Egy dolog nem szerepelt az idei bakancslistámon biztosan: hogy lefutok egy maratont. Egyrészt nem fért bele a komolyabb felkészülés a napirendembe, másrészt már teljesen belenyugodtam, hogy 5 órásnál jobb maratont úgysem tudok futni, hiába töröm magam. Az idei futásmennyiségem meg végképp nem is elég egy maraton abszolválásához és akkor az edzésminőségről még nem is beszéltünk. Ha valamit szívből utálok, azok a tempófutások és a résztávozások, valamint az intervallumok. Nyilván, ha valaki kihagyja ezeket az edzéstervéből, az ne nagyon számítson gyorsulásra. Az idei edzéseimnél azonban nem csak ezeket az edzésfajtákat mellőztem. Az egy évben futva megtett kilométereim száma is jelentősen lecsökkent az előző évekéhez képest. Az ember mindent nem akarhat egyszerre: A hosszútávú túrabajnokságban való részvétel feltételezi, hogy valamennyit próbáljon regenerálódni az ember egy-egy hosszú túra után, illetve inkább két, esetleg szorosan egymás után következő ultratáv között. Bár szeretek aktívan regenerálódni, de azért mindent kihajtani magamból egyáltalán nem lenne egészséges. Így hát vissza kellett vennem az iramból a futás terén, hogy a hosszú túrákra tudjak koncentrálni. Nem erőltetem se a mennyiséget, se a tempót már, ezen a korszakon már túl vagyok. A megszokott terepem, az abszolút komfortzónám mostanában a fun run, annyi kitétellel, hogy lehetőleg terepen, némi szinttel legyen meg a móka. És ez előreláthatólag jövőre is így marad. Bár egy régi osztálytársam, aki egyben futótársam is (tavaly négyes váltóban is futottunk együtt a Budapest maratont), volt olyan kedves és azt mondta, hogy én ezzel a kondival bármikor simán lefutok egy maratont. Mindössze két szóval vitatkoznék ebben a megállapításban: a bármikorral és a simánnal. Ha legyaloglásról lenne szó, akkor ugyanevvel a kijelentéssel teljesen egyetértenék, hiszen 40 km gyaloglás már tényleg rutinfeladat számomra. Talán egy félmaraton lefutása is (akármilyen rossz időeredménnyel, tegyük hozzá). De a maratonfutás azért nekem is súrolja a határaimat és aki olvassa a beszámolóimat, tudhatja, hogy sose futottam jó és könnyű maratont. Azt megelőlegezem, hogy most se sikerült.
Ami viszont szerepelt az idei bakancslistámon, az az volt, hogy végre elmegyek egy Orbán Imre túrára. Hallottam róluk jót-rosszat vegyesen, de leginkább vonzó Imre túráiban az volt, hogy sokszor olyan vidékre kalauzolnak, ahová átlagturistának eszébe se jutna elmenni kirándulni. Még a Geogos időkben szemet vetettem a kuriózumnak számító, minden mainstream helyet kerülő útvonalaira. Mivel tavasszal Imre sajnos törölte azt a túráját (Nagypénteki keresztút), amit tavaly kinéztem magamnak, aztán a bajnokság közepette a legkisebb gondom az volt, hogy lessem a naptárban a túráit, úgy tűnt, az idei virtuális bakancslistám eme pontja áthelyeződik a következő évre. De aztán közeledett ez a hétvége, amikor is kiderült, hogy Peti megint dolgozni fog, én meg szabad vagyok, mint a madár, ráadásul mégse lesz partizán rendezésű Teslácka Pozsonyban, amire esetleg elmennék. Megnéztem tehát, mi van a mi jó kis TTT naptárunkban. Mindösszesen két túrát találtam a már-már megszokott bőség helyett: a Vulkántúrát és egy Imre túrát a Kisalföldön. Igazából nekem semmi bajom a Vulkántúra útvonalával, nehézségével, sőt a Börzsöny Akciócsoporttal se, de ahogy egyre közeledtek a nevezési határidők, egyre kevésbé fűlött a fogam ahhoz a tömeghez, ami a Vulkántúrán meg szokott jelenni. Viszont egyre több kedvem lett elmenni egy olyan vidékre, ahol még a madár se jár. Valahogy ehhez az adventi időszakhoz inkább illik az elcsendesedés, mint a harsány sokadalom, főleg úgy, hogy valódi zarándokutakon mélyedhetek magamba. Végül az döntötte el véglegesen, hogy hova menjek, hogy vettem magunknak koncertjegyet estére (ha már tavaly a Teslácka miatt kimaradt). A Vulkánon nagyon össze kellett volna kapnom magam, hogy olyan hamar célba érjek, hogy a koncertig még haza is tudjak menni átöltözni. Jó eséllyel nem is sikerült volna. Az igaz, hogy a Kisalföldön is szedni kellett a lábamat ehhez. A végén annyira sikerült, hogy véletlenül lefutottam egy maratont vagy valamivel többet is.
Szent Jakab útján
A már-már kellemes időpontban történő keléssel elérhető, 6:29-kor Kelenföldről induló vonatra a peronon várakozva dőlt meg az a meglátásom, hogy ide úgyse jön senki, mivel nagyjából mindenki a Vulkánon lesz, aki a túrázó- és terepfutóvilágban él és mozog. Máris rám köszönt Kotlár Laci. Ami azt jelenti, hogy Anna is megjelenik hamarosan. Nem beszélve a vonatra váró többi gyanús túrázó külsejű egyénről. Érkezik a szintén közel lakó Kreiter Balázs is, majd Dienes Áron is. Végül a helyjegyekkel nem törődve Áronnal, Lacival és Annával kiválasztottunk egy szimpatikus négyes ülést és végigcsevegtük az utat Győrig, ahol át kellett szállnunk. A soproni GYSEV szerelvényen már öten ültünk együtt, aztán megdöbbenve láttam, hogy Kónyon szinte ki is ürült a vonat, kisebb menetoszlop vonult az állomás mellett parkoló bordó Suzuki Liana irányába, ami a túra rajtját jelképezte. És akkor még voltak túratársak is, akik autóval érkeztek.
Kóny határában kereszteztük az M85-ös autópályát
Viszonylag az oszlop elején haladva hamar sikerül elrajtolnom. A mai tervem az, hogy ameddig csak bírok, futok, hogy minél korábbi vonattal jöhessek vissza Győrből. Persze, ami látnivalót az útvonal csak kínál, megnézem mind közelebbről is, legyen az a Fehér-tó melletti madárvárta, a lébényi román kori templom vagy Radnóti Miklós emlékhelye. Ha a templom nyitva lesz, akkor veszek akár belépőt is, mert utoljára már elég régen voltam bent. A Kisalföldön nem járok minden héten, sőt, be kell valljam, még sosem túráztam ezelőtt ezen a tájegységen. Arra nem számítottam (és milyen jól is tettem), hogy a Kisalföld olyan eget rengetően izgalmas hely lesz, nagyjából úgy lőttem be, hogy a táj az Ország közepe 120 alatt látottakra, valamint az untig ismert moravici határra fog hajazni. Ami valljuk be, nem a legváltozatosabb hely a világon. Ezen a ponton kicsit már kezdtem bánni, miért nem a Vulkántúrán indultam... Mindehhez társult egy olyan búvalbélelt szottyos idő, ami legfeljebb Hany Istóknak a komfortzónáján van belül: ameddig a szem ellát, szürkeség, köd, az égből meg szitál valami istenverte nyúlós nyavalya. Addig még viszonylag istenes a dolog, amíg a falu aszfalttal borított utcáin követjük a sárga turistajelzést, mely egyben a Szent Márton zarándokút is, de vajon mi vár kint a földeken átvezető dűlőutakon? Mikor egy hete Moravicán jártam, se volt kedvem kimenni a határba futni, hogy garantáltan nyakig sáros legyek és még haladni se nagyon tudjak (a saját limitált képességeimhez mérten se).
A bús, borongós, baljós, bánatos időjárás nem szegi a túrázók kedvét
De most egyelőre a falu szélére érve a legkisebb gondom az, hogy mekkora lesz a sár odakint: az aszfaltos út balra egy gazdasági udvarba vagy ipartelepre kanyarodik, jobbra meg a vasúti töltés magasodik, tövében egy kerítéssel. Ott egyenesen kéne a térkép szerint tovább menni a töltés és a kerítés közti szűk vonalon, magas vizes fűben. Út sehol. Még rajtam kívül téblábol körülöttem pár túrázó szintén tanácstalanul. Végül egy idősebb bácsival úgy döntünk, a töltésen lesz talán egyszerűbb a kívánt irányba evickélni fővesztés és egyéb életfunkciók elvesztésének terhe mellett. Szerencsére nemsokára kiderül, hogy csak rövid szakaszról volt szó, hiszen a kerítés nemsokára véget ér és balról a töltés mellé becsatlakozik egy mezőgazdasági út. És az pedig egész jól járható, azaz futható. Az imént lehagyott bácsi még bőven valahol a töltésen, a sínek mellett bukdácsolhat, amikor én már egy szál magamban, vélhetően a mezőny legelején robogok és egyre várom, mikor fut el majd mellettem Balázs. De Balázs nem jön. Viszont átkelve az autópályán, küzdve a pálya túloldalán terpeszkedő mérhetetlen sártengerrel feltűnik, hogy a távoli kiserdő felé mintha egy fekete alak is tartana rajtam kívül. Mintha kicsit közelednék is hozzá. Persze túl nagy iramban haladni itt lehetetlenség, néha majdnem elmerüléssel fenyeget az ingovány, amitől a majdnem vadonatúj, nem oly régen még mentazöld színű és makulátlan Pegasus trailemet csak kis híján sikerül megkímélnem. Majdnem ott végzi a felbugyogó híg barnaságban, ha nem jól sikerül eltalálnom a lépést. Úgy kell kisakkozni mindig a következőt, de nem és nem, a futásból ennek ellenére se engedek. Akármilyen lassú is, akármilyen szenvedős, de legyen futómozgás, ha már elkezdtem. És ez az a szituáció, amikor nagyon is jól jön, hogy viszonylag sokat futok ilyen lassú tempóban megszólalásig hasonló terepen. Még ez a sárdagasztás is ismerős, de azért szeretném, ha nem tartana sokáig már. Egyébként meg minden teljesen ugyanolyan, mint odaát a Vajdaságban: megművelt földek, dűlőutak, erdőfoltok, menekülő őzek vagy nyulak – a köd és vaksiságom folytán nem nagyon kivehetők. Ha nagyon elkalandoznak a gondolataim, még egy-egy pillanatra azt is hihetem, hogy ott vagyok. Az előttem haladó fekete alak is egyre jobban körvonalazódik, úgy tűnik, nem kósza mezőgazdász, hanem maga is túrázó és a turistautat követi. Jó eséllyel ő is kocog, mert nehezen tudom beérni. Már mindjárt befogom, de sajnos kell egy kis kitérőt tennem, mert hív a természet, ráadásul a rám melegedett kabátszerű felsőmtől is éppen ideje megválni. De ami késik, nem múlik, még néhány perc és odakerülök az előttem kocogó túratárs mögé, aki meglepetésemre maga Pető Sanyi. Megköszönöm neki a még Tolnában megtalált poharamat, aztán nála egy picit gyorsabb tempóban haladok máris Fehértó település első házai felé.
Fehértói életképek
Külön albumot lehetne szentelni a karácsonyi installációknak
A faluban látott takaros, giccses vagy éppen jópofa dolgok egy-egy fotószünetnyi szusszanásra ösztönöznek, aztán felveszem újra a ritmust és haladok előre a tracken. A következő megállóm a Fehér-tó mellett a madárvártánál van: fel is mászok a kilátóra, bár túl sok kilátásban nem reménykedhetek. Előttem a vízfelületen ennél a látótávolságnál és ennyire hiányos ornitológiai tudás birtokában nehezen azonosítható nagy fehér madarak tanyáznak.
Fehértó temploma
Tanya a település határában
Fehér-tó madárvártával
és madárvárta nélkül
Miközben bámulom a magasból a nagyjából semmit, Pető Sanyi elhúz. Aztán felveszem a ritmust és a nyomába eredek az előbbi sártengernél sokkal jobban haladós murvás úton. Megint üdvözlöm Sanyit, vélhetően nem utoljára (de igen). Menet közben még történik egy kis fényképezős intermezzo néhány szürkemarhával, melyek közül egy erősen várandós állapotban van. Aztán újabb település, Győrsövényház határába érkezem. Itt kis kitérőt teszek a templomhoz, csak amiatt, mert az is benne van a trackben. Ezt most szigorúan vesszük! A faluból kikanyarodva hosszan a műúton kell futnom, ami a sárnál sokkal kellemesebb ugyan, de a forgalom miatt nem annyira barátságos. Így hát a kék, nemrég turizott Burgenland Extremes sapkám (miket nem talál az ember!) inkább lecserélem egy szintén frissen turkált neonsárga fejpántra. A sapkát, bár még nem teljesítettem az ominózus, de csillagászati árszabású túrát, itt és most már hordhatom, hiszen egy karnyújtásnyira vagyok a helyszíntől, másrészt a táv már többszörösen is a birtokomban van. Az a felfogásom – bár lehet, hogy rosszul gondolom –, hogy ilyenkor már nem szégyen idegen tollakkal ékeskedni.
Bámul mint borjú a nyakig sáros terepfutóra
GyőrsövényHÁZ
Harangláb Győrsövényházon
Téliesített bejárat
A Rábcán való átkelésnél készítek egy szelfit, aztán hajrá, gyerünk tovább. Látom, hogy Sanyi, azaz egy fekete figura, ha nem is szorosan, de jön folyamatosan mögöttem. Ha megelőz, hát megelőz, semmi gond. Nem verseny ez. Pörögnek a kilométerek, lassacskán beérek Lébénybe. Egy idős néni kedvesen gratulál nekem: lehet, hogy valami Lubics Szilvi félét lát bennem, ha egyáltalán hallott már ultrafutókról? Mondom is neki, hogy innen még sok van hátra (bár az Szilvinek már gyerekjáték lenne, de nem nekem...). Mindenesetre a templom az majdnem a féltáv, azaz közel egy félmaraton. Vajon Imre ott lesz-e? Egy kanyarnál elhagy egy futó. Nem a helyes irányba fut, de mégsem kiabálok utána, mert ki tudja, hogy a túrán van-e. Lehet, hogy csak egy falubeli edz pont itt. Öreg hiba, mert a srác is túrázó. Korrigál, aztán majdnem egyszerre érünk a bordó Suzukihoz a tekintélyes méretű templom mellé.
A Rábca hídján
Lébénynek is megvan a karácsonyi kirakatvására
Imre csodálkozik, hogy ennyire gyorsak vagyunk, mondja, hogy nincs sok esélye, hogy Győrben át tudja adni majd nekünk a díjazást, így inkább megteszi most. A mezőny végét ugyanis be kell várnia, akik lehet, hogy 3 körül fognak ideérni. A templomot pihenésképpen körülsétálom és készítek pár fotót. Sajnos zárva, így belülről nem tudom megnézni. Így hát spurizok tovább azon tanakodva, álljak-e meg valahol folyadékpótlást vételezni. A Cedevitám még bontatlan, az izotóniás italomnak eddig nagyjáéból a felét ittam meg. Így nem látom indokoltnak a megállót. Jó eséllyel a célig már nem lesz lehetőségem a vásárlásra, tehát a döntésemnek súlya van. Azaz lesz akkor, amikor pár kilométerrel odébb meglepődve látom, hogy az izotóniás softkulacsom sehol sincs. Egyszer már a falu felé is megpróbált meglépni, így hát beljebb gyömöszöltem a mellényem zsebébe. Nem is értem, hogy tudott kiesni. Lehet, hogy akkor tűnt el, amikor eltettem a díjazást. Visszafordulni érte már nem fogok, majd megpróbálom kihúzni a szerb italporos készítménnyel, ami még egy fél liter sincs. Ha esetleg nagyon besavasodnék, majd sétálok, nem bűn az.
A másik futó már jól lehagyott, éppen csak látótávolságban van, amikor már kifelé tendálok a faluból egy szerencsére leaszfaltozott úton. Aszfaltnak ritkán örülök ennyire. Egy lovastanya mellett haladok el, majd egy kanyar után méhkaptárok sorakoznak egy tanyaépület mellett. Ilonamajor a szállás neve. Most már a Szent Jakab zarándokút porát, azaz sarát taposom, időközben rátértem erre a Szent Márton zarándokúttól még a templom környékén. Semmi jelzésnek nem látom nyomát, a telefonomra kell hagyatkoznom a tájékozódásban. A tanyaépület után átvergődök egy rövidebb saras etapon, majd a Rábca gátján visz tovább a zarándokút Győr felé.
Kisjézusra várva
Lovak a Szent Jakab út mellett
Innen kezdődik a vessző- avagy gátfutásom
Az egyetlen jelzőtáblát ennél a kereszteződésnél láttam, bár az is lehet, hogy nem voltam elég figyelmes. A réten a távolban őz legelészik, de nekem az ellenkező irányba visz az utam, így nem zavarom a táplálkozásban. Ahogy haladok előre a gáton, kezdem utolérni méterről méterre az előttem kocogó sporttársat. Szembe biciklis jön, köszöntjük egymást. Hamarosan meg is történik az előzés. Panaszolom az ismeretlen srácnak, hogy úgy tűnik, elhagytam a kulacsom és pár deci folyadékkal kell kihúznom a végéig. De megnyugtatom, hogy baj azért nem lesz, vagy megpróbálok szerezni, ha meg nem megy, majd lassítok a már úgyse túl gyors tempón. Pedig még a templomnál dicsért meg, milyen jól nyomom. Szerintem meg gyalázatos tempóban... de ház ez van, nem is akarok gyorsítani, így pont jó most. Azonban érzem, kezd bedarálni a gát monotonitása. Valamit kell tenni ellene. Számítottam erre, bár nem vagyok rutinos gátfutó, így hát előszedem a varázsszert, a fülesemet.
Irfan: Rusa
Русо, малка моме,
що си уникнала?
Що си уникнала,
ничком погледнала?
Kis szőke lány,
Miért futsz el?
Miért menekülsz,
A földre nézve?
(szabad fordításban)
Kezdődjön akkor a buli! A zene mindig feldob, máris visznek magukkal a szintiszólamok vagy éppen a gitárszólók és a dobpergés. Ahogy azonban egyre nyúlik a véget érni nem akaró gát a végtelenbe, kezd az az érzésem lenni, hogy a lejátszási listámra nagyjából bármelyik általam kedvelt stílusból, legyen az metál, folk, elektro vagy szintipop, valahogy sikerült összeválogatnom a dark beütésű darabokat. (Van egy elcseszett zenei ízlésem, na...) Ami egyáltalán nem lehangoló, mert kitűnően illenek a borús hangulatú, sejtelmes, néhol baljós mocsaras környezethez. Talán leginkább a bolgár elektro-akusztikus, kissé medieval hangulatú világzenét játszó zenekar (Irfan) darabjai illeszkednek az ingoványos miliőhöz, az éterien tiszta szoprán énekhang szinte előidézi a ködfoszlányokból előlibbenő lápi tündéreket. Az alkalmazás algoritmusa meg olyan gyakran váltogatja az előadókat és a stílusokat, hogy nem volt időm megunni a zenehallgatást a nagyjából másfél óra alatt.
Leány a gáton
Őzike, őrzik-e?
Gátőrház vagy tanya?
Gátmenti láp
A külvilágban nagy változatosság nem volt: egyszer keresztezte a gátat előttem egy tétova őzike, volt, hogy csatorna fölött haladtam át és megszemlélhettem egy-egy vízvédelmi műtárgyat, a Börcs előtti nagy kanyar előtt pedig egy újabb tanya mellett futottam el. Ez a leghosszabb gát mintegy öt kilométernyi volt, de nemsokára következett a második felvonás.
Itt egy kissé elgondolkoztam, hogy lehet, hogy érdemes lenne egy kis kitérőt tenni a faluba valami folyadék reményében, de mivel nem voltam biztos abban, hogy bármit is találok nyitva és kispistázni se akartam, maradtam a gátrendszer vonzásában és a maradékomat éltem fel. Szerencsére egy tábla jelezte, hogy a bicikliúton maradva Győr már csak 11 km. Nekem se lehet hátra sokkal több. A következő, mintegy két kilométernyi gáton a szivattyúházból kialakított Lesvári múzeum mellett haladtam el éppen ott, ahol a gát a Lesvári csatornát keresztezte. Még szintén az egykori Szentkeresztpuszta nevű uradalom részét képező későbbi Dózsamajor egy másik épületénél egy újabb érdekességre bukkantam, méghozzá egy Erzsébet királyné ligetre.
Lesvári múzeum a Kepés-Lesvári-csatornánál
Erzsébet királynénak errefelé sok fája van
Erzsébet királynét a magyarok igencsak kedvelték és tragikus halála után előszeretettel ültettek emlékére fákat vagy facsoportokat a Monarchia területén. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter még rendeletet is kiadott fák e célból történő telepítésére. „Mert a kinek bölcsője ott ringott egy erdőkoszorúzta tó bűbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zugó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távoli vidékek mythoszi ege alatt magasba nyuló százados erdők mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét fák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkeknek kell támadniok, hova áhitattal közeledjék az utas; hol a fáradt vándor a nap heve ellen enyhelyet találjon s nemes érzelmekre gerjedjen a lélek!
Én bizalommal intézem azt a kérést a magyar társadalomhoz, hogy dicsőült Királynénk emlékezetére emlékfákat ültessünk!”
Kis félős kutyus
Így aztán ország- és Monarchia-szerte ültették a községek, hivatalok, egyházak, iskolák, sőt még a vasúttársaság is Erzsébet királyné fáit, ligeteit, elsősorban olyan fafajtákból, amik a szomorúságot, bánatot jelképezték leboruló koronájuk által vagy éppen hosszú életűek voltak. Ezek közül néhány még ma is létezik. Erzsébet királyné emlékfával először az Országos kéktúra mentén, az ablánci malomcsárdánál találkoztam. Egyik legérdekesebb mementó az az E betű, ami Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya látképe című festményén tűnik fel az egyik hegyoldalban, is egy ilyen, a királyné emlékére kialakított, nevének kezdőbetűjét formázó erdőrészlet. Itt a ligetet magába foglaló tanyánál egy kis loncsos-bozontos kutyus szaladt elém, nem tudva, hogy ugasson engem vagy inkább féljen tőlem. Én ezzel ugyanígy voltam, megsimogatni nem mertem, de azért pár kedves szót szóltam hozzá, mielőtt továbbiszkoltam a gáton.
Amikor a fotómodellem elszáll
Egyre közeledtem az M1-es autópálya alatti átjáróhoz, aztán hamarosan elértem a vasúti híd alatti átjárót is, ami az előbbinél sokkal hangulatosabb volt. Még jutott néhány gátszakasz a régi, Abdára vezető 1-es útig, majd egészen Győr széléig, de előtte még kellett tennem egy aprócska kitérőt a gát mellé. Mert itt található szintén egy tragikus sorsnak emléket állító sírhely (a helyiek így nevezik, bár a költő valós sírja a Fiumei úti sírkertben található). Radnóti Miklóst és munkaszolgálatos társait itt érte a náci katonák végső lövése. Nyolcadikos koromban nagyon közel kerültek hozzám a költő versei, így, bár megszakította futásomat ez a néhány lépcsőfoknyi letérés a gát mellé, mégsem éreztem hiábavalónak. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” azóta is kívülről tudom idézni a versnek sorait és igen, nekem e tájék nagyon is sokat jelent, még ha szomorú is az apropója. Az emberiség sajnos meg azóta se tanulta meg a leckét, nézzünk csak körül a világban!
Hozzánk, ultratávosokhoz Radnótinak egy másik közismert költeménye is igen közel áll, sőt még annak a címe is, az Erőltetett menet:
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer...”
Bár ez a költemény egészen másról szól, más apropóból íródott, mintegy előre megjósolva azt, ami itt a költővel történt az abdai határban, talán a mai korban mégis mi is azok között vagyunk, akik legjobban át tudjuk érezni ezeket a sorokat.
Az autópálya alatt
És a vasúti hídnál
Én sem merek maradni, pedig most egy egy viszontagságosabb szakasz jön megint, hosszú gát murvaborítás nélkül, csak keskeny ösvényke a vizes fűben. A Gore tex a cipőmben kezdi feladni a harcot. Mégis szerencse, hogy Peti rábeszélt otthon, hogy ezt a cipőt húzzam. Sajnáltam felvenni és rögtön összesározni már a második viselésnél, de eddig legalább megúszta nagyjából szárazon a lábam. Az emlékhelytől a Győr melletti Pinnyéd széléig még két kilométer van, nehéz már kitartani, mégis muszáj. Próbálom ösztönözni magam: minél nehezebb a futás, annál inkább bulizok az éppen aktuális zeneszámra. És csak eljutok a gát végére. Innentől már végig aszfalton haladhatok, ami most könnyebbség, bár a lábaim már nehezebben pörögnek. Ultramodern sorházak, lakóparkok itt és ott, körforgalom, buszmegálló, csupa urbánus díszlet. Jó lenne pihenni egyet, de nem lehet, menni kell, futni kell tovább. Ez is egyfajta erőltetett menet. Nemcsak a lábaim akarják beadni a kulcsot, a füles is sztrájkolni kezd. Inkább lekapcsolom a zenét. Egy a város szélén kialakított nagy sportközponthoz érek. A Szent Jakab út innen élesen balra kanyarodik a Holt-Rábca partjára, hogy a Kispásztor utcába betérve aztán bevezessen Győr városába. Minél beljebb rágom magam a város szíve felé, annál nagyobb a nyüzsgés és a forgalom. Egyre több a patinás épület, érdekes látnivaló, de ezekkel törődni legfeljebb egy gyors kép erejéig van időm. Majd legközelebb! Győrbe érdemes lesz még eljönni máskor is.
Radnóti emlékhely Abda határában
Most már teljesen fölösleges azon is töprengenem, hol szerzek folyadékot magamnak, már csak percek kérdése, és befutok a pályaudvarra, ahol a túraútvonal végződik. Aztán lehet enni és inni, illetve bármit csinálni, amire marad idő a legelső vonatig. Áthaladok a Rába kettős hídján és szigetén, majd a Karmelita templom mellé kanyarodva búcsút mondok a Szent Jakab útnak. A túra innen már egyenesen a pályaudvarnak tart az Aradi vértanúk útján. Most már tényleg itt a vége, kicsit rákapcsolok. De sajnos egy kereszteződésnél tilos jelzést kapok. Amíg a piros lámpánál várakozok türelmetlenül toporogva, gyorsan lefotózom a városházát, majd megrohamozom a pályaudvart.
Győr megér egy hosszabb városlátogatást is
A Rába hídján
A Karmelita templom előtt
Városháza
A bordó Suzuki ki tudja merre jár, amikor lenyomom órámon a stop gombot. A legfontosabb most, hogy megnézzem, mikor megy a leghamarabb induló vonat és mennyi időm van venni valami folyadékot. Szerencsére akad egy negyedórám, így az állomás büféjében szerzek egy üdítőt és egy kapucsínót. Miközben a kávémat kortyolom, megveszem a jegyet. Biztos bolondnak néznek, ahogy a pultnál bemutatok valami hevenyészett nyújtásfélét. Muszáj nyújtani, végül is lefutottam valami maratonfélét. Még picit többet is. Szóval kéne nyújtani, csak nincs nagyon hol és mikor, mert máris menni kell a vonathoz. Még próbálkozom a vagonban is, de aztán feladom, bár igencsak feszülnek a lábamban az izmaim. Inkább megnézem a telefonon, mit is sikerült mennem. Még az összes fotószünettel (összesen vagy 100 képet lőttem a futás alatt), templomnézéssel és egyéb megállóval is sikerült 6 órán, sőt 5 óra 45 percen belül maradnom, aminek nem felhőtlenül, de örülök. Olyan nagyon el se fáradtam, csak a lábizmaim tiltakoztak már a folytatás ellen. Ráadásul én lettem az első beérkező, de ez most oly mindegy, hiszen ez csak egy (szó szerint) mezei túra. Kicsit csodálkoztam is, hogy nem köröztek le a fiúk, de simán lehet, hogy ők most kényelmesre vették a figurát. Végig csak vártam, mikor jön valaki hátulról és húz el mellettem, de hiába, erről az élményről most le kellett mondanom.
Ha minden jól megy, és a MÁV is jól szuperál, akkor máris lehet hangolni az esti koncertre és pihenni valamennyit a másnapi PIPU (Polythlon InfoPark Ultramaraton) előtt. Megijedni nem kell, itt csak annyit szándékozok majd futni, amennyi kényelmes, azaz legfeljebb egy félmaratont laza tempóban. Amiből végül 4 Infopark kör, azaz 10 km lett, plusz az oda-vissza út hazáig, az is elhalogatva az est leszálltáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése