Almádi soha nem érhet véget

Almádi soha nem érhet véget,

Vörösberényig alszom majd egyet,
Repülj velünk a kék jelzés szárnyán!
Indul az utazás, csak erre vártál.

Ha indul a buli, hát tedd fel a kezedet,
Mozgasd a lábad és szedjed a csülködet,
Felejts el, gyerünk, most minden rosszat!
Na ez az a túra, ami izgalomba hozhat.
Terepes lányok és túraarcok,
Mindenki itt van, mindenki boldog,
Buli van a völgyben, a hegyeken, a strandon,
Szombat hajnal van, nem lehet más dolgom.

A dinnye az asztalon ereszti a levét,
A Bujdosók lépcsője kacsint most feléd,
Elvisz jobbra, elvisz balra,
És felemel, felemel nagyon magasra.
Csodákat láttál, mindenhol jártál,
A kék jelzés szárnyán messzire szálltál,
De ne felejtsd el jövőre, csak arra kérlek:
Hogy Almádi soha nem ér véget.

„A DJ a pultból nyomja a zenét...”

Még valamikor Lovas éjjeli utcáit róttuk, mikor Zoli tett egy következményekkel járó felelőtlen kijelentést, ami hasonlóan hangzott: „És majd jön a soha véget nem érő Balatonalmádi". Nekem nem is kellett több, máris elkezdtem énekelni a rögtönzött „Almádi soha nem érhet véget” című szerzeményt. Megírattam volna az AI-val is, csak vagy én vagyok túl kezdő és béna, vagy az AI az még, vagy mindketten botcsinálta online zeneszerzők vagyunk, mert semmi használható és elfogadható eredménye nem született a közös alkotásnak. Ellenben kaptam egy halom vállalhatatlan, zeneileg, kiejtésügyileg és prozódiailag is pocsék „alkotást”, jobban mondva fércművet, aminek meghallgatásáról, nagy sajnálatomra le kell mondania a nagyérdeműnek saját érdekében. Pedig csak a Soho party zenéjére kellett volna rátenni ezt a szöveget. Persze lehet, hogy ez már plágiumnak számít, a jogi részéhez nem értek a dolognak. No mindegy is, ha valaki jártasabb ebben nálam, amennyiben van hozzá kedve, megcsinálhatja.

Fröccsről fröccsre...

A fenti epizódból is látszik, hogy kitűnő kedvben zajlott az idei Kék Balaton, hangulatban nem volt hiány, mint ahogy perzselő napsütésből se. Az ember hajlamos az otthon hűs nyugalmában, a számítógép előtt ülve azt gondolni, főleg, amikor megnyomja azt a csábító „Benevezek” gombot, hogy az ilyen nyári száz kilométeres séta a Balaton-felvidéken merő mulatság (az, végkimerülésig). Részben igaza is van, hiszen ez a menet tényleg egy bulitúrának ígérkezik: strandolási lehetőség előtte utána a túratársakkal, sátorozás és közös sörözés a Balaton-parton, mindenféle finomság felbukkanása az útvonalon, mint dinnyehegyek, fröccslelőhelyek, sörforrások és kávékutak, extra édességek és sütemények dombokban, mennyei gyümölcsleves- és zöldségleves-tavak spagettihalom körítéssel és még sorolhatnám. Itt a túrázót felettébb jól tartják. Sőt még egy nagyon baráti 31 órás szintidővel is megtámogatják, hogy ideje is legyen élvezni mindezt, valamint a Balaton-felvidék páratlan szépségű tájait amolyan magyarosan toszkán hangulatával együtt. Minden szép és vidám, partihangulat végig a köbön, mégis mi lehet a probléma azzal, hogy az ember fröccsről fröccsre vándorol a szőlőhegyek között?

A különleges enteriőrrel bíró Közért bárban Káptalantótiban

Dinnye áll halmokban még jóval a Halom-hegy előtt

Más gyümölcsökből is akad úton-útfélen (biofrissítésként néhol szeder, ringló, füge kínálkozik)

És ne felejtsük az Edu féle sajtos tallérokat különböző ízekben is (a medvehagymás volt nálam a nyerő)

Vagy Edu anyukájának a különleges kék jelzéses pillecukrait

Zádorvárnál se haltunk éhen

Orsiék kávés pontja a Csákány-hegyen szó szerint a túra fénypontja

Az, hogy a túrázó örökké elégedetlen. Amikor otthon a gép előtt ül, vagy hétvégén a strandon henyél, akkor inkább túrázna, bezzeg amikor rója a végeláthatatlan kilométereket, akkor egyre inkább rádöbben, hogy bizony rossz lóra tett. Vagy inkább arra, hogy nem pontosan ilyen lovat akart...

Hanem inkább ilyet...

Bezzeg akkor már könyöröghet naphosszat Máriához, ki a csávából már semmi égi vagy földi hatalom nem húzza. Se nappal...

Se éjjel...

Marad a kálváriajárás és a kereszt, amit mindvégig cipelhet az ember és melynek súlya egyre súlyosabban a vállunkra nehezedik. Kinek mi pontosan: valakinek a vízhólyagok nőnek a lábán, van, aki a meleget nem bírja, van akinek a gyomra rakoncátlankodik, van, akinek az álmosság a mumusa, nekem pedig a piros és hólyagosodó égő foltjaim, amik azonnal előjönnek, mihelyt Szentbékkálla magasságában eltűnnek felőlünk a felhők.

A szentbékállai kálvária nagyon különös, itt éppen betyárábrázolások formájára készült egy stációkép, de van lyukas is hiányzó képpel. Mindegyik meglévőt más művész készítette. Leírás itt.

A kereszt tövében ugyanitt kerámiavirágok nyílnak, avagy a szenvedés rózsát (vagy díjazást) terem.

Ücsörögnék már én is inkább a Balaton partján és áztatnám égő végtagjaim akár a némileg elapadt és langymeleg vízben is, de a part még messze van és a cél még távolabb. Még túl a messziről látszó Tihanyi-félszigeten is. És a teljes távért fizettem be, nem a feladásért, erre mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam. Marad tehát az, ami elérhető: hosszas időzés egy-egy itóka társaságában a pontokon, fürdés közcsapnál, mosdóban, forrásnál, tehát bárhol, ahol lehet, és a kényelmes, kevésbé megerőltető haladás egy kellemes túra- és beszélgetőpartnerrel, jelen esetben Inczédi Zolival, akivel oly régen túráztam már együtt, utoljára pontosan a tavalyelőtti emlékezetesen esős Palipistán. Ugyanis hiába próbáltunk nosztalgiázni Fiala Petivel a három éve teljesített szenvedős és közös Kék Balatonunk emlékére, sajnos idejekorán el kellett őt engednem, még a Bujdosók lépcsője előtt, hiszen láttam, hogy nagyon nem egy már a tempónk. És nem kéne magam még az elején kifingatnom teljesen. Ő az elmúlt három évben óriási fejlődésen ment keresztül én meg azóta is stagnálok kitartóan. És szerintem ez már így is marad. 

Idén 135 nevező volt a 100 km-es távra. Itt mindenki potenciális túrapartner is (legalább egy szakaszon), nem szoktunk válogatni.

Melegben még nagyobb hangsúly van az okos haladáson és frissítésen. Így nem is bánom és szégyellem sehol sem, hogy idén 25 órán túl mentem valamivel, ami ugye nem szokásom egy ilyen, a számok alapján viszonylag egyszerűnek tűnő százason. És ebből kis híján 4 óra volt az állásidő! Összejött ez egyszerűen az egyre hosszabb időzésekkel a pontokon az idő előrehaladtával. Mert ponton lenni jó, főleg ezen a túrán. 

Nehezen szabadul az ember onnan, ahol szól a lelkesítő muzsika, mosolygósak a pontőrök és mindent megtesznek a túrázókért. Szinte már versengenek, hogy kinek a pontja ötletesebb. Egyik díjnyertes stáció a mi kálváriánkon a dinnyés pont volt (szerintem):

Egy unalmas szakaszon meg kedélyjavítóként éppen nézegetheti az ember Frisch Laci vicces flamingós nadrágjainak egyikét, hogy feldobja a hangulatot. Persze csak akkor, ha a közelében halad. Ha nem, akkor például beszélgethet Zolival legújabb turkálós fogásairól, hiszen hamar kiderül, hogy túrapartnerem szintén egy nagy turiguru. És máris repül az idő és fogynak a kilométerek és elterelődik a figyelmünk a problémáinkról. De ezernyi látnivalóval próbálkozik be maga a Balaton-felvidék is, érdekességben nincs hiány itt. Érintünk rengeteg nevezetességet a teljesség igénye nélkül: tanúhegyekből máris kettőt, a Badacsonyt és a Csobáncot, geológiai érdekességként ott van a szentbékállai kőtenger vagy a Hegyestű, bájos tájakként a szőlőültetvények sora, melyeken áthaladunk, történelmi látnivalóként a csobánci vár vagy a Zádorvár, építészetileg meg Szentbékálla faluképét emelném ki vagy a paloznaki és a badacsonytomaji kálváriát. Visszanézve régi, nem telefonos képeimet, mindig elfog a sárga irigység, hogy lehetne akár most is a minőségre menni. De hát a teljesítménytúrázás nem a művészeti értékről szól. Se idő, se kedv nincs a hosszas beállításokra vagy a témák megtalálására. Mert sok mindenről van kép ezekből az időkből is, tehát van összehasonlítási alap... A teljesítmény a minőség rovására megy egyértelműen. Remélem, csak a képek tekintetében, az élmények terén nem.

2014-ben az ilyen részletek se tudták elkerülni a figyelmem kéktúránk alkalmából

Kőszörnyekről mostanság maximum ilyen képre futja

És mikor már lankad a kedv és fárad a láb, hogy kicsit felpörögjön a tempó és legyen egy kis változatosság, beállok Herbély Szabináékhoz egy kis időre túratársnak, majd Frisch Laciékhoz is. Mindenki hurcolja a maga keresztjét, Szabina a rák poklából szabadult, Laci meg folyton gyomorproblémákkal küzdő feleségének a frissítését, valamint a problémák leküzdésének módját próbálja kifundálni, és úgy tűnik, végre jó úton járnak a pulzuskontrollal. Én meg cipelhetnék a sajátomon kívül még egy féltéglát is Edina kiírása alapján, hiszen az idén már 5 százason túl lévőknek egy ilyen felszerelés is ajánlott. Nekem ebben az esztendőben már ez lesz a nyolcadik...

Láttam is pár alkalmasnak tűnő darabot a Csobánc oldalában, mégse nyúltam utánuk valamiért... Csak jól elpoénkodtunk Zolival rajta.

Jókora kövekből itt a badacsonytomaji kálvárián is fel lehetett volna tankolni

Aztán meg megyek egyedül is egy-egy szakaszon, mert ugye a túrázónak, mint mondtam, semmi se jó: ha egyedül van, társra vágyik, ha meg társsal megy, magányosságért eped. Na de itt nem Zoli ellen szeretnék beszélni, mert vele is tök jó az összhang, nála tökéletesebb és érdekesebb beszélgetőpartner számomra kevés akad talán még az egész mezőny általam ismert részében se. És tempóban se kell megszakadni a jó beszélgetésekhez, ez is fontos. És mint kiderül a végén, partneri szövetségünk igazi win-win szituáció: neki sikerül eddigi legjobb idejét menni a Kék Balatonon, én meg végig jó hangulatban vészelem át az egészet (úgy nagyjából, mert hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem voltak mélypontjaim).

Zoli volt az út nagy részén a túratársam

Az egyik kétségkívül Füred előtt volt még az Evetes-völgy bejáratánál, mikor a hátulról sebbel-lobbal érkező Márton Dani és Tarnai Máté beharangozta az érkező hatalmas vihart, ami mindjárt ideér, úgyhogy szedjük a lábunkat, hogy beérjünk szárazon a Léna borozóba. (Ott majd kedvünkre elázhatunk 🤣) Fel is támadt valóban a szél és cseperegni kezdett az eső, de ehhez képest nagy változás mindvégig az úton nem történt. Így a zsidótemetőnél jól meg is csapoljuk közösségileg a kutat és kicsit leülünk pihenni a körülöttem levőkkel, miután a beígért égiháború elmaradni látszott. Aztán a borozóban a radarképet megnézve láttuk, hogy a nagyja jól elhúz tőlünk északra és mi maximum csak széléből kapunk valamit. Úgyhogy semmi akadálya, hogy kicsit hosszúra nyúlt töltekezés után továbbmenjünk a maradék nem túl könnyű 30 km-re, át a Tamás-, Péter, Csákány- és Csere-hegyen. Biztonság kedvéért azért gyorsan elérhető helyre helyeztük az esőkabátunk. 

A másikat meg nem nehéz kitalálni: Almádi, ami soha nem érhet véget. Itt még a kódot se találtuk meg a vörösberényi templomnál lévő villanyoszlopon, ami tetézte lehangoltságunkat vagy inkább az egyhangú aszfalttaposásnak köszönhető egykedvűségünket. Csak egy kedves kis bogárra vadászó cica próbálta feledtetni a gondjainkat-bajainkat, de róla meg nem sikerült használható képet lőni. Nekem megint egy igen naturális terepen akadtak dolgaim, immár menetrendszerűen, csak most kicsit alkalmasabb helyen jött rám és akadt megfelelő búvóhely. A ponton aztán megint kicsit hosszabban próbáltuk rendezni sorainkat, mire végre rávettük magunkat a folytatásra a Romkúti-árok felé, hogy legyűrjük a maradék 5-6 km-t is a célig. Persze ennek már minden lépése fájt, főleg Zolinak, aki vízhólyagokkal is küzdött már legalább Füred óta. Zolival nagyon egy srófra járt az agyunk: mondja, hogy mihelyt kiírja az órám a 102 km-t, álljunk ott meg és ne menjünk tovább, hiszen csak ennyi van kifizetve. Pont én is azon jártatom az agyam, hogy már bármikor megállnék és bárhova lefeküdnék azon nyomban és egyébként is milyen szép ligetes erdő ez itt a Hársas-völgyben. Erre Zoli is ugyanezt mondja pontosan, hogy ez sokkal szebb erdő, mint az eddigiek, tehát alkalmas hely a túra spontán befejezésére. 

A túra végjátéka a Malom-völgynél kezdődik

De hát még mindig van hátra, kettő, másfél és már csak egy kilométer, ami végtelen hosszúnak tűnik, holott ez a távolság szinte eltörpül mennyiségben az eddig megtettekhez képest, hiszen a teljes távnak csak töredékrésze. Az elme csal, megcsal ilyenkor már mindenkit. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami borzasztó türelmetlenség is mostanában: ott akarok lenni már a strandon, ülni a parton, feküdni a réten, enni a fagyit és a lángost vagy áztatni a lábaim. Bármit csinálnék már, csak nem gyalogolnék. Éppen jön hátulról egy futó lány, aki valószínűleg a reggeli edzését végzi kb. 6 perces kilométerekben. nekem ez kapóra jön, így hát megmutatom Zolinak, hogy igenis, itt a túra végső szakaszában is lehet még rendes tempót futni. Sőt, leginkább csak itt, mert az ember már tudja, hogy a cél belátható távolságra van. Így nagyon gyorsan elfogy az a pár száz méter a Tobruk strand bejáratáig. (És ekkor ugrik be, hogy néhol pont a Líbiai sivatagot idézte a perzselő napfény és a szárazság, ami körülvett minket. Azt persze máig se tudni pontosan, miért nevezték el a líbiai városról Balatonfűzfőnek ezt a városrészét, csak legendák keringenek arról, hogy a papírgyári igazgató volt idegenlégiós sofőrje az épülő telepet meglátva azt mondta, hogy ez pont úgy néz ki, mint Tobruk vagy a másik verzió szerint a papírgyár dolgozóinak létesített telepet pont akkor építették, amikor a németek Tobrukot ostromolták a II. világháború során. Így a népnyelv átragasztotta erre a városrészre az ostromlott város nevét.)

És végül, még ha nem is pont úgy, mint előzetes képzelgéseim során, meglett a csobbanás előtte és utána is, a parton való sörözés és lángosozás, sátorban alvás, ismerősökkel való bandázás és a kellemes emlékű túra is – főleg azért kellemes, mert az emlékek utólag hamar megszépülnek és Edináék is tényleg mindent megtettek azért, hogy szép emlékekkel távozzunk Balatonfüzfőről. Így reménykedem, hogy a jövő évi túranaptáramba is be tudom illeszteni ezt a százast. 

És ami jó hír: a bal térdem még csak nem is hallatott magáról, így reménykedve állok az ősszel esedékes százasdarálás előtt.

Az idei útvonal strandtól...

strandig tartott (ennek a túrának ez a legjobb verziója)

És végül, ha már bulitúra, azért ne maradjon ki a Soho party örök érvényű zenéje se:

Strava-link (A menetidőben való egy órányi eltérést a Garmin és Strava között mondjuk nem értem, főleg, hogy a Garmin adatok kerülnek importálásra a Stravaba...): 

Nagypénteki keresztút

Régi vágyam volt eljutni az Orbán Imre féle Nagypénteki keresztút teljesítménytúrára. Idén úgy alakult, hogy a túra se maradt el és én is ott tudtam lenni. Ilyenkor mindig időszűkében vagyok egyéb teendőim miatt, így hát kisebb szerencse volt, hogy idén nem a Bakonyban került megrendezésre a túra, hanem a Budai-hegység távolabbi részén, tehát nagyon messzire se kellett utazni érte. Három község kálváriáját érintette a jól kitalált, látványos, egyben könnyű közlekedést biztosító, mintegy 17 km-es túraútvonal, mely vasútállomástól vasútállomásig vezetett. Először Piliscsaba, majd Pilisszentiván, majd legvégül Pilisvörösvár keresztútját tekinthettük meg, de olyan sziklaformációk sem maradtak ki, mint a Gomba-szikla, az Ördögoltár, valamint az Ördögtorony.  

Jutott néhány geológiai érdekesség is az útvonalra

Talán vallásos neveltetésemből kifolyólag is vonzódom ezekhez a kultikus helyekhez, túravezetőként is előszeretettel terveztem túrát keresztutakat érintve. Így megszólítva éreztem magam mindig is a kiírás által, amióta rendszeresen ránézek a TTT túranaptárra. Nem is voltam rest, felkerekedtem e szép ünnepi napon, mint sok más túrázótársam, és elvonatoztam Piliscsabára. A bordó Suzukinál gyorsan elvégeztem a formaságokat, aztán illa berek, nádak erek, nekivágtam a track felgöngyölítésének – lehetőleg minél gyorsabban, mert a mai nap 3 órakor még várt egy keresztút, ezúttal Kelenföldön a templomban. A túra élmezőnyét Pilisszentivánig előzgettem, így az első szakaszon még gyakran találkoztam más túrázókkal, akik között valószínűleg sima kéktúrázók is voltak. 

Piliscsabáról indultunk, ahol sváb lakossággal is rendelkező falu lévén szintén áll a mesterségek fája (Tschawa)

A falu délkeleti végében elhelyezkedő piliscsabai kálváriát a vasútállomástól a kék négyzet, az országos kék, majd a kék kálváriakereszt jelzésen közelítettük meg. Ez a kálvária az 1800-as évek közepén épült közadakozásból, de a II. világháború szinte teljesen elpusztította. 1991-ben és 1994-ben újították fel. A stációk képeit a Klotild-ligeti művész, Bognár Béla rézdomborművei díszítik. A kálváriatemplom elől kifejezetten szép kilátás nyílik a környékre.

A feladat itt az volt, hogy számoljuk meg a stációkat. Mint a legtöbb kálvárián, összesen 14 stációt sikerült itt is összeszámolni. Míg korábbi időkben a keresztutak állomásainak száma nem volt kötött, a ma is használatos 14 stációs keresztutak a barokk korban kezdtek kialakulni. A stációk a következők:

Egy kálvárián általában 14 állomás, más néven stáció van

1. Jézust Pilátus halálra ítéli.

2. Jézus vállára veszi a keresztet.

3. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt.

4. Jézus találkozik anyjával.

5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet.

6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak.

7. Jézus másodszor esik el.

8. Jézus szól a síró asszonyokhoz.

9. Jézus harmadszor esik el.

10. Jézust megfosztják ruháitól.

11. Jézust keresztre feszítik.

12. Jézus meghal a kereszten.

13. Jézust leveszik a keresztről.

14. Jézust sírba helyezik.

A hívek minden egyes stációnál megállnak, imádkoznak, énekelnek, valamint rövid elmélkedést hallgatnak az adott állomás történéseivel kapcsolatosan. 

Szép kilátás nyílik a kálváriáról a falura

De egyáltalán hogy alakult ki, honnan jött a keresztútjárás hagyománya? A középkorban három fontos zarándokhely létezett, amit előszeretettel kerestek fel a messze földről érkező zarándokok: Róma, Santiago de Compostela és Jeruzsálem. Jeruzsálemben a Via Dolorosa, azaz a szenvedés útja volt az egyik fő zarándok célpont. Itt először Szent Ilona állíttatott egy kápolnát 320-ban, majd egyre szaporodtak az emlékhelyek. De mi volt azokkal, akik nem tudtak elzarándokolni a messzi Szentföldre, viszont szerették volna átélni Krisztus szenvedését? A hagyomány szerint egy Alvarez nevű szerzetes a XV. században úgy vélte, szülőföldje igen hasonlít Jeruzsálem hegyeihez és akár itt is meg lehetne építeni a szentföldi szent épületek másolatait ájtatosságok céljából. Így hát nem kellett sok pénzt felemésztő módon messze földre gyalogolni (csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak a ló- vagy szamárháton vagy más módon való utazást), kiállni rablók vagy vadállatok támadásait, csalók pénzszerzési kísérleteit, netán kalóztámadásokat, nem fenyegetett a rabszolgaság vagy a prostitúció réme (igen, a női zarándokoknál ez is felmerült, ha valami útközben félrement). Egyébként ha már a középkori zarándokoknál tartunk, ők nem voltak extrém teljesítménytúrázók, akik egyhuzamban gyalogoltak le több száz kilométereket amolyan vezeklésképpen. Mai turista szemmel is normálisnak mondható 20-30 km-t tettek meg naponta. Először a zarándoklatra szóló ünnepélyes fogadalmat tettek (ld. nevezési díj) és útjuk végeztével jelvényt is szereztek ők is (általában kis ólomból vagy öntvényből készült, az adott zarándokhelyet szimbolizáló jelvényt, pl. kagylót Compostelában, amit később a táskájukra, kalapjukra vagy ruhájukra varrtak). Ez bizonyította, hogy eleget tettek a fogadalmuknak. Még külön érdekesség, hogy ajánlott volt a cserecipő és a felhajtható karimás, filcből készült zarándokkalap, hegyes vasvégű bot, a fedeles zarándoktáska (a fedélre rá lehetett tűzni a meglévő jelvényeket is), amibe belefért az alamizsna, a második pár cipő vagy egy kisebb edény, valamint az egyéb szükséges felszerelések. De mindezek beszerzését és a sok fáradságot meg lehetett spórolni avval, hogy nem is kell feltétlenül elutazni az ájtatosság elvégzéséhez. Így aztán Európa-szerte elterjedt ez a keresztútjárás szokása, majd nálunk is meghonosodott, írásos források hazai kálváriákról 1660-tól vannak. 

A kálvária szó a a latin „calvaria” szóból ered, ami az arám „golgota” (koponyahely) fordítása.

Gomba-szikla

A kálváriát elhagyva megcsodáltam a Gomba-sziklát kis kitérővel, majd a track kivitt az Ördög-oltár impozáns sziklatornyához is. Majd átnyergeltem az országos kék jelzésre és a Csaba-hegyet megkerülve máris a Bükkös-árokban találtam magam. Mivel az árok csak szép komótosan emelkedik hosszasan, egész sokáig sikerült tartanom a futólépést. Tulajdonképpen csak az utolsó két meredekebb kanyart sétáltam ki. Ettől fogva már a piros keresztet kellett követnünk be a Köves-árokba, ahol talán még nem is jártam. Egy gyors pillantást vetve a kerítéssel szigorúan elzárt Ördög-toronyra, hamarosan a kiszáradt Jági-tó nedves partján kuruttyolhattam, mint döglött béka. Innen már csak pár száz métert kellett megtenni a következő kálvária becserkészéséhez Pilisszentivánon. 

A kiszáradt Jági-tó

Ördögtorony

Az igen tetszetős kálvária az 18. század végén épült Metzger Márton jóvoltából a templommal együtt, ekkor helyezték át az addig a templom kertjében lévő keresztutat ide. A stációk többsége a zsámbéki Nyakas-hegy mészkövéből készült. Korábban az oszlopok a déli oldalon, egy vonalban sorakoztak. 1904-ben történt egy felújítás, melynek során a kidőlt stációkat pótolták, valamint azok új elrendezést kaptak. Több esetben korábban képoszlopként (ld. német Bildstock) használt oszlopokat állítottak be. A keresztet Gabeli József (Josef Gabeli) és Marlok Franciska (Franziska Marlog) adományozta – ezt amiatt fontos megemlíteni, mert az volt a feladat, hogy írjuk le a kereszten található neveket. A stációk képet egy helyi festőművész, Pittner Ágnes alkotta. A képeken magyar és német felirat is van a helyi sváb hagyományok ápolása végett. 

Pilisszentiváni kálvária

A régi kőoszlopokhoz jól passzolnak a színes képek magyar és német felirattal

Zur Ehre Gottes gewidmet von Josef Gabeli und Ehegattin Franziska Marlog 1904 (Isten dicsőségére adományozta Josef Gabeli és felesége Franziska Marlog 1904)

Innen átnyergeltem a sárga jelzésre (volt egy kis Sárgarigó 100 feeling), amin megmásztam a templom melletti lépcsősort, majd a vasutat keresztezve, köszöntve pár szembejövő turistát, majd ellenállva két cukrászda vonzásának is, próbáltam megtalálni az átjárót a főútról a Kandó Kálmán utcába, ami csak sokadik próbálkozásra sikerült. Aprócska kitérőt tettem a Segítő Szűz Mária templomhoz, mivel az is a tracken volt. 

Bányászati emlékmű Pilisszentivánon

Kilátás a falura és a Szénásokra a lépcsősorról

A Kálvária utcán végighaladva kocogtam, majd később már csak sétáltam a Kálvária-hegy irányába. Most szerencsére több időm volt körülnézni itt, mint a Sárgarigón. A kápolnához is felmásztam és leírtam, milyen évszám van a XIV. stáción (1901).

Segítő Szűz Mária kápolna

Nekem ez a kálvária amiatt tetszik különösen, mert több stáción még megvannak az eredeti német gótbetűs feliratok (ha már a szakdolgozatomhoz is valamikor ilyeneket gyűjtögettem a közeli Solymáron). A vörösváriak először ugyanezen a helyen építettek kálváriakápolnát 1710-ben, ahol könyörögtek az akkor dúló pestis járvány elmúlásáért. 1840-ben a kálvária már romos állapotban volt. A jelenlegi stációkat a feliratok tanúsága szerint 1901-ben emelték, majd ezeket 2000-ben felújították. Az első és az utolsó stáción található meg az évszám. Itt a 14 stáción kívül van egy kezdő és záró stáció is.

Gewidmet von Georg und Anna Manhertz geborene Klinger in Jahre 1901 (Adományozta Georg és Anna Manhertz, szül. Klinger, 1901)

Diesen Kreuzweg haben aus Lieb und Dankbarkeit zu den göttlichen Erlöser errichtet. Matthias Kniel (?) und seine Ehegattin Barbara Krubb in Jahre 1901 (Ezt a keresztutat szereteből és hálából az isteni megváltónak állíttatta Matthias Kniel (?) és Barbara Krubb 1901-ben)

Majd a Sárgarigón megpróbálom kibogarászni rendesen az adományozó férfi nevét, ha lesz erőm hozzá. Innen aztán Szabadságliget utcáin jutottam el a vasútállomásra, érintve még egy vallási nevezetességet, az Erdei Szent Flórián kápolnát.

Erdei Szent Flórián kápolna

Túra közben telefonon még egy kálváriákkal kapcsolatos feladatot kaptam az öcsémtől: ajánljak neki egy olyan Budapest közeli szép, lehetőleg erdei kálváriát, ahova elmehetnének keresztutat járni pár ismerős családdal, de nincs olyan nagy tömeg, mint Pesthidegkúton szokott lenni nagypénteken. Az első ötletem rögtön egy olyan kálvária volt, amit nagy valószínűséggel csak a legelvetemültebb túrázók, terepfutók és a helyiek ismernek a Nagyszénászugban. Mivel ezt a kálváriát tényleg nehéz megtalálni a meredek hegyoldalban, voltak kétségeim, hogy ez lenne a legmegfelelőbb a kisgyerekes családoknak, tekintettel a görgeteges hegyoldalra is. Így adtam még pár alternatívát: Sóskút, Törökbálint Ófalu, Budaörs, Budakeszi, Üröm, illetve még a mi 3 kálváriánk, ahol az egyiken se volt nagy nyüzsgés, annak ellenére, hogy most lenne ennek itt az ideje. De hát az öcsém nem véletlenül az öcsém, természetesen a legmeredekebb helyre mentek el, amit pici telefonos segítséggel ügyesen meg is találtak.

A svábok életében mindig fontos szerepet játszott a katolikus vallás (Pilisszentiván, betelepülési emlékmű)

Az innen nem messzi solymári kálváriát nem említettem, pedig családilag leginkább ahhoz kapcsolódunk. Solymárnak két kálváriája is van, az új a Szélhegyen (ami alatt a vonat is elhalad), illetve a régi, már csak romjaiban fellelhető, a Templom tértől a Kálvária utcán és folytatásában. Maga a régi kálváriakápolna majdnem nagymamám egykori kertjének a végében volt. Ez a liturgikus útvonal a családi legendáriumba is bevonult. Édesapám Gyuri nevű bátyja volt megbízva a család tehenének a legeltetésével, és mint afféle falusi fiú, összebandázott pár hasonkorú cimborával és nekiálltak focizni, a tehenet meg kikötötte az egyik kereszthez. Egy idő után a tehén már nem talált füvet és kénytelen volt odébb keresgélni. Igyekezete egyben a kereszt sorsát is eldöntötte, szó szerint. Kapott is otthon verést, mert a sváb családoknál a vallást és a gyereknevelést is szigorúan vették.

A Budai hegyvidék (Budaer Bergland) sváb nyelvjárásai még az irodalmi németet beszélők számára is nehezen érthetők

Gyerek- és kamaszkoromban még több stáció megtalálható volt, egyesek beépítve például kerítésekbe. Még a 40-es, 50-es években is használták az útvonalat, nagypénteken 3 órakor indult az ünnepélyes processzió fel a hegyre. Rossz időben a templomon belül tartották meg a keresztutat. Ekkorra a stációk éhes tehenek nélkül is elkezdtek kifelé düledezni, mert a víz erősen kimosta az utat alóluk. Nagyszombat éjjelén még voltak akik kivonultak lámpásokkal és gyertyákkal imádkozni a kálváriahegyre, annak emlékére, hogy a szent asszonyok elmentek a szent sírhoz, de azt üresen találták. Ez a szertartás teljes némaságban folyt. Egyébként évközben is jártak ki imádkozni ide, ha egy családnak volt valami fontos kérése Isten felé, egy ilyen esetet írnak le a „Solymári történetek” című könyvben, ahol egy mérgezést szenvedő kislány életéért könyörögtek a kálvárián a szülei. Aztán a keresztút a kommunizmus alatt teljesen tönkrement, sok évig Solymáron nem volt kálvária. Mígnem a keresztút korábbi helyén, a Szélhegyen létesítettek régi-új kálváriát, amit 1999-ben szenteltek fel és most is használnak.

Egykori üregeket rejtő bányák a Kálváriahegy oldalában

Miután célba értem és átvettem a kitűzőm és az oklevelem, visszasétáltam a vörösvári kálváriahegyen keresztül a pilisvörösvári vasútállomásra, azzal a sanda szándékkal, hogy nagypénteki böjt ide vagy oda, megkóstoljak valamilyen süteményt az Emil cukrászda kínálatából. Mindez jó alkalom volt arra is, hogy végig nézzem a még úton lévő mezőnyt és köszöntsem a szép számban jelen lévő ismerősöket. Egyik vicces történés evvel kapcsolatban az volt, hogy már odafelé a Kálvária utca egyik portája előtt megláttam egy kint az utcán felejtett 6-os Almdudler csomagot, amit igen szívesen megkóstoltam volna a túrának ezen a pontján, de sajnos a „kamerával megfigyelt terület” feliratot is észrevettem a kapu fölött. Visszafelé menet a csomag itóka még mindig ott volt, nem kelt lába, pedig addigra már sok szomjas túrázó elhaladt mellette. Mutattam is Ács Gábornak, hogy senki se meri elvinni. :-)

A megfáradt túrázó jutalma végül ez lett (az ingyen Almdudler helyett)

Végezetül jöjjön egy apokrif szenvedéstörténet egy archaikus népi imádságból:

Strava-link: