Őrvidék 100

Utólag visszatekintve miben is lehetne a hétvégén teljesített Őrvidék 100 a legek túrája?

• a helyszín az egyik legkedvesebb hegységem, a Kőszegi-hegység magyar és osztrák oldala
• a legfinomabb ellátmány kategóriában esélyes nevező a bozsoki vargányaleves, illetve a legtöbb leves egy túrán kategóriában is sikeresen nevezhetne a túra (közben kettő, utána egy gulyás is)
• a legfélelmetesebb vaddisznókalandom evör történt meg velem a velemi éjszakában
• a legtriviálisabb eséseim egyikét követtem el Rohoncon
• a legszebb, legkellemesebb, legideálisabb túraidőt is sikerült megrendelniük a rendezőknek a rendezvényükhöz
• a legkomfortosabb bivakhely címet viheti el az indító- és célpont (van tiszta mosdó, WC, sőt, még látogató macska is) - sajnos legjobb kint alvásaim egyikét mégsem sikerült véghez vinni

Napfelkelte a csömötei szőlőhegyen

Szeretném azt írni, hogy leutazásunk Péterrel a Bakony IC-n eseménytelen volt, de a MÁV jóvoltából a vonatunk már induláskor összeszedett 30 pernyi késést, amit Szombathelyig sem sikerült ledolgoznia. Péter Szombathelyen szállt meg egy panelszálláson, emiatt biciklit is hozott, illetve amiatt is, hogy idejekorán el tudjon tekerni másnap reggel a Csömötei kilátóhoz, a rajt helyszínére. A pályaudvaron búcsút vettünk a másnapi viszontlátás reményében, majd igyekeztem felderíteni, honnan is indul egy jó fél óra múlva a buszom Lukácsházára. Az egyetlen volánbusz megállón, amit találtam, valamiért nem volt feltüntetve a buszom indulási időpontja, így még elnéztem az állomás túloldalára is, de ott csak vonatpótló megállókat találtam, szemben pedig a helyi buszokét. Így nem tudtam teljes léleknyugalommal kivárni az indulási időt. Rossz sejtésem beigazolódott, mikor a hirtelen megjelenő busz élesen jobbra kanyarodva egy több száz méterre lévő megállóban állt meg. Aki futó, az legyen akkor is az, ha bármilyenek is a körülmények: súlyos, 60 literes hátizsákkal ki kellett nyomnom egy sprintet, hogy esélyem legyen felszállni. 

A Csömötei-kilátó

A tömegközlekedés további szépségeit is megtapasztalhattam, mikor is az online jegyleolvasó se működött. Szerencsére a sofőrt ez nem túlzottan izgatta, elhitte, hogy vettem jegyet. És persze a busz állomáskijelzője se működött (lehet, hogy az egész egy rendszeren futott), így leshettem a térképet, mikor érek Lukácsházára. Így is sikerült eggyel előbb leszállnom, ami nagy bajt nem jelentett, mert innen tulajdonképpen még jobb úton sétálhattam a kilátó irányába. Utazás közben lehetett egy kisebb zápor, mert minden nedves volt körülöttem, pedig Szombathelyen még csontszáraz volt az aszfalt. Teljesen ismeretlen terepen haladtam a semmiben egy aszfaltúton, mikor lefékezett mellettem egy autó. Frisch Laci volt az, aki megmentett a még kb. 1 km-nyi zsákos hegymenettől. Rögtön meg is mutatta, hogy hol tudok aludni sátor nélkül is. 

Nekem ez a verzió tökéletesen meg is felelt, hiszen nem sok kedvem volt még bajlódni az éjjeli sátorveréssel. Mivel a másik sarokban aludtak valakik, igyekeztem csendben, kis lámpafénynél ki-be pakolgatni a zsákom, míg mindent megtalálok. Mikor nagyjából már mindennel kész voltam, tiszteletét tette egy helyi macska is a házikóban. Sajnos simogatni nem nagyon engedte magát, esélyes, hogy csak a hátizsákom tartalma érdekelte. Engem meg csak az, hogy mielőbb nyugovóra tudjak térni. De mindhiába, egyre csak szaporodtak a zavaró tényezők. Valami helyi bulizók bizonyos időközönként tűzijátékokat lőttek ki, majd egy rakat mentő, tűzoltó vagy ki tudja milyen szirénázó jármű haladt el a főúton, ráadásul a Hold is besütött a tetőablakon. Mikor meg Laci (ő és Anna aludtak még bent) kiment a WC-re, folyton felkapcsolt az automatikus világítás. Azt meg mondanom se kell, hogy az eddig párszor használt matracom máris megadta magát, reggelre eléggé leeresztett. Mindennek ellenére azért valamennyit sikerült aludnom, de reggel nem voltam valami üde és kipihent. Mivel a túra előtt 3 napig masszív hasmenés kínzott, egy nápolyin és némi abonetten kívül nem is nagyon mertem mást enni. Azért a rendezők által biztosított kávét ki nem hagytam volna.

Rohammenetben a Kőszegi-hegység irányába

Mikor mindennel készen voltam és üdvözöltem a fellelhető összes ismerőst (itt tényleg szinte mindenki ismer mindenkit, hiszen szinte mindig ugyanazok a résztvevők ezeken a nagy távokon), elkértem az itinerem, aláírtam mindenféle nyilatkozatot, aztán rajtra készen kivonultunk a ház elé. A rajt körül volt egy kis zavar, egyszer visszarendeltek minket valami miatt, aztán utána nem tudtuk, hogy mehetünk-e vagy sem. Mivel talpunk alatt nagyon égett már a föld, fogtuk magunkat és egyszeriben nekilendültünk a csömötei lejtőnek és a hosszú, határokon is átívelő vándorlásnak. Bár eleinte inkább úgy nézett ki, valami ultratrail rajtjához van szerencsénk, mert az első kilométereket futólépésben tettük meg. Talán pár gyorsabb futó került csak elénk, sorra hagytuk el a mezőnyt. Mikor át kellett másznunk egy fán, Péter lábát egy gonosz lódarázs támadta meg, jól meg is csípte. Csak reménykedtünk, hogy nincs allergiája. Lefelé a dombról Helga csatlakozott még hozzánk, így hárman haladtunk Cák, majd Velem irányába, hol futva, hol gyalogolva.

Cák utcáin

Sajnos éreztem, hogy a TPSZ előtti sajnálatos sérülésem még mindig hallat magáról, így a sok futás lehet, hogy nem fog neki jót tenni és jó lenne az egészet inkább kényelmesebb tempóban letolni. De most csak haladtunk rohamtempóban, közben azért időt engedve a körülöttünk lévő nevezetességek megcsodálására és lefotózására, hiszen elhaladtunk például a nevezetes műemlék cáki pincék mellett, ahol igazolnunk is kellett, vagy a velemi Hősök kapuja alatt. Közben meséltem a többieknek pár itteni érdekességről (gesztenyeünnep, pogácsaalmák, lábtipró borjúk és egyebek), sőt felhívtam figyelmüket arra is, hogy hol lehet most lakodalomban potyázni, ha esetleg úgy hozza a sors. (Elvégre használja ki az ember, ha ismerősen mozog egy helyen, nem?) Annak, hogy rutinosan, már-már emlékezetből mozgok egy helyen, például akkor élveztem az előnyét, mikor másztunk felfelé az Írott-kőre. Péternek és Helgának sokkal jobban ment az emelkedő, én lemaradtam. Hiába figyelgettem jobbra, nem vettem észre a letérőt a Kalapos-kői-barlanghoz. Már mikor megpillantottam balra fent a Széles-kőt, döbbentem rá, hogy bizony fordulhatok vissza. Hiába kiabáltam a többieknek, ők csak mentek tovább. A barlangnál találkoztam többekkel, például Kreiter Balázzsal (az igazival) és Botos Istvánnal és többekkel, valamint Őrsi Annáék is érkezőben voltak. A gyorsak el is húztak az emelkedőn, én csak szépen komótosan ballagtam felfelé, mikor jött szembe Péter. Ő valamivel később jött rá a tévedésre. Aztán megint lehagyott jól az emelkedőn. Viszont rendes volt, valamivel később bevárt, így együtt kocogtunk a lejtőkön és együtt is vétettük el az irányt a zöld lekanyarodásánál, mikor is a kéken maradtunk. Felfelé azonban megint gyorsabb volt, annyira, hogy ezután többet már nem is találkoztunk.

A műemlék cáki pincesor

A velemi Hősök kapuja

Azt hittem, már minden létező irányból megmásztam a Dunántúl legmagasabb pontjának számító Írott-kőt, hát most kiderült, hogy nem. A Vasfüggöny túraúton eddig csak lefelé jöttem onnan. Rajtam most aztán jól kifogott ez a nyugati, hatátmenti zöld, mely méltán lehetne a Kazinczyról ismert északi zöld párja. Emelkedik mint a csuda, emellett a gyanútlan vándort még némi bozótharccal is szórakoztatja. Közben, mivel kivágták a környező fákat, a nap is tűz le kegyetlenül a fejünkre. Páran megint el is hagynak, köztük Szabó Juci és Lutring Márk is. Biztatnak, hogy már nincs sok hátra. Közeledve a csúcs felé néha már azt hiszem, letértem a trackről, annyira sűrű a szederinda, amin átgázolok. Jó sokára megjelenik a láthatáron a kilátó. Persze mire felérek, már fújhatom, hogy találkozok is bárkivel. Az ismerősök helyett egy népes osztrák biciklisbanda időzik fent, nézegetik a környező tájat. Pici, szusszanásnyi időre körbefotózom a kilátást, aztán indul a hajsza lefelé, már amennyire a köves-gyökeres lejtő a piros-kéken engedi. Hátha van még esélyem utolérni valakit. Valószínűleg csak hiú ábránd, hiszen hozzám hasonlóan biztosan ők is kocognak, ahol lehet. Szerencsére annyira ismerem és kedvelem ezt a terepet, hogy fejből tudom, hol kell figyelni a letérésekre, hol tudok majd tempósabban haladni. Egy ideig számolgattam, hányszor is másztam meg ezt a hegyet, de mostanra már teljesen elvesztettem a fonalat. Most is hiába maradtam egyedül, nem félek, nem izgulok, mert tudom, baj esetén hol van bivakkunyhó, merre található ismerős a közelben, hol tudok vizet venni, hol van esélyem ehető gombára, szederre, málnára, áfonyára, különböző gyümölcsökre. Persze erre a B tervre sose legyen szükség! 

A Kalapos-kői-barlang

Vasfüggöny túraút fel az Írott-kőre az egykori határsávon

Kilátás a kilátóból

A Péterics-völgyben haladó piroson sokan kirándulnak felfelé a csúcsra. Van aki kérdezi is, mennyi van még hátra. Én meg szívesen segítek, örülök, hogy most tudok érdemben. Velem határában egy kék kútnál töltök egy kis vizet és bevizezem a fejpántom. Bár hamarosan egy frissítőállomásnál a játszótéren is vehetek magamhoz egy egész csomag mogyorót-mazsolát és kérhetek még utántöltést. Innen hamarosan jó meredeken mászhatok felfelé a Borha-forrás irányába, keresztezve néhányszor a Szent Vid kápolnához vezető szerpentint. Persze erre most számítottam, hiszen megvan a helyismeretem. A forráshoz vezető szerpentinnél kisvonat várakozik, mely újabb turistákat hozott. Tényleg sokan kihasználják ezt a kitűnő, nem túl meleg, de ragyogóan napos túraidőt, még népesebb csapatok is úton vannak. A terep is teljesen ideális, alig akad sárosabb rész vagy pocsolya. Mindennek örülve haladok az Enikő-forrás felé, szívemben is napsütés van. Azt hiszem, ez az arcomon is látszik, néha szinte már vigyorgok mint a vadalma. Élvezem, hogy itt lehetek, hogy mehetek ki a világból megint. Peti szokta is mondani nekem, hogy megtaláltam a sportomat. És tényleg! 

Vaskori és bronzkori házikó a velemi játszótér szomszédságában

Kisvasút az erdei szerpentinen

Az Enikő-forrásnál meglepetésemre Botos Istvánt találom, pedig már azt hittem, árkon-bokron túl jár. Együtt indulunk tovább, pedig erőst más a tempónk. Nálam ő egyértelműen gyorsabb lábú, én viszont gyakran belekocogok, így tulajdonképpen ha együtt nem is, de fej-fej mellett tudunk haladni. Persze az Óház felé még két srác lehagy, de ha gyorsabbak, menjenek csak, nesze neki fapapucs. Hiába a rutin, egy kereszteződésben majdnem a kék másik ágán indulok el, de erre van a GPS track, amit eddig nem sokat kellett elővennem. Majd most a Szulejmán-kilátóhoz menet, mert innentől jóformán idegen vizekre evezek. 

Óház-tető

Ördögtányér-szikla

Kilátás a Pintér-tetőről

Kőszegi szőlők - nem véletlenül született itt a Szőlő jövésének a könyve

Elkészítem a kötelező szelfit, amit, mivel nem olvasom az itinert, nem küldöm el a szervezőknek. Inkább elindulok István nyomába, le a szerpentinező lépcsőkön. Nem tudok betelni a táj szépségével, kedvenc városom és szeretett hegyeim látványával. Anno annyira megfogta ez a vidék az egész családunkat, hogy terveztük, hogy ideköltözünk. Aztán nem lett belőle semmi. Ki tudja, hogyan lett volna jobb... 

De nincs idő ezen filozofálni, mert máris vár a Chernel-kertnél a trakta a run man levessel, amiről most kiderül, pontosan mi is az. Egy egyszerű tésztaleves, ami most persze nagyon jól esik, meg utána a lekváros keksz is. A szelfit persze amiatt kellett volna elküldeni SMS-ben, hogy tudják, mikor kezdjék el a levest csinálni, hogy megpuhuljon a tészta, de a leves még ne hűljön ki, mire odaérünk. A pontőrök munkája nem egyszerű, ezt néhány hete én is pontosan jól tudom. Istvánnak se sikerült a szelfis trükk, mert elfelejtette kivenni a telefonját repülő üzemmódból. Ezt nekem is javasolta, és így tényleg kevésbé merül. Nem is kellett rátöltenem egészen a túra végéig, pedig az osztrák oldalon sokat térképeztem. Mindig tanulok új trükköket az öreg rókáktól. Ő javasolja a Coopba való betérést is. Péterrel mondjuk a Ponci borozóra is lett volna esély, de mivel bottal üthetem a nyomát (azaz jelenleg éppen Botos Istvánnal), ez a frissítő most kimarad. Helyette a citromos sör is jó lesz. Sajnos más is kell még onnan, mert női szervezetem most így a klimax felé kezd fura dolgokat produkálni. De az is lehet, hogy mindezt a túlterhelés számlájára kéne inkább írni. Fene tudja... Mindenesetre emiatt kilátásba kerül majd egy technikai megálló is. Engedem is Istvánt, hagy siessen. A Szent korona bunkert azért sikerül neki megmutatnom. Itt találkozunk egy kedves párral is, akivel előzőleg a Pintér-tetőn futottam össze és kérdezték, mit csinálunk. Már tudják, hogy hosszú út áll még előttünk és örömmel konstatálják, hogy megvan már hozzá a frissítő is. Egyébként többen érdeklődtek, hogy valami verseny van-e, mert látják, hogy nagy sebbel-lobbal igyekszünk egy irányba többen is. 

Kőszegi anzix

Szulejmán-kilátó

A legkülönösebb érdeklődőről Kovács Zsolték számoltak be, akik valamivel utánunk voltak, de már bőven az osztrák oldalon történt az eset. Őket a Großer Hirschenstein felé vezető gerincen állította meg egy vadőr, aki kíváncsian firtatta, hogy mi járatban vannak, idevalósiak-e és hova igyekeznek. Mikor mondták, hogy egy 100 km-es túrát teljesítenek és még fel kell menniük a Hirschenstein magaslatára, aztán le Rohoncra és ez csak az osztrák rész, mivel még a magyar oldalon is lesz menni és mászni való, nem beszélve az addig megtett több mint 50 km-ről, teljesen paff lett. 

Mivel a szervezők kérték, hogy hívjuk fel figyelmüket a túrával kapcsolatos minden hibára, én most ezt megteszem, megemlítve az egyetlen komolyabb kifogásom az itiner tartalmával kapcsolatban: (Nézzék el nekem, az egy egykori germanisztika szakosnak, jelenlegi lektornak a szőrszálhasogatását.) Van benne egy német mondat, amit valószínűleg az osztrákoknak kéne mondani, vagy német nyelvtudás hiányában megmutatni, ha nagyon érdeklődnének, mi járatban vagyunk: „Ich bin ein Tourist, der an der "Őrvidék" teilnihmt”. Ez helyesen úgy íródik, hogy Ich bin ein Tourist, der an der Őrvidék teilnimmt. Azt meg ne is firtassuk, hogy a Tourist nem olyan turista, mint mi (inkább olyan Hello tourist féle), meg a lányok esetében minden más, a végződés meg a ragozás is, de most ez nem az az eset, amikor perfekcionistának kell lenni. Ja meg annyi még, hogy egy kíváncsi sógornak az Őrvidék, főleg így magyarul, semmit se fog mondani. Majd hosszas magyarázkodásba kell kezdenünk, mi is az pontosan. És akkor lásd fent Zsolték esetét a vadőrrel.

Kőszegi vár

Szent korona bunker - itt őrizték valaha a Szent koronát

Vértezzük is magunkat a német nyelvtudással, mert bizony jön mindjárt a hosszú osztrák szakasz. Én erre csak amolyan Touristként jártam, Wanderin üzemmódban nem annyira. Bár most nézem a Dudent, hogy az osztrákok talán inkább a Tourengänger(in) verziót használják a magunkfajtára. Voltam már kétszer is a lékai várban, Rőtfalván és Rohoncon is egyszer-egyszer előfordultam, főleg a rohonci tó környékén, a Hirschensteinra/re is feltúráztam egyszer még valamivel ifjabb koromban. Szóval nem teljesen ismeretlen a vidék. De azért lesz jó sok újdonság és ezt szeretem csak igazán! Ilyenkor semmit se bánok, azt se, hogy egyedül vagyok idegen földön, és hamarosan rám is sötétedik majd a vadonban.

Sokan teljesen megrökönyödnek azon, hogy nőként egyedül bóklászom az erdőben, ráadásul ismeretlen terepen, éjszaka is, sőt ne adj Isten, még külföldön is, de hát aki ezt a műfajt űzi vagy akarja űzni, annak evvel meg kell barátkoznia, ha eddig még nem tette volna. Sokszor kapok olyan kérdéseket, hogy nem félek-e. Nem, nekem eszembe se jut, hogy kéne. Egyszer hallgattam Csipi egyik előadását, ő említette, hogy ha ezt a sportot akarod űzni, nagyon jóban kell lenned magaddal. Nos, én valószínűleg jóban vagyok magammal, azaz inkább elvagyok a saját társaságomban. Megbocsátom magamnak a hülyeségeim, elnézem a hibáim, gyengeségeim, botlásaim, és ha kell, el is szórakoztatom magam. Biztos számít az is, hogy erősen introvertált személyiség vagyok: nos ez itt valószínűleg nagy előny, ha máshol az életben nem is. 

Hubertuskapelle

Színes rajzok a járdán egy iskola előtt - itt nem az úthibákat festi ki a MKKP

Sok interakcióm az osztrákokkal nem volt, minden kimerült egy Servusban, Grüß Gottban, esetleg egy Halloban. Egyébként kivétel nélkül mindenki köszönt, és ezt illett is viszonozni. Azt tapasztaltam, hogy még mindig hatalmas a kontraszt a két ország között, főleg a rendezettség, szeméttelenség és tiptopság területén. Hát igen, a mentalitáson és az életszínvonalon sok múlik! Jellemzően az utolsó vagy első tábla (nézőpont kérdése), ami visszafelé a magyar határ előtt búcsúztatott és a belépő magyar utazókat is fogadja, az volt, hogy „Ne szemetelj!” Valamit tudnak rólunk ezek a nem véletlenül rátarti sógorok. Szerintük ugyanis mi vagyunk a Dreckschleuderek, azaz a koszdobálók. Kicsit szégyelltem is magam honfitársaim nevében is és próbáltam ott tartózkodásom során nem elmélyíteni a sztereotípiákat. Azt hiszem, ezt hívják szekunder szégyenérzetnek.

Liebing temploma

Grün, grün grün ist, alles was ich hab', weil mein Schatz ein Jäger ist...

Osztrák táj magyar ecsettel

De most mint egy fröhliche Ultrawanderin, csak mentem át a majdnem kihalt, de annál snájdigabb falvakon keresztül, név szerint Rőtfalván (Rechnitz), Rendeken (Liebing), Kisostoroson (Hochstraß). Majd később Lékára (Lockenhaus) is elértem az alig kijelzett, de nagyon haladós Mária úton, közeledve a megtett 50 km-hez. Utamon kísértek a magaslesek mindenféle fajtái, jelezve, hogy a Jägermeisterek hazájában vagyunk, a szebbnél-szebb kilátások az Alpok alacsonyabb nyúlványaira, a Buckelige Weltre, valamint a Günser Gebirgére, ami a Kőszegi-hegység, csak osztrákul. Voltak vicces momentumok is, mint például a Rotes Kreuz nevű kegyhelyen (ami a magyar Vörös-kereszt párja) Jézus hóna alatt megbúvó méretes lódarázsfészek, jelezve, hogy ők is Isten teremtményei, akikre vigyáz, bármennyire is gyűlöljük őket. Ezen a túrán Péter gyűlölheti őket a legjobban. A másik vicces dolog az egyik fára kézzel felfestett piros és sárga M betű volt, ami a Mária utat hívatott jelezni, de kivitelezéséből kifolyólag inkább hasonlított egy McDonalds reklámra. Sajnos fotót nem csináltam, majd legközelebb. Hochstraß szélén egy helyi üzem falán meg ott állt, hogy It's possible!, mintegy biztatásként, hogy meg tudod ezt csinálni, bármi is jöjjön. 

Ez a csarabféleség gyakran szegélyezte a vándorutat

Jézus oltalmazza a lódarazsakat

Ez lehetséges, meg tudod csinálni!

Annak rendje és módja szerint meg is találtam a kódot a falu ellenkező szélén, ahol nem tudom, mit gyűjthetett az osztrák néni a mezőn, aki az imént biciklizett el mellettem. Megkocogva egy hosszabb lejtőt a várnál lévő ponthoz is eljutottam nemsokára, hol máris két előre csomagolt zsemle lett az enyém egy alma társaságában. Egyet rögvest el is fogyasztottam, miután megint búcsút vettem Istvántól, aki éppen kiindulni készült a pontról, mikor érkeztem. Megtudtam azt is, hogy Péter már kb. 1 órát vert rám. Az alma is elfogyasztásra került felfelé csordogálva a hosszú emelkedőn Léka után. 

Léka vára a láthatáron

Léka temploma egy fateleppel

Figyelni kellett a tracket, annak ellenére, hogy itt már elég jól jelezve voltak az utak. Csak a logikára kellett rájönni, meg arra, melyik színek a mieink. Mert volt fehér-piros, piros-sárga meg még bringaút is. Lassan kezdett lemenni a nap is, csak azt sajnáltam, hogy a gerincről nem volt kilátás, hogy megcsodálhassam az utolsó sugarakat. Azt meg sejtettem, hogy a Nagy Szarvaskőre sehogy nem érek fel naplemente előtt. Nekem tetszett ez a szakasz, voltak lankásabb és igen meredek részei is, sok volt benne a jó minőségű dózerút, de néha akadtak kalandosabb részek is. A gerincút beletorkollott az Írott-kőről, azaz ha már Ausztriában vagyunk, Geschriebenstein tetejéről lejövő ösvénybe, amin egyébként a legkönnyebb feljutni a szerpentin egy parkolójából. Innen hosszú kihagyás után kocogni kezdtem és hamar el is értem a parkolót. Persze ekkorra már bőven lámpát kellett gyújtanom. A Szarvaskőhöz vezető ösvény túlontúl kényelmes, főleg az eleje, kezdtem is dideregni rendesen az egy szál pólómban. Majd gondoltam, felveszem a karszárat a tetőn, de annyira lekötött a szelfikészítés (ami borzalmasra sikeredett), hogy el is feledkeztem róla. Lefelé menet párszor még rám jött az öltözködhetnék, de húztam halasztottam a dolgot egészen Rohoncig. Csak egyszer akartam rossz útra térni egy árokba, de aztán kiderült, hogy az is belevezetett volna a rendes útba. A végén volt egy irdatlanul hosszú patakvölgy, aminek azt hittem, sose lesz vége. Egy helyen valami fura hangú madár? szórakoztatott, máshol meg bőgtek a szarvasok. Mikor beértem Rohoncra, az első legalkalmasabb helyen leültem egy lámpa alá, és elővettem a neonsárga karszárakat, valamint a turkált cipzáras és szerintem tök profi láthatósági mellényem (egy stockholmi futóversenyről származik) és mindent magamra húztam. Hát még így se volt melegem. De hamarosan aztán volt egy elég meleg helyzetben részem, így egy darabig megfeledkeztem arról, hogy még mindig fázom. Egy helyen jobbra egy szimpatikus lejtő kínálkozott, ami úgy tűnt, levezet a főútra, amerre haladt a track. Hogy biztosra menjek, elővettem a telefonom. Közben a másik kezemben a töltőm volt az órámmal, ami ráadásul elég bajosan csatlakozik és folyton rá kell nézni. Szóval a figyelmemet sok minden lekötötte, és így az útra magára kevésbé tudtam koncentrálni. Nyilván, ha egy 100 km hosszú túrán el kell valamiben esni, akkor az a legtriviálisabb városbéli padka lesz. El is hasaltam mint egy gyalogbéka, lenyúzva a térdem és a lábszáram, a töltőm és a szinte vadiúj telefonom nagyot koccant az aszfalton. Szerencsére ezek az eszközök viszonylag jól megúszták, de a lábamból ömlött a vér és fájt is rendesen az ütés helye. Ülhettem le megint egy kerítésre, közben ugattak bőszen a helybéli ebek. hogy verpiss dich, du blöde Kuh. Én meg gondoltam, hogy ebcsont beforr, ezen nem fog múlni a túrám sikeressége. Előkutattam két hevenyészett, de még használható ragtapasz csíkot és ráapplikáltam a lábamra. A nadrágom persze csurom vér volt, de nem volt cseredarab Rohoncon se, ezzel kellett beérnem. Örüljek, ha ki nem lyukadt. Jó lett volna a másik lábam kisebb sebére is valami, de neki már nem jutott flaszter. 

Véget vetettem az önápolásnak tehát és kikanyarodtam a főútra. A kutat a főtéren nem találtam, de szerencsére vizem még volt elég, ebben a hidegben úgysem iszom annyit. A tempómat kicsit visszavetette a sérülésem egy darabig, pedig most jó haladós részek jöttek megint. A határ előtt egy helyi borozóban akkora buli volt, hogy még messze a határon túlra is elkísért a hangos ordibálás és röhögcsélés. Nekem megnyugtató érzés volt hazaérni, úgy, ahogy a kíváncsiságtól vezetve kellemesen bizsergető érzés volt átlépni az idegenbe is.

Bozsokon a tűzoltóknál ráadásul olyan volt a vendéglátás, amiről álmodni sem mertem. Választhattam kétféle levesből, az egyikük vargányás volt. Mint amatőr gombász, persze, hogy ezt választottam, nem is bántam meg. Szerencsére az elkövetőjének is sikerült személyesen gratulálnom. Mellé még meleg kávé is járt, sőt a depós csomagom is ott figyelt az autóban, valamint jókat beszélgettünk a főszervezővel. Ki is használtam a lehetőséget, magamhoz vettem az aláöltözetem, az energiaitalom, a fölösleges ballasztoktól meg megszabadultam. Mikor indulni készültem, érkezett be Zsolt és Adri a pontra. Átadtam nekik a terepet gyorsan, hogy letudjam a maradék 25 km-t. Az út nagyjából fele nagyon is ismerős terep, a többire meg ott a track. Mondtam is a szervezőnek, hogy nem félek tőle, mert számtalanszor bejártam, például gombát keresve a sűrű fenyvesekben, szinte kanyaronként el tudom mondani az útvonalat például a Hörmann-forrás parkolójáig. Majdnem, úgy, mintha hazai pálya lenne, mintha itt laknék. Kicsit sajnálom most is, hogy nem így alakult ez mégse, mint mindig, mikor megcsap a Kőszegi-hegység fenyőillatú fuvallata.

Szép emlékek még 2012-ből: októberi tél az Írott-kőn és a Kendig felé vezető gerincen

Hófúvásban, küzdelmesen

Menet közben gyorsan még hírt adtam magamról Petinek, ne aggódjon miattam. Majd másztam át a szarvasbőgéstől hangos, hűvös leheletű rengetegen Velembe. Utamat kísérte a vadak lámpámtól szikrázó rémült tekintete, valamint csörtető menekülése. Ismerős utcákon haladtam át a falun, melyben annyiszor töltöttem nyári szabadságom. A falu legvégén, a jobb sorsot érdemlő Avar szálló előtt viszont ért némi meglepetés. Egy állat állt az út közepén, amolyan kóbor kutyának tűnt messziről az én vaksi szemeimmel. Csak mikor egész közel értem, és hallottam horkantását, derült ki, hogy ez bizony egy süldőforma vaddisznó. És nincs is egyedül, mert kb. hárman-négyen nagy zajt keltve kétfelé menekültek. Volt köztük egy megtermett kifejlett koca is. Huhh, ez bizony meleg helyzet volt! Már-már hálát rebegtem volna csodás megmenekülésem miatt, amikor bal oldalamon visongva elhúzott egy csapatnyi kölyökmalac. Uramisten! Még megijedni sem volt időm, csak belegondoltam abba, hogy ez a vaddisznókaland sokkal csúnyábban is végződhetett volna. Nyomtam is neki a tempót felfelé a Szent Vid kápolnához, ahol talán leróhatom a tartozásom az égieknek. Olyannyira jól sikerült mindez, hogy el is hoztam a koronát a Stravan ezen a szegmensen. A parkolóhoz is gyorsan felértem. Útközben az egyik fenyvesben volt valami mozgás, agancsok csapódtak az ágakhoz. A kódot mindenhol kerestem, csak ott nem, ahol volt. De végül az is meglett és folytattam vándorlásom a Kendig felé. Miközben azon gondolkodtam, hogy oly sokszor jártam itt, mindenféle, néha extrém időjárási körülmények között, jobb oldalamon a bozótból mintegy 100 méterre harsant fel egy szarvasbika kedvesét hívó, szerelmesen vágyódó hangja. Tartogat ez az ismerős gerinc is sokféle meglepetést és kedves emléket. Az egyik legkedvesebb, mikor a túracsapatommal egy október végi hófúvásban küzdöttünk itt végig, szinte úgy, mint a Delta főcímzenéjében. Hirtelen esett le a hó a színes lombokra, ami egyben csodálatosan látványos volt, de a fákat biztosan nem kímélte. Olyan mennyiség esett, hogy a szél a Kendig alatt hatalmas hótorlaszt épített az útra, ami nekünk lábszárig, akkor kb. 8 éves fiamnak a derekáig ért. 

A Hörmann parkolóban, kód után kutatva

Most nincsen semmi extrém tényező, csak a csillagos égbolt és a szarvasbikák bőgése ebben a csodálatos fenyőillatú éjszakában. Igaz is, éjjel még sosem jártam ezt az erdőt! Hát majd most! Ismerős utakon kanyargok a Vörös-kereszthez, majd a Zeiger-nyeregbe, onnan a Hétforrás irányába. Kezdem érezni az álmosság ólomsúlyát a szempilláimon. Jó lenne valami frissítő vagy valami hirtelen dolog, ami kizökkent ebből. Az energiaitalhoz még nem akarok nyúlni. A forrásvízben bízom inkább. De a kíméletlen lejtő lefelé végre felráz, no meg a kedves pontőr fiúk teája is. Mondják, ha felmegyek az emelkedőn, onnan már nem lesz nehéz. A hurokban jönnek lefelé Adriék, egy másik fiú is csapódott hozzájuk, már hárman vannak. Biztatjuk egymást és megyünk tovább a magunk útján, ők lefelé, én felfelé a derekas emelkedőn, ismét az Óház-tetőre. Onnan pedig lefelé a zöld jelzésen, ami nehezebbnek bizonyul, mint amire számítottam. Néhol meredek, köves, gyökeres, de nagyobb baj, hogy nehezen követhető. Folyton a trackhez kell folyamodnom, hogy le ne menjek róla. Néhol meg kidőlt fák is nehezítik a haladást. Keresztezünk egy aszfaltcsíkot, kettőt is, majdnem elmegyek valami downhill pályára, amit fehér szalagok jelölnek. Aztán van valami erdei tornapálya, sok-sok kidőlt fa, meg urbánusabb részek. Egyszer csak arra ébredek a Szabó-hegy kellős közepén, hogy nem is a tracken vagyok. Atyaég, már régóta nem! 

Már vagy egy kilométert is elhaladtam, mióta elhagytam, semmi értelme visszamászni a szintet. Szerencsére az online térképen máris látom a megoldást: ha egy picit visszamegyek, egy úton átcsaphatok egy sárga-piros jelzésre, amin vissza tudok evickélni a trackre, úgy, hogy nagy kerülő se lesz, de levágásnak se minősül a dolog. Mikor már rajta vagyok a turistaúton, pedzegetem, hogy valaha jártam is én erre Kőszeg felé haladva. Szépen el is érem az útvonalunkat, ami megint engedi a tempósabb vándorlást. Nem is gond ez, már alig várom, hogy megérkezzek. Néha-néha visszapillantok a hegyekre, a városka és a falvak pislákoló fényeire. Szeretek itt lenni, de fáradok, fáradnak lábaim, bár most talán a gondosabb ápolásnak köszönhetően a talpaim sokkal jobb állapotban vannak, mint ennyi kilométernél lenni szoktak. Jó lenne már ott lenni a kilátónál, örülni a teljesítésnek, a többieknek. Utána még nincs vége, vár egy rövidebb út a vonathoz is, nagy zsákkal.

Hívogat a cél

Elérem lassacskán Kőszegdoroszlót, kapaszkodom felfelé Szent Márton útján a Csömötei-hegyre, szoborrá meredt őzek riadt tekintetei kísérnek. Mintha sose akarna véget érni a vándorlásom. Ezek az utolsó kilométerek mindig ilyenek, hiába egy karnyújtásnyira a cél, ezek múlnak a leglassabban. Mintha csigák vontatnák őket. Egy évezred eltelik, mire megpillantom végre a kivilágított kilátót. Az utolsó métereket megkocogom, hagy szóljon. Majdnem 22 óra telt el, mire belépek újra a házikóba, ahol megkapom a gyönyörű oklevelet és jelvényt. Van fűtött helyiség is, ahol levessel is várnak. Mindenki gratulál mindenkinek, aki jelen van a „kis családból”. Nagy szó, hogy van lehetőség arra, hogy nyugodtan meg tudjak mosakodni és át tudjak öltözni. Ilyenkor ez kincseket ér. Az asztalnál mindenki élménybeszámolót tart, egyre többen csatlakoznak az érkezők közül. Sikerül fuvart is találni, Szabó Juci hazavisz Budapestre engem és Borosnyay Palit is. Örülök, hogy nem kell lekeccsölnöm a vonathoz vagy a buszhoz a nagy zsákommal. 

A szeptembernek még nincs vége, a 3 tervezett 100-as túrából eddig kettő megvan, a harmadik kihívás, a Palipista jövő hétvégén vár még rám. Az összes közül talán ez lesz a legnehezebb, szintügyileg biztosan.

Gondolkoztam azon, milyen zeneszámot tegyek be ehhez a beszámolóhoz. Több között vacillálok, túra előtt a Ghymes együttes Állatfarm című száma járt az eszemben amiatt a sor miatt, hogy „Sírhattok keleten és nyugaton”, a nyugaton való sírás már összejött, jövő héten lehet nyavajogni keleten is. Aztán a sok vadászos dolog miatt az osztrák oldalon eszembe jutott a Rammstein Waidmanns Heil című száma is. De végül a sok éjjeli vaddal való találka miatt Nemes Levente Bánat című számát fogom megosztani, ami egy József Attila versnek kitűnő feldolgozása:

Strava-link: