyen nyitva tartó egység nincsen télen. Egyedül Pusztavacsnál az emlékműnél volt működő közkút, amit igénybe vettünk (lehet, hogy több is lenne, ezt nem tudom). Szóval akinek élelmiszerre szüksége van a hátralévő szakaszra, az az Ócsán ejtse meg a vásárlást! Vagy legyen elég gyors, hogy esetleg az újlengyeli bolt nyitva tartását elérje. Az is feltűnt, hogy a turista ezen a tájon nagyon ritka vendég. A PMP-vel közös szakaszon is csak egyetlen egy túrázó párral találkoztunk, akiknél volt is igazolófüzet. Még Ócsa környékén volt némi mozgás, de egyébként sehol semmi.

Együtt róttuk a hosszú kilométerek sorát Attilával a nagy pusztaságon

Fogathajtók gyakorolnak a lovastanya mellett

Bekanyargunk a tanyák közé. Néhol kutyák ugatnak, szerencsére szigorúan a kerítés mögött. Máshol helyes vörös-fehér cicusok jönnek elénk üdvözölni minket. Mint nagy macskabarát, nehezen tudok ellenállni nekik, futhatok is a többiek után. És kezdem érezni, hogy baj van. Megint az a fura, kicsit csípő érzés a bal bokám környékén. Ajajj! Bizony erre előbb-utóbb rá kell nézni. Jelzem a többieknek, hogy részemről hamarosan esélyes egy zoknicsere. Ami segít, vagy nem segít - az utóbbi az esélyesebb. De talán egy kevésbé irritáló zokni késlelteti az allergiás reakció kiélesedését. Még néhány kanyar és leülök megejteni a műveletet. A szoros műszálas belső zokni megy, a külső vékony nyári, részben merinó marad. Remélem, jó döntés és fázni se fog a lábam. Sajnos a folt egyáltalán nem biztató. 

Tanyák között

Kedves kismacska próbált barátkozni velünk

Tanyák mentén, végig a homokos úton, hosszú kilométereken keresztül

A következő kanyar után újabb megállás szükséges: elő kell venni a lámpát és bizony öltözködni kell. Lassan beköszönt a teljes sötétség és vele együtt a hideg is. Néha nehéz tartani a fiúkkal az iramot, Mariannával olykor lemaradunk és kocognunk kell a többiek után. Eszter viszont nagyon derekasan tolja a tempót. Hamarosan szűk, eléggé zegzugos ösvényre kanyarodunk a sárga jelzésen. A Csévharaszti Borókás Természetvédelmi Terület vendégei vagyunk, ahol természetesen borókák között bujkálunk és néha botladozunk, ha nem nézünk eléggé a lábunk elé. Legalább egy kicsi változatosság. Furcsa, hogy itt annyira megörülünk minden apró emelkedőnek vagy lejtőnek. Nini, végre egy „hegy”! Máskor a hegyek között meg a pokolba kívánjuk az ilyesmit és az egyenes szakaszokat üdvözöljük. Nekünk, túrázóknak semmi se jó! Ha hideg van az a baj, ha meleg, akkor az. Most tényleg jól jönne egy aprócska kis nyári meleg.

Levesezés a csévharaszti frissítőponton

Ezt főleg Csévharaszton, a frissítőponton érezzük. A falu szélén áll a kék furgon és Levente fia adja nekünk az előre kiporciózott leveseket, amiket egy mikróban megmelegíthetünk magunknak kint egy sörpadon. Nem vagyunk túl boldogok. A tea megint csak elfogyott... A leves legalább szerintem finom, a többiek szerint nem túl ízletes, hiányolnak belőle ezt-azt. No sebaj, ott a sok bedepózott ruha, felveszek pár réteget. Sortot a futónadrágra, felülre egy meleg futófelsőt pluszba és magamhoz veszem a vastagabb futókabátom, valamint a hosszú zoknim és a sapkám. Még nem is gondolom, hogy majd minden kelleni fog, sőt majdnem kevés is lesz. Szerencsére van idő tölteni az órám is, amíg eszem a levesem. A töltőt el is teszem a zsebembe, mert biztos, hogy fog még kelleni, mint ahogy a táskámba betett plusz szeletek is. 64-65 km-t tettünk meg eddig, ezzel a túra felén már túl vagyunk. De hátra van még majdnem ugyanennyi. És ezen már fájós bal lábbal kell végigmennem – ha tudok egyáltalán. Annyira még nem akut a helyzet, bár sejtem, sőt érzem, hogy ezúttal már a cipőn belül is körvonalazódik a probléma.

Haladós aszfaltozás után a pótharaszti templomromnál kihelyezett kód kisebb fejtörést okoz: kettő van belőle. De vajon minek? Mindegy, biztonság kedvéért mindkettőt felírjuk, abból nagy baj nem lehet. Sajnos Eszternek valamelyik buckán kimegy a bokája, ezután ez minden lépésnél fájdalmat okoz. Újlengyel előtt be kell vennie gyógyszert. Hosszú egyenes szakaszok a falu előtt, a faluban, és a falu után is. Szörnyen monoton, de ez még messze nem a legrosszabb rész. Az majd a pusztavacsi igazolópont után következik. Reménykedünk, hogy ott majd legalább tudunk inni kávét, hiszen az elmúlt években adtak ott – ha már Újlengyelben minden vendéglátóhely vagy bolt zárva. Fél kilenc, és a falu teljesen kihalt, sehol semmi mozgás. Csak nagy ritkán jön egy busz vagy egy autó. 

„De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.”

80 kilométert már megtettünk, mire odaérünk a túrának is nevet adó Ország közepe emlékműhöz. Nincs már nagy kedvünk fényképezkedni vele. A legnagyobb csalódást az okozza, hogy nincs kávé, de ami ennél is rosszabb, hogy az Ócsán megmaradt szaloncukrokat és nápolyit kapjuk helyette. Tea sincs... Akkor hát nincs más lehetőség, mint leülni a padokhoz, megejteni mindenkinél a szükséges gyógykezeléseket és enni a hazaiból. A csapnál tudjuk pótolni a folyadékot. Most már Péternél is akadnak gondok, ő is beáll a rokkantak sorába. Mi Attilával előbb elindulunk. Ahogy visszatekintünk, látjuk, hogy a többiek nem jönnek még, pedig azt hittük, ők is már indulóban vannak. Nagy sokára feltűnik a lámpájuk a távolban, kicsit megnyugodunk. 

Pusztavacs, Ország Közepe Emlékmű

Borzasztóan unalmas és hosszú szakasz következik vagy 8-9 km hosszan. Egy erdőben menetelünk nyílegyenesen, ahol mindössze egy-egy pocsolya kikerülése a valamirevaló történés. Illetve az, hogy a 100-as tracket és útleírást még mindig nem frissítették, így szerencsétlen előttünk haladó százasozó srác belefut a kerítésbe a távelágazásnál lévő lekanyarodásnál, mint mindenki az elmúlt években, ha nem ismerte a csíziót. Tőlünk kér tanácsot. Szerencsére Attila már négyszeres teljesítő lesz, így szinte minden kanyart fejből ismer. Máris mondja, hol érheti el a százas tracket kerítésmászás nélkül. Nekem eddig nagyon jól jött, hogy szinte bele se kell néznem a telefonomba, ennek viszont az az ára, hogy sokkal kevésbé jegyzem meg az adott útvonalat, mintha egyedül kéne tájékozódnom. Fel se fogom sokszor, éppen melyik irányba megyünk. Csak az otthoni tracknézegetős emlékképeimből élek.

Sajnos egyre bajosabb tartanom Attila tempóját nekem is. A többiek messze elmaradtak. A lábam egyre jobban ég. Tulajdonképpen az egyetlen észszerű megoldás itt a feladás lenne, ha lenne éppen hol. Még 30 km hátra van, az rengeteg evvel a fájós lábbal, ami csak egyre rosszabb lesz. Ez még normál túrának is egy combosabb táv. Ezt említem is Attilának. Meg azt is, hogy csak az egyetlen szerencsém, hogy nagyon hideg van és a környéken sehol semmi, ahol meg lehetne húzódni, amíg lejön értem az autó. Meg éppen elmúlt éjfél, és a legkegyetlenebb dolog valakit az első álmából felriasztani. Szóval nem is gondolkodom tovább ezen a lehetőségen. A mélypontok azért vannak, hogy kimásszunk belőlük önerőből. Egy ultrásnak ez kötelező tudás.

Végre egy útkanyar, majd egy ellenőrzőpont a Nádor-halom közelében. És metsző hideg a réteken. Az erdős részeken a helyzet egy fokkal jobb, itt kisebb a kisugárzás. Az erdőben tanyák bújnak meg, a kerítések mögött sok helyen kutyák acsarkodnak ránk. Attila említette, hogy nyáron rengeteg szokott lenni a vad mindenfelé. Eddig azonban csak egy árva nyuszit láttunk Ócsa felé a réten ugrándozni. Most hirtelen olyan élményben lehet részünk, amit turista is csak nagyon ritkán élhet át. Már a cseh túrán is tapasztaltam, hogy a vadakat a fejlámpa fénye szinte néha megbénítja. Egy csapatnyi őz keresztezné előttünk az utat, de lámpafényünk hatására egyszer csak kővé merednek. Hiába megyünk egyre közelebb, ők csak állnak és várnak. Még talán meg is simogathatnánk őket, alig pár méternyi a távolság közöttünk. Próbálunk bátorítóan beszélni hozzájuk és hirtelen mozdulatokat tenni, hogy mindenki mehessen békével a maga útjára. Mi nem azok a vadászok vagyunk, akik jó pár hete leszalagozták itt az erdőt és otthagytak mindent, eszünk ágában sincs bántani őket. Nagy nehezen megindul az őzrudli a vadcsapáson. Megfigyeljük, hogy rengeteg ilyen vadváltó és vadnyom van mindenhol, hiába nem mutatják most télen magukat az állatok. Felmerül a túra második ominózus kérdése is: Miért közlekednek az állatok az emberektől eltérő úton, holott az nekik is kényelmesebb lehetne? A első költői  (nem Petőfi által megfogalmazott) kérdés pedig az volt, hogy: Miért fóliázzák le a szalmabálákat? (Nekem ezt lehet, hogy tudnom kéne...)

Sajnos a tanyavilágban a csaholó kutyákon kívül az útmenti szemét is sok. Mindenhol üres sörösdobozok. Nem hinnénk, hogy a lakók dobálják el. Ezeken tanakodva jó sokára beérünk Táborfalva szélére. Kezd erőt venni rajtam az álmosság, így hát az autópálya felüljáróján beverek egy energiaitalt és mellé a maradék cukros fánkomat is, hiszen lassan megint eléhezem. Ennyi egészségtelen élelmiszert! De most muszáj ezekkel élni, ha tovább szeretnék menni. A lábam néha jobban, néha kevésbé fáj. Annyi biztos, hogy kocogni már nem tudok az égő fájdalom miatt. Menni még sikerül. Csak lassabban mint eddig, így folyton lemaradozom túratársamtól. Megússzuk, hogy ránk támadjon egy kóbor kutya, mely éppen átvág az úton, aztán kikanyarodunk a faluból és újból átmegyünk a sztráda fölött. Pusztavacsig megint hosszabb erdős szakasz következik, aminek egyetlen nevezetessége a romos tanya falára kitett állatkoponya. Egész kísérteties hangulatot áraszt az egész, pucolunk is tovább. Talán még nem hallucinálunk, bár felmerül bennünk ez a lehetőség is a látottak kapcsán. 

Megint lemaradtam Attilától. Most már megkérdezi, hogy mennyire tudok egyedül tájékozódni, mert sejti, sőt biztosan tudja a végkifejletet. Le fogok végleg szakadni róla. Megnyugtatom, hogy jó tájékozódó vagyok, nem lesz velem gond. Végre kicsit dolgoztathatom az agyamat is. Mindez meg is történik a faluban, Attila lámpája végleg eltűnik valahol a távolban előttem, mire beérek Rákóczitelepre. Ez Pusztavacs külterülete és tényleg csak a kutyaugatásból sejtem, milyen messze jár előttem vagy utánam egy másik túrázó. Egyetlen dolog, ami miatt aggódom, az a lámpám, mert egyszer már villogni kezdett a hosszú monoton szakaszon. Ahol lehetett visszakapcsoltam spórolós üzemmódba, meg a településeken is lekapcsoltam, hogy kíméljem. Szerencsére egyelőre stabilan működik, meg pótelemek is vannak nálam. Vészhelyzet esetére akkutöltő is. Abszolút vészhelyzetben meg a telefon elemlámpája is használható. Lassan esélyes az újabb kódleolvasás is. Minden fehér papírlapot megnézek tehát, amit csak találok. Murphy törvénye, hogy az egyetlen, amit nem találok meg, az a mi kódunk az egyik kanyarban. Pedig ott is láttam valami fehér cetlit, csak közelebbről megszemlélve kód nem volt rajta. Körül is néztem ezen a ponton, hátha van valami más. De sehol semmi. Pedig állítólag ott kellett volna lennie. Ezután minden egyes útkanyart végigmustrálok kód reményében. Azzal nyugtatom magam, hogy amiatt volt a dupla kód korábban, mert ide nem jutott. 

Érezhetően belassulok itt a hol szántóföldes, hol erdős részeken. Néha buckás az út, erősen botladozom az egyre rozogább virgácsaimmal. Még néhány kanyar és kijutok egy tanya mellett végre egy haladósabb aszfaltútra. Felturbóznám az iramot, de sajnos nem megy. Az égő bal lábfejem és bokám erősen szrájkol minden kocogási kísérletnél. Pedig valamennyi erőm még lenne hozzá. Még akkor is, ha az Alföld monotonitása erősen gyepálja az ízületeket. Mindig ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a lépés, ugyanaz a terhelés. Ez már 30 km megtétele után erősen érződik. A homokos talaj viszont jó a talpaknak. Egyáltalán nem fájnak úgy mint máskor szoktak. Pedig már most rekordtávot gyalogoltam. 

Csippan a telefonom, üzenet érkezett a Messengeren. Egyelőre nem tudom megnézni, mert éppen az órám töltésével bajlódom. Azt sejtem, Peti ébredt fel és érdeklődik, mi újság. De nem, beindult az élet a Lacival és Szabival közös chatszobában. Kérdezik egymástól, vajon mi lehet Bernivel. Oké, akkor a legjobb, ha Berni megmondja a tutit maga: még kemény 3 km van hátra. És mi 3 km az eddigiekhez képest? Szinte semmiség! Azt már be kell darálni ízibe! Én, aki ilyenkor már a száz métereket is nézegetem az órámon és úgy érzem, hogy csiganyálon csúszik előre az idő, egyszerre véget vetek a vánszorgásnak, és ha tudnék, futnék egyszeriben csak a cél felé. De sajnos nem tudok, így csak turbó fokozatba kapcsolok és feltornászom magam 12 perces kilométerekre a gödörből. Az út mentén fura fehéren világító növények, amiket lehet, hogy csak hallucinálok, annyira kísértetiesen meredeznek. De biztosan nem, mert korábban is láttam már ilyeneket, sőt kimondottan józan vagyok, annyira érzem már a cél közelségét. Ami csak szippant egyre befelé. A világító szempárokat se hallucinálom a közeli árokban, azok őzek mind. Lassan ismerős útra kanyarodom, ahol már reggel is jártam. Egyre nyomom felfelé a tempót, beérek, megcsinálom, igen, meg fogom csinálni! Már-már hangosan ismételgetem magamnak ujjongva ezt a mantrát. Útelágazáshoz érek, a jobbost választom. Itt már vége a letöltött tracknek, az tehát nem segít a döntésben. De látom is már a kivilágított célkaput, milyen jó, hogy van. Bizony az mintha nem közeledne, hanem távolodna. Mi a fene van? Persze, rossz utat választottam. Egye fene, most már semmi se érdekel, nekivágok futva a néhol deres és göröngyös mezőnek, félredobva a fájdalmat, fáradságot, kialvatlanságot és az út összes viszontagságát. Mint a véres, borzalmakkal teli csatából megmenekült katona, aki meglátja a saját táborát, úgy rohantam a piros kapu irányába. Annyi ruha volt rajtam, hogy neki kellett vetkőznöm, hogy csippantani tudjak a karszalagommal. De egyébként mindegy is volt az a néhány perc különbség, így is beértem 24 órán belül. Furcsa módon alig éreztem a fáradtságot ezekben a percekben és egész könnyedén mozogtam. Pedig azt hittem, ugyanaz lesz, mint a DBV után: kevés szint és sok kilométer, az garantált robotmozgást jelent. De nem és nem, most nagyon szépen megúsztam, egyedül a bal bokám fizette meg az útiköltséget elég csúnyán. De most ez sem izgat.

Kapunk emléklapot és egy szép üvegérmet is. És végre, itt a célban azt, amire egész úton áhítoztunk: zsíros kenyereket! Be is vágok rögtön kettőt. Kávé és tea is van! Attila és Jani már egy ideje pihennek, csatlakozom én is. Azt hittem, Marianna lesz a következő befutó, de nem, Tóth Feri és Lévai Évi érkezik. Majd Marianna is. Legvégül Eszterék, akik fájdalmakkal küszködve, de megcsinálták szintén a 120 km-es távot. És nem is ők lesznek a mai utolsó beérkezők, mert jó páran még úton vannak. Kis élménybeszámolózás következik: kiderül az is, hogy volt kód valahol egy bokor alján abban a kanyarban, pont ott, ahol kerestem is (meg aztán az összes többiben). Felírni mondjuk úgyse tudtam volna, mert nemcsak a softkulacsom, hanem a tollam is elhagytam valahol. Sajnos odakerültek a többi útmenti szemét mellé. 😔

Ha már annyit idézgettem belőle, jöjjön a Tankcsapdától az Alföldi gyerek:

„Legyél rocksztár ne ülj otthon!”

Most részemről minimum egy hét kényszerpihenő következik mindenféle mozgás nélkül, mert az allergológiai vizsgálatom van folyamatban. Hátha kiderít valamit az Epicutan teszt. Lehet, hogy nehezebb lesz kibírni ezt a kényszerű tespedést, mint ezt az egész túrát?

Strava-link:

Nem fagysz le!

 

Egy TT-csecsemőnek minden új, így természetesen a LeFaGySz túrák is. Ez a túra volt a tehát a f@szagyerek-avatóm, hiszen a cím nem arra utal, hogy a résztvevő delikvensek halálra fognak fagyni a zimankóban, aztán jól megkajálja őket a jeti (én persze azonmód bekajáltam ezt a dumát, ahogy a mellékelt ábra mutatja). Hanem arra, hogy ez itt és most, ezúttal a Bükkben a LegFaszább Gyerekek Szivatása. 57 km, 2700 m szint, Bükk – azért ennél teljesítettem hosszabb és szintesebb túrákat is, ha minden igaz. De akkor is, ezt most valóban jól beszlopáltam! Ha indulhat rosszul a nap, akkor ez most tényleg rossz csillagzat alatt kezdődött.

Azt beszéltük meg, hogy Pétert és engem Laci 4:30-kor vesz fel a házunk előtt. Főúri kényelemben van részem, de ezt is majdnem elbaltáztam, mikor is 4 óra 4 perckor tök véletlenül spontán felébredtem és ránéztem az órámra. (Még jó, hogy okosórában alszom...) Azon nyomban kaptam egy kisebb szívinfarktust. A telefonomnak egy jó fél órája kellett volna ébresztenie – de nem csörgött. Volt tehát kemény 25 percem, hogy puccparádéba vágjam magam, főzzek egy kávét és teát, egyek pár falatot, felnyaláboljam a cókmókom és kirugdossam magam a házunk elé. Innen szép nyerni... De sikerült. 4:30-kor ott virítottam lent és csodák csodája, semmit se hagytam otthon. Sőt a kávé és a tea is elkészült.

Gyerünk, vár a Bükk!

Bedobtam a cuccaim a csomagtartóba, aztán mentünk is Szabiért Angyalföldre. Ezután nyílegyenesen Bélapátfalva felé vettük az irányt. Péter és Laci is elsőbálozó volt a túrán, Szabi viszont rutinos f@szagyerek már, legalább olyan, mint Chuck Norris, aki a jeti hátán mászik fel az Istállós-kőre. Rövid összekészülődés után, ami nekem főleg abból állt, hogy próbáltam valami kaját magamba erőltetni, már indultunk is. Nekem minden olyan gyors és hirtelen volt (előtte persze percekig vártam a fiúkra), hogy alig tudtam összekapni az itinerem a kezdőpecséthez. Laci szerencsére bevárt, aztán próbáltunk loholni a másik két fiú után. De leginkább bottal üthettük a nyomukat. A nagy rohanásban máris éreztem, hogy fagyhalálhoz való öltözetem mára picit sok lesz. Én ugyanis az Időképen azt láttam, hogy hajnalban mínusz 6 fok körüli hőmérsékletek lesznek, és nappal is fent a fennsíkon legfeljebb 0 fok várható. Hideg időben a turisták nagykönyve szerint is fő a réteges öltözet, így ennek megfelelően számtalan réteg volt rajtam és nálam. A kabátot rögtön le is vettem, mihelyt kapaszkodni kezdtünk a piros kereszten. De még így sem volt fain a dolog, kezdtem lemaradni Laci mögött. Na nem sokkal, de azért bántott a dolog. Másrészt, már a kaptató elején kiderült, hogy az ezer éves túrabotjaim közül csak egyik működőképes. A másik folyton összecsuklik. Innentől folyton azon törtem a fejem, hol tudnék megszabadulni ettől a kolonctól egy eldugott alkalmas helyen, ahová majd egyszer a közeljövőben vissza tudok menni érte. 

Szerencsére az első igazolópont előtt vízszintesebb lett a terep. Ilyenkor bezzeg semmi gondom nem volt, még kicsit kocogtunk is. De mihelyt mászni kellett, rögtön csigabiga lettem megint, izzadtam, mint zsidó a ladikban (vagy rosszlány a templomban :-) – úgyis lesz róluk még szó). 

A Kelemen-széki sziklaeresznél volt az első ellenőrzőpont

Lépjünk is vissza az első igazolóponthoz, a Kelemen-széke látványos sziklaereszéhez, ami számomra is, aki a Bükknek ezt a részét szinte betéve ismeri gyerekkora óta, egy szép meglepetés volt. Otthon egyébként látatlanban, a kiírás meg mindenféle félinfók alapján összedobtam egy tracket, ami nagyjából majdnem 95%-ban egyezett a valódi útvonallal. Ez utóbbit csak a helyszínen kaptunk meg. Így nem kellett szégyenkeznem azok előtt se, akiknek ezt előzetesen elküldtem gpx formátumban. Egyik legnagyobb eltérés pont itt volt: a track nem ment ki a Csortos-kőre – én viszont azt a tanösvénykanyart is beletettem, mivel nem akart kijönni a kiírt 57 km. Sajnos a román őrmester közelben lévő sírjáról lemaradtam a nagy rohanásban. Pedig ezt sem ismertem eddig és most sem sikerült megismernem. A második világháború véghajrájában elég komoly harcok voltak itt a Bükk ezen térségében. Akit érdekelnek ezek a történések, Király Lajos, akkori szilvásváradi erdész megemlékezésében olvashat róla. Ekkor a románok már az oroszok oldalán harcoltak, így több román vonatkozású sír is van a környéken. A harcokról tanúskodnak a nyeregben lévő Katonasírok is, de mielőtt eljutottunk volna odáig, még fel kellett másznunk a Kelemen-székének majdnem a csúcsára is, ahol a második igazolópontnál lyukaszthattunk. Előtte még átvágtunk az úgynevezett Töröksáncon is, mely a Bükk második legnagyobb őskori erődített települését határolta. 

Itt az igazolópontnál ért utol minket Őrsi Bálint, aki szintén rutinos Bükkjáró, és adta azt a tuti tippet, ami nekem nem tudom, hogy miért nem jutott eszembe: rejtsem el a rossz botom a Katonasíroknál, így a túra végén, ha nem felejtem el, magamhoz tudom venni újból. Így is lett. De annyira meg voltam kavarodva, hogy majdnem végül a rossz botot hoztam el és a jót dugtam el, ezért még egyszer vissza kellett mennem a rejtekhez. Előtte persze még estem is egy jó nagyot a kijegesedett úton kocogás közben... Amikor nem szenvedtem éppen valamivel, szegény Lacit traktáltam mindenféle Bükk hegységgel kapcsolatos történetekkel, ismeretekkel és etimológiai fejtegetésekkel. (Itt most éppen a Mária-bányáról meséltem, meg a Kalapat-tetőről...) Vagy Bálinttól szerettem volna megtudni, hogy jól emlékezem-e, hogy gyerekkoromban a sárga még végig a völgytalpon ment-e a Horotna-völgyben. Nyilván ezt Bálint se tudta megmondani, hiszen nem együtt gyerekeskedtünk, meg amúgy is kevés volt neki a tempónk, így hát ment gyorsan az éppen megjelenő tesójáék után. Én meg örültem, ha jelen esetben valahogy majd felkecmergek az egyre közelebbről fenyegető Istállós-kőre. Régen volt már, hogy egyetemista barátaim között arról voltam híres, hogy itt a flúgos csaj, aki túraszandálban rohan felfelé... Mert akkoriban képes voltam egy napos túrát szervezni ide, annyira nagy Bükk-rajongó voltam és vagyok, meg szandálban rohangászni mindenféle hegyekre. Meg állva utazni végig az utat a tömött buszon Szilvásváradig. Inkább most folyamatosan az az eset járt az agyamban, amikor egyszer szüleimmel télvíz idején nem sikerült felmásznunk erre a hegyre, ami Magyarország egyik legmeredekebb emelkedőjét tudja prezentálni turistaúton. A barlang utáni erős emelkedő után, a szikláknál annyira ki volt ugyanis jegesedve az út, hogy képtelenség volt tovább jutni. Hómacskáról, túrabotról még hírből se hallottunk akkoriban, mindenféle utcai bakancsokban vagy hótaposó gumicsizmában túrázgattunk. De így is számtalanszor megmásztuk ezt a hegyet, amiért (és az összes többi hasonló élményért) nem lehetek elég hálás az ősöknek. 

Turistaságom bölcsője jó eséllyel itt ringott a Bükk-hegységben, pontosabban Szilvásváradon, köszönhetően az itteni rokonságnak. Már egész pici gyermekként rácsodálkoztam az itteni hegyekre. És mint a mesében, ezek a nem is olyan távoli, kéklő bércek hívtak, egyre csak hívtak, és hívnak ma is rendületlenül. Bennem visszhangra talált ez a hívó szó és azóta muszáj mennem. Örökre vándor lettem.

Már 2 évesen is a Szalajka-völgyben szüleimmel - itt kezdődött el bennem valami

A Szalajka-forrásnál meg is érkezett a jég, sorra halászta elő a zsákjából mindenki a jégjáró alkalmatosságokat. Eddig leginkább havas, saras és szárazabb részek váltakoztak. Most azonban, újabb lyukasztás után, az ősemberbarlang felé vezető út első emelkedőjén a jég volt a fő ellenség a meredekség mellett. A jeges szakasz azonban nem tartott sokáig, igazából simán macska nélkül is fel lehetett mászni még a legfrusztrálóbb részeken is, csak semmi kedvem nem volt újabb molyolásba fogni, mert Laci máris kezdett eltünedezni valahol elöl. Még a forrásnál (vagy máshol) tettem is egy könnyelmű kijelentést neki: nekem ez volt az első és utolsó LeFaGySz-om. Annyira baromira elegem van abból, hogy csak rohanunk mint a hülye, még szétnézni sincs jóformán időm. Csak menjen, majd valamikor és valahogy felküzdöm magam, egyébként is boldogulok egyedül itt a Bükkben. Neki viszont én vagyok a navigátora, így szépen bevárt a csúcs közelében. Remélem, sokat nem kellett várni a hisztis nőszemélyre. Mikor azt firtatta, hogy miért nem eszem, megint hozzávágtam, hogy ugyan mikor ennék? Hiszen éppen csak regisztrálni tudom, nagyjából merre járunk a tracken, másra időm sincs. 

A szalajka-völgyi Felső-tó

és az Istállós-kő csúcsa, gyerekkori barangolásaink gyakori színhelyei

Na ezen a ponton, a Toldi-kapunál értük utol Szabit. Péter meg már ki tudja, merre járt ekkorra. Szabi, hallva a lamentálásom, máris megmondta, mi a bajom és kezelésbe vett. Kicsit le kell csak vetkőztetni a csajszit (ilyenek ezek a férfiak...), és máris minden jó lesz – szabaduljunk csak meg néhány rétegtől. Nagy lovagiasan megint bevállalta ezek cipelését, pedig erősen tiltakoztam. Szegény, nem tudta, mire vállalkozott, mert ezután úgy megtáltosodtam, hogy csak kullogott utánunk. Máris eltűztünk Lacival a kellemes lejtőt megfutva, a Stimecz-ház irányába. Persze a lyukasztónál megvártuk őt, de csak azért, hogy újból elhúzzunk a Samassa-ház után a Lambot-hegyese és a Lambot felé az emelkedőkön. Innen már semmi bajom nem volt ezekkel, sőt még jobban neki is vetkőztem, megvillogtatva a Bükkinyúlszos pólómat. Ezt Szabi igencsak zokon vette. 

A Samassa- vagy Lambot-ház

Mikor megálltunk pár fotót készíteni az Imó-kő impozáns sziklatömbjénél, megint megjelent a semmiből elveszettnek hitt túratársunk, pedig kezdtünk igencsak aggódni miatta. Körülbelül ezen a szakaszon merült fel az ominózus téma, hogy egyesek ilyen mélytorkos mutatványokkal még pénzt is keresnek, nem is keveset, mi meg olyan lúzerek vagyunk, hogy fizetünk azért, hogy jól megszivassanak. Innen most egész sokáig sikerült együtt haladnunk. Nagyon vártuk mindannyian, hogy megérkezzünk végre a Tamás-kúthoz, ahol a túrán a második, egyben utolsó vízvételi lehetőség van. Ellátás meg ugye nincs is, tehát a hazaiból kell élni. Mondanom se kell, a táskámban lévő szeletekből a fele második világháborús kompánia elélt volna jó darabig. 

A bükki kövek karéja a Lambot-hegyeséről

Elhaladtunk a Fekete-len-forrás fölött magasodó szikla árnyékában, majd rövid emelkedésbe kezdtünk a kútig. Közben meséltem a fiúknak a bükki időszakos forrásokról. A kútnál valamennyi izotóniás port sikerült beleszuszakolni a kiürült kólás palackomba is, a többit meg felnyalhatják majd a bükki medvék, ha szeretik a meggyes ízt. A maradék egy szál botom persze szokás szerint otthagytam, így mehettem vissza – szerencsére még nem voltunk messze. Erős mászókán értük el a zöld jelzéssel bíró Török-utat, ami a Bükk egy nevezetes régi közlekedőútja. 

Az Imó-kő sziklatömbje

A Fekete-len sziklája - mind egy-egy időszakos forrást őriz

Valamikor réges-régen, szinte végig a történelmi idők során – és az ember ebben a bükki tájban mindig is jelen volt –, sokkal többet gyalogoltak összességében, de akár naponta is, mint manapság. Majdnem, hogy természetes is volt, ekkora, vagy közel ekkora távokat megtenni. Csak a mai kor elgépiesedett embere kényelmesedett el jó dolgában annyira, hogy már csak kevesen akadnak olyanok, mint mi. Persze régen mások voltak az indítékok, nem extrém kihívásokat vagy kalandot kerestek az emberek, vagy szép sportteljesítmények vagy természetközeli élmény elérésére vágytak, hanem meg kellett szerezni a családnak az élelmet, meg kellett kötni az üzletet, fel kellett fedezni a nyersanyag-lelőhelyet, rajta kellett ütni az ellenségen, terjeszteni kellett a tant, hívott a munka szava, illetve ezer más okból kifolyólag járták az emberek az erdei utakat. Bár fikció, azaz annyira nem, mert valós történet alapján született, az egyik utolsó mohikánként a példa erre a Simon Menyhért születése című bükki opusz, kamaszkori kedvenc olvasmányom és filmem, abból is az erdész személye, aki vajúdó feleségén segíteni próbálva, a tomboló hóviharban ide-oda jár a bükki erdészházak között. És ez a történet is az 50-es években játszódik; a kisvasutak egy ideje zakatoltak már az erdei pályákon, szállítva a rakományt és néha a munkásokat, azonban hamarosan kiépülnek a fennsíkra vezető aszfaltutak, és az egyre terjedő motorizáció tőlük is elhódította a munkát és az utazóközönséget. Ha nem muszáj, minek gyalogoljunk, nem igaz? Maradjon ez az ilyen hóbortos egyének kiváltsága. 

Megérte ide felkapaszkodni ezért a szép kilátásért

Elég sokáig kapaszkodtunk tehát a történelmi Török-úton, míg felértünk a Bükk-fennsík peremére, hogy aztán végiglátogassuk a köveket, melyeket nemrég még a Lambot-hegyese csúcsa alól csodáltunk. Három-kő, Tar-kő, Cserepes-kő, Pes-kő, Őr-kő – ezek a 900 méter körüli szirtek vigyázzák a Bükk asztalszerű magaslatát. Azt gondolná az ember, hogy fennsíkra érkezett, tehát innen már nincsen mászás. Á, dehogynem, most kezdődik még csak az igazán technikás terep. Végeláthatatlan hullámvasúton fel-le, talpunk alatt hol sár, hol hó, hol latyak, hol pedig jég, néha meg cudar ördögszántás. Így hívják népiesen ugyanis a földből kiálló felszíni mészkőbarázdákat, szakszóval a karrmezőt. Mikor a kilátást csodálva megállunk a Három-kőn vagy később a Tar-kő alatt, érzékeljük, hogy hűl a levegő és a nap is lassan lebukóban. Elő is vesszük a lámpát és Szabitól is visszakérem az összes ruhát, cipelte úgyis eleget. A sötétben még kevésbé haladós a menet. Azért hamarosan odaérünk megint az Őserdő düledező kerítése mellé, ami délelőttről is ismerős lehet, és már jócskán sötétben indulunk a Cserepes-kő irányába. Néha olyan erősen lejt a terep, hogy kétségeim támadnak, hogy rajta vagyunk-e még az Országos kéken, amin haladnunk kellene vagy sikerült betévednünk akaratlanul is egy lápába. Máskor meg vadul az égbe tör a turistaút. Nézzük, vannak-e előttünk megerősítésként szolgáló lámpafények. Néha látni vélünk világosságot, de engem például folyton megtéveszt egy erős fénnyel a hegyek orma fölött ragyogó csillag. Mindig azt hiszem, oda a magasba kell feljutnunk. Szabi megint lemarad, emiatt aggódva nézünk olykor-olykor hátra is, lámpáját kutatva a távolban.

Körpanoráma a Három-kőn

Szabi és Laci, két hű túratársam

A Tar-kő alól rálátás a Három-kőre

A Cserepes-kő barlangját éppen lakják, szemből is érkezik két lány, talán éppen a többi fiatalhoz tartanak a barlangszállás felé. Kitartást kívánnak nekünk, valószínűleg tudják, miben sántikálunk. Az Őr-kő-rét padjánál megállunk, hogy bevárjuk Szabit. Szerencsére nagyon nem maradt le, így nemsokára együtt indulunk az utolsó bérc meghódítására. Utolsó kihívásként rövid de velős emelkedő következik. Biztatom a srácokat, hogy nem lesz hosszú. Fentről rálátunk a települések fényeire, de a telefont már nem vesszük elő, csak az itinert, hogy kilyukasszuk az utolsó előtti rubrikát. Mert lesz még egy titkos EP is, aminek a helyét nem árulták el előre.

Tanakodunk, hogy jön össze még vagy 200 méternyi szint, aminek még hátra kéne lennie Laci órája szerint. Icipici emelkedők még akadnak, de aztán nekiindulunk a lejtőnek az úgynevezett Péter úton, mellőzve a sötétben láthatatlan boksa hűlt helyét. Péternek nem sikerül megmutatni a róla elnevezett utat, de ezt valahogy előre is sejtettem. Rálelünk viszont a 47 km-es „babatávon” haladó Átol Csabira, majd hamarosan megkerül a titkos bója is. Miközben benyomom a lyukasztót, majdnem sikerül ledobnom az itinert a szakadékos oldalba – mászhatok utána. Szabi kiadja a vezényszót, hogy kocogás. Bár nem fenyeget a szintidő vége, mégis jó lenne minél hamarabb beérni, főleg, hogy leginkább már csak lefelé visz az út. Neki is iramodunk, de úgy látszik, bennem maradt a legtöbb futhatnék mára, mert jól elhúzok a fiúktól. Sebaj, amíg leérnek, megkeresem a botom az árok mellett, ahová rejtettem. Aztán gyerünk lefelé a kéken. Sajnos egy-egy kanyar után nagyon csúszós-saras az út, muszáj óvatoskodni. Még rosszabb lesz a helyzet, mikor kiérünk egy erdészeti útra. Itt rendesen fel van fagyva az út felülete. Dobok egy-két hátast, emlegetve mindenféle rosszlányokat. Ezek is szép mutatványok, de még fent az Őr-kő utáni szakaszon sokkal szórakoztatóbb piruettet sikerült produkálnom, úgy, hogy bennem, vagy a botomban az éppen érkező Laci is felbukott. Aztán nem győztünk egymástól elnézést kérni, meg aggódni a másik testi épsége miatt.

Még nem is sejtjük, hogy egy seregnyi nagyon veszélyes jeti vár ránk a célban

Egy darabig hanyagolom is a kocogást, aztán meg mikor már lehetne, azt látom megint, hogy a fiúk lámpája igen messziről világít. Bár kedvem lenne, nem sietek hát nagyon előre. Megnyugtató érzés, mikor elérem a falu legszélét a Gyári-tónál, és egyre szaporodnak és közelednek a fények. Most nincs az az érzésem, hogy milyen jó lenne még menni, bár az igazat megvallva, tudnék még gyalogolni tovább. Lesz még erre alkalom, talán éppen következő hétvégén ekkor még csak a táv felénél fogok tartani valahol Magyarország közepe táján. Csak még be kéne nevezni a sorban következő őrültségre...

Nem fagytam le, nem evett meg a jeti, sem a bükki farkasok és a medvék karöltve, épen és egészségesen, de valamicskét fáradtan lépek be ismét a Bélkő étterem ajtaján, üdvözölve az éppen bent lévő túratársakat. Mire megkapom a díjazást, megjön a két fiú is. Péter is bent vár ránk, ő mintegy 40 perccel korábban ért be. Amíg elmegyek a mellékhelyiségbe, a fiúk kikérik a levesem. Jóízűen elfogyasztjuk, aztán Péter rendel mindenkinek egy kávét, hogy tudjuk Lacit szórakoztatni a visszaúton. Még csapunk egy fergeteges jetipartit, hiszen a szervezők mindenkinek adtak ajándékba egy-egy horgolt jetit és én is sütöttem egy adag sós és édes jetit. Akut jetiveszély van, nemhiába van a falon a Pozor yeti felirat. Még egy könyv is akad, aminek címe szerint mindent ráfoghatunk a jetire. Remélem, a nap eleji nyűgösségemet is bevállalja. Mert szeretnék még LeFaGySz túrára jönni...

Jetiparti indul!

Itt minden a jetiről szól

Ő az én kajlafülű mókusjetim - ezentúl hű túratársam

Strava-link: 

Mozgalmas hétvége (egy a sok közül, ami idén vár rám)

Megint két beszámoló egyben (sajnos nem dióhéjban, azt a mókus a táblán elvitte):

Szombat: Börzsöny Kapuja 35 km

Vasárnap: Újévi detto 16 km

Az új esztendőben igencsak felvitte az Isten a dolgomat, a fiúk szinte már versenyeznek, ki visz el engem a következő túrára. Laci és Szabi is ajánlkozott, de most Szabira esett a választásom, hiszen vele indultunk azonos távon. Laci a haverjával most csak 20-asozott, de azért egy röpke találkozó vele is sikeredett a rajtban. Pedig kismillióan tolongtak a Géza Fejedelem Református Általános Iskola tornacsarnokában, valamint csatolt helyiségeiben, lévén ez a túra a Cartographia kupa fordulója is. Engem egyelőre a kupák (az egy Hétköznapi barangolás kivételével) hidegen hagynak, az viszont nem, hogy a VIDE jó túrákat szokott szervezni. Így, mivel dőlt az eredetileg tervezett hétvégi program párom derekas problémái folytán, sikerült beneveznem az utolsó pillanatban a 35-ös távra. Egyedül, vonattal is elmentem volna Verőcére, de így sokkal jobb volt, hogy túratársam és egyben fuvarom is akadt.

Az volt a terv, hogy nem futunk, hiszen mindketten éppen lábadozunk valami felsőlégúti nyavalyából. Erre rácáfolva lőttünk ki a tornacsarnokból, miután megszereztük az itinerünket és minden más dolgunkat elintéztük a mosdóban és a sorra felbukkanó ismerősöknél. Szépen el is kocogtunk az első valamirevaló emelkedőig. Innen aztán „itt csak a hülyék futnak” felkiáltással némileg visszafogtuk magunkat. Kellett is, mert egyre durvábbá vált az emelkedő, később meg a „szépkilátások” (Aranyoskúti kilátó), illetve kósza barátságos vörös macskák akadályoztak a sebességben. Ráadásul Szabi még a pulóverem is bevállalta kéretlen ballasztként.

Kilátás az Aranyoskúti kilátóhelyről

Mindenféle útakadályok nehezítik a haladást a tracken

Sár egyelőre nem nagyon volt, csak helyenként a munkagépek, esetleg vaddisznók túrták fel az utat, ami aztán keményre fagyott. Szóval az útviszonyok majdnem ideálisak voltak némi kivétellel. Ennek megfelelően hol kocogtunk, hol gyalogoltunk Magyarkút felé. Menet közben Cser M. Zolival is összefutottunk, és beszélgettünk kicsit a túraterveinkről. 

Magyarkút szélén érintettük az első emberes EP-t, ahol forralt borral is kínáltak, de sajnos nem sikerült megkóstolnom, mert mindig elfelejtek külön bögrét hozni. A palackom meg szinte még tele volt izotóniával. Szabi rengeteg jó tanáccsal tud szolgálni, például azzal, hogy ne keverjem az izotóniát. Ó, ha tudná, micsoda rettenetes mixek maradékát szoktam hazahozni az egyes túrákról... Tejszelet azért jutott, amit gyorsan zsebre is vágtam.

Az Irma-forrás melletti kies rét után egy ideig kanyarogtunk a hegyoldalban, majd mászásba kezdtünk a Lokó-pihenőhöz a Nagy-kő-hegyre. Talán utoljára egyetemistaként másztam ezt a szakaszt utoljára, de az biztos, hogy jó régen. Akkoriban viszont igen kedveltük a Börzsönynek ezt a tömegközlekedéssel is jól megközelíthető részét. Éppen a BHTCS-vel kapcsolatos gyilkosos bejegyzésem volt napirenden, illetve ehhez kapcsolódóan tömeggyilkos nőkről szóló sorozatok, mikor is odaértünk a pihenőhöz és előkerült az üzbég dinnyevágó kés a tarsolyomból. Azaz nem is az enyémből, hanem régi túratársunk, Imre hátizsákjából, mikor egyszer erről a csodaszép helyről nézegettük a Börzsöny ormait idestova jó 10-20 évvel ezelőtt. Rengeteg túra és megannyi szép emlék, néha oly távoli messzeségbe tűnően, mintha még egy másik élet túráin történtek volna meg. Az biztos, hogy akkor még a túravezető énemet éltem, most meg a teljesítménytúrázót, hiszen a természetjárásnak is számtalan aspektusa van. És valamelyikhez mindig közöm volt eddigi életem során. Hiszen amióta az eszemet tudom, az erdőt járom...

Fenyegető hófellegek sietnek felénk a Csóványos felől

Új év, új utak – adtam ki magamnak a parancsot a tavalyi év összesítőjében, hiszen ilyen tetemes túramúlttal is van még bőven felfedezni való hazai tájakon is. Fogadkozni az új év kapcsán nem szokásom, de ezt az egy fogadalmat azért bármikor szívesen betartom. Most akkor lépjünk is új ösvényekre egy látványos, erősen lejtő és jelzetlen single tracken, két kopjafát is mellőzve a vasút irányában. (Már eddig is voltak számomra ismeretlen szakaszok a túrában, pedig vezettem már túrát még Sétafikás túravezetőként a Borbély-hegyre).

A vasutat keresztezve újabb EP fogad, ahol palacsintát kínálnak, illetve a közelben újabb cirmos kínálkozik simogatásra. De a nemtörődöm túrázók nem is foglalkoznak vele, csak a palacsintát zabálják mohón. 

Szokolya határában

Daráljuk a kilométereket Szokolya utcáin kocogva, előzgetve a mezőnyt. Megállapítjuk, hogy Lacinak biztos nem lesz gondja a LeFaGySz-on, ha nem értük utol a két táv szétválásáig. Pedig eddig azért tényleg sokat kocogtunk. Így reménykedünk, hogy a Bükkben majd mindannyian túratársak leszünk. Azon is tanakodunk, hogy vajon ideér-e a Magas-Börzsönyből az a fergeteg, ami szürkébe burkolja és fehérbe öltözteti az ottani csúcsokat. Kis ízelítőt kapunk a hópelyhekből mi is, de csak mutatóba. Így éppen napsütésben kapaszkodunk az erdei vadak körében oly népszerű Tar-Péter-hegy oldalába, mikor is utolér Dóri, Tamás és Attila. Váltunk néhány szót, de ők egyértelműen gyorsabbak nálunk, nem akarjuk feltartani őket. Aki nincs most a bükki 90-es kihíváson a kemény magból, szinte mind itt van a Börzsönyben!

Kilátás Szokolyára

A távolodó „kemény mag”

Szabinak mesélek az itteni „látnivalókról”, amiket egyszer pár éve felkerestünk. A szinte észrevehetetlen Krisztus szamara követ most sem találom meg, így hát be kell érnünk nélküle Kóspallagig, ahol csokival vigasztalódhatunk az újabb EP-n. Innen a sárga-piros közös szakaszán, majd már csak a piroson igyekszünk a Toronyalji horgásztó irányába, ahol szintén jó régen jártam. Itt is nyomunk egy pecsétet, majd irány a piros kereszt, utána pedig a zöldön a Gál-hegy. Iskolás csoport halad el mellettünk. Kínlódnak a sáros barázdákban, holott az út mellett a fagyott füvön sokkal jobb a járás. Szabálykövetés vagy rutintalanság? Pont az a témánk, hogy Szabi szerint szinte bárki tud 100 km-t gyalogolni, a kulcs a gyakorlás és a ráfordított idő és pénz, mint szinte mindennél. Nyilván van, aki hamarabb éri el ezt a célt mint mások, hiszen sokféle készség kell egy ilyen sporteredményhez. De a tehetség csak az egyik ebből. Vajon rákap-e valamelyik gyerkőc a csoportból a túrázás, főleg a hosszútávú teljesítménytúrázás ízére? A mai fiatalok, beleértve a saját csemetéinket is, valamiért nehezen vevők erre a sportra. Vajon én kisgyerekként is predesztinálva voltam erre a sportra? Nem hiszem, hiszen annyifelé vihetett volna az út. 

Rálátás a Dunakanyarra

Például már huszonévesen, a teljesített Kinizsi után is elkaphatott volna a gépszíj. Igen, kissé elkapott, mentem is sorozatban egy Gödöllő 60-at, egy Gerecse 50-et és egy Vértes 50-et. Aztán másfelé vitt a sors, más dolgokra (például az anyaságra) terelődött a hangsúly. Sok minden függ az adott élethelyzettől, a barátoktól is, akik körülveszik az embert. De tegyük fel, fiatal titánként belevetettem volna magam a hosszútávozásba, talán ott lehettem volna a nagyon jók között is néhány év leforgása alatt, ahová most most már botorság lenne törekedni közel az 50-hez. Viszont lehet, hogy ezen a pályán mozogva mostanra már bőven kiégtem, vagy lesérültem volna annyira, hogy legfeljebb csak a hátországban szerepelhetnék. Mert hosszú távon nagyjából legtöbbünknek ez a terve a kemény magból, átülni az asztal túloldalára.

Ezeken töprengve a zöld háromszögön teszünk egy kis kitérőt egy kilátóhelyre. Ugyan itt nincs igazolópont a cseh vyhlídkákkal ellentétben, de nem bánjuk meg ezt a kissé sáros és csúszós oda-vissza szakaszt, hisz a kilátás gyönyörű a Dunakanyarra.

Újabb kedves wannabe pontőr cicamica

Kismaros határában újabb cicás ellenőrzőpont. Kis trikolor nőstény tekereg az asztallábak és túrabotok között, állítólag még az asztalra is felugrott az imént, kis simogatásban reménykedve. Javaslom, hogy őt is érdemes lenne betanítani a pontőrködésre, mint pár éve a pálosos cicát. Itt is vételezünk egy müzliszeletet, aztán csattogunk is Kismaros utcáin keresztül a Csattogó-völgybe némi hószállingózás közepette. Itt szintén nem jártam még eddig. A nagy csattogásban észre se vesszük az ellenőrzőpontot a völgyből való kikanyarodáskor, pedig már régóta nem futunk. Egy nagyobb embercsoportosulást látunk helyette, azt hisszük pihenő, evő-ivó turisták. Közben meg pont kitakarják a pontot. Mire minderre rájövünk, már majdnem be is értünk a célba. Kicsit izgulunk, megkapjuk-e így a díjazást. Majd végső esetben megmutatjuk a tracket, ha valaki nagyon hiányolná azt az egy pecsétet. Vissza már nem akarunk menni.

Le a verőcei kálvária lépcsőin

Szerencsére senki nem akad fenn a hiányosságon, így boldogan átvesszük a díjazást 6 óra 22 percnyi vándorlás után. Szabi még fut egy kört a kupa- és mozgalomfüzetek beszerzésével, én is beszélgetek kicsit Máté Pistával, míg Szabi a paprikás krumplit fogyasztja. Sajnos még mindig nem szerettem meg ezt a kaját, pedig túrázóként éppen ideje lenne. Így kicsit inkább leülök csevegni Dórival, Attilával és Tomival. A két srác jön is velünk haza.

És hogy miért is jók ezek a közös utazások és étkezések? Ilyenkor derül fény az összes TT-s pletykára és alakulnak a jövőbeli túratervek, szövődnek a barátságok és jönnek létre a véd- és dacszövetségek. Mert akit egyszer beszippant ez a sportág, annak nincs menekvése. Olyan ez, mint a drog, mondják a fiúk is hátul. Ők tudhatják, mert komoly sportemberek, mint ahogy Szabi is. Hozzájuk képest még a fasorban se vagyok. Ennek ellenére pont ez az egyik tervezett témám idén a blogon, mármint a TT vs. drogozás. Éppen csak megemlítettem a téli Ország közepe 120-at, amiről előző nap hallottam Mariannától, máris van 3 komoly érdeklődő az autóban a nagyjából 3 hét múlva megrendezendő túrára. Pedig Szabi idén már nem akar menni hosszút... Aztán a fiúk bedobják a Pálos 100-at. Nekem sincs pardon. És még egyikünk se tud talán az Edu féle Herend 200-ról, amire éppen ma derült fény. 

Szóval új év, új utak – lesz itt miből válogatni az igazán hosszú távok szerelmeseinek. Kohász kék 250, Mecsek 100, Sárgarigó 100, Kék Balaton új útvonalon, Pálos 100, téli Ország közepe, hogy csak az újdonságokról beszéljünk és itt van még sok klasszikus, ami nekem, mint nagyjából pályakezdőnek, szintén novum. Mátra 115, újabb próbálkozás a Kazinczyn, Rockenbauer 130 – ezek mind rajta vannak a listámon. És akkor még nem is beszéltünk a cseh és szlovák százasokról! Vagy azokról a túrákról, amikre feltétlenül vissza szeretnék menni (Palipista, Őrvidék, Teslácka – ezek ráadásul mind szeptemberiek)? A minap meg nyertem egy Ösvénytaposó nevezést is – persze, hogy beváltanám egy Iszinik 100-ra. Mi lesz így a családi programokkal?

Strava-link:

És mi lesz a náthámmal, mert így, ha nincs pardon, pihenés sincs, edzeni kell! 2 hét múlva muszáj bírni az iramot a 3 fiúval. Meg jövő vasárnap a félmaratont is végig kell futni, habár azt már rég elengedtem, hogy futok egy jó félmaratont valaha is.

Már úgyis ott a saras Salomon az előszobában, szóval akkor vasárnap gyerünk a Lengvári féle Újévi dettora. Bírom ezeket a fantázianeveket. Az újévit még csak értem, de mi az a detto? Arra utal, hogy minden évben ugyanaz a túra kerül megrendezésre évkezdéskor? Legyen inkább Újévi Detti, nézzük meg, milyen Detti újévi formája 16 km-es távon. Lehetőleg minél több futással, szóval a náthát és akut orrfolyást, köhögést dugjuk el valahova a hátizsákba  jó mélyre. Végül is a Börzsönyt már végigharákoltam, legalább a Budai ússza meg.

A máriaremetei kegytemplom - ez mindig EP a Pálos 70-en

Elrajtolva a Máriaremetei Cserkészotthonból persze rögtön elvétem az útvonalat, mint Pálos imádó. Persze tudom én, hogy tudok visszanavigálni a képzeletbeli trackre, de akkor már lövök néhány képet ebben a szép templomkertben. 

Rövid úton elérem a Remete-szurdokot és innen már sikerül mindvégig a konkrét útvonalon maradnom. Összesen háromszor gyalogolok bele, az első természetesen rögtön a szurdokból való sziklás kimászás az Országos kéken. Sokan döntöttek ma úgy, hogy detto újéviznek, jönnek a lapot lobogtatók szemből is valószínűleg a kisebb távokon. Vagy eltévedtek hozzám hasonlóan. 

A Remete-szurdok fölött

Vicces végigdöcögni a vékony hólepellel borított utakon pont azokon a helyeken, ahol egy hete bolyongtunk hárman a sötétben a BHTCS-n. Világosban is felismerem az ominózus pontokat, ahol majdnem elvittem a csapatot rossz irányba. Bezzeg így fényes nappal pofonegyszerű az útvonalkövetés. 

A mufloncnál OKT pecsét benyom haloványan, aztán gyerünk lefelé a zöldön Solymárra. Ez is ismerős, hiszen novemberben itt közösségi futottam a Szénás körön. És kvázi solymári ivadékként egyébként is számtalanszor jártam itt, egyszer még tűsarkú csizmában is, mert sosem tudtam nyugton maradni, ha hegy volt a közelben. Most is vérszemet kapok és szlalomozok turbóban a turisták között nagy élvezettel.

A privát Bermuda-háromszögöm a Muflon fölött

Tehát új utakról most szó sincs, inkább csak az ismétlés a tudás anyja mottóról (vagy dettoról?) A Szarkavár alatt ott áll nagypapám éjjeliőr kunyhója, ami időközben a sors fintoraként turistaházzá avanzsált. Leírom a kért távadatot a tájékoztató tábláról, amit szerencsére jól látok szemüveg nélkül is, aztán lusta (már-már varacskos) disznóként felmászom a cuppogós agyagos emelkedőn. Itt ugyan fut a fene! (Pedig bizony pár hónapja ezt is futottam...) Aztán kis újdonság mégis kerül a trackbe, mégpedig a rövidke zöld kereszt a majálisozós rétig a Jegenye-völgyben. Onnan aztán jön az untig ismert és  közkedvelt út, ami azért rejteget pár érdekességet. Most ezekkel nem sokat törődtem, inkább igyekeztem a solymári műút felé. Ahol volt előttem megint pár turista, így a keskeny ösvényen nem volt kedvem előzgetni, vagyis inkább felfelé futni, ha őszinték akarunk maradni. Pedig ezek az emelkedők bőven belül vannak a futható kategórián. Máriaremete első utcája viszont már súrolja azt, de már volt arra is példa, hogy felfutottam azon az irtózatos kaptatón. Csak akarat kell hozzá, de most nincs, hiszen „csak” egy túrán vagyok. Jó lesz az sétálva is, de onnan aztán teperni kell be a célba. Van nyulam is, hiszen egy srác előttem ugyanígy tesz. Gyerünk hát utána!

Solymár határában

Ott fent van egy kaptárkő például...

Dolomitsziklák, ahol gyerekként sokat mászkáltunk testvéreimmel

A vízesésnél kialakított fürdőben viszont csak a nagymamámék fürödtek

2 óra 14 perc alatt érek vissza a cserkészotthonba, azaz cserkész konyhanyelven a cso-ba. Megszerzem második Lengvári féle oklevelem. Ha szilveszter óta nem lenne akut whiskyundorom, lehet, hogy rá kéne hajtanom a Lengvári túrákra? Szerintem futóedzésnek a legjobbak: az untig ismert útvonalon nincs mit nézelődni, csak menni kell előre. És mivel fix track van, az emelkedőket se lehet kispórolni, mint egyébként. Mert mint tudjuk, egy lusta disznó vagyok, akitől minden edző a falnak menne.

Strava-link: