Margita

 

A Margita nagyon nem a Hargita. Az utóbbi időben leginkább csak messziről integetek neki tartva a Mátra, Bükk, a Zemplén, esetleg a Cserhát vagy Cserehát sokkal izgalmasabb magaslatai felé. Amolyan futotta még kategória. Ez azonban nem volt mindig így. Kispénzű, tömegközlekedő egyetemistaként a Gödöllői-dombság kimondottan vonzó túradesztináció volt. Könnyen elérhető, csak egy kiegészítő jegy kellett hozzá a HÉV-re. Így esett meg, hogy életem második teljesítménytúráját, a Gödöllő 60-at is itt abszolváltam még 2001 őszén. A szervező ugyanaz a Margita 344,2 TSE volt, mint a mostani túráé, a rajthelynek is ugyanaz az Erkel Ferenc Általános Iskola adott otthont, mint 26 éve, ráadásul elmondhatom, hogy a túraútvonal oroszlánrésze is ugyanaz volt, mint a mostani túráé. Ami azt illeti, a Gödöllői-dombságban nincs is sokkal több fantázia. Vagy ha vannak is rejtett értékek, azok nagyon el lettek rejtve a dombságnak számomra teljesen ismeretlen részén, vagy borzasztóan kiesnek számomra. Mert továbbra is megmaradtam kispénzű tömegközlekedőnek. Csak szerencsére van már vármegye bérlet. Legutoljára 2022-ben fordultam meg errefelé a Fuss Szada terepfutóversenyen, és láss csodát: annak az útvonala is vagy 80%-ban visszaköszönt most. 

A Téli Margitát leginkább a Kitöréssel kapcsolatban hallottam eddig emlegetni, mert a vérprofiknak általában ennek a túrának a 40 km-es távja a Kitörésre a bemelegítés. Ebben az évben azonban nem esik egy napra a két túra, így a magamfajta is bepróbálkozhat vele: facér hétvége + régen volt már Gödöllői dombság = Téli Margita 40 alapon. Persze idén a Kitörés se marad árván az én programomban sem. Ha már Valentin napra esik, tudja meg, hogy párosan szép az élet: kap ajándékba egy Szív trail félmaratont délelőttre. Talán most már tartok azon a szinten, hogy kipróbálhatom a túraduplázás műfaját is, bár még csak igen óvatosban fogom tolni és a jövőben se tervezek rendszert csinálni belőle.  

A Téli Margitára végül Tamással szövetkeztem indulásügyileg, ő javasolta, hogy menjünk vonattal – vesztünkre. Bár Tamás egyáltalán nem tehet arról, hogy aznap reggel két vonat is telibe kapott egy szerencsétlen átjáróba szorult gépkocsit, aminek következménye az ominózus vasútvonal mindkét irányba történő lezárása lett Péceltől. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kocsi utasai élve, teljes épségben nézhették végig, hogy zúzza be két vonat is a járgányukat. Végül aztán nagy nehezen, a tervezetthez képest jó egy órás késéssel mi is el tudtunk rajtolni a túrán. Illetve először Tamás rajtolt csak el, mert nekem gondom akadt a hirtelenjében megfolyósodott softkulacsommal. (Azóta se derült ki minden bevizsgálási kísérlet ellenére, hogy van-e rajta lyuk és ha van, akkor hol.) Lassan ugyanoda jutok, mint Csipi: a trendi és drága kulacsok helyett teljesen meg fognak felelni a régi jó és bevált, főleg atombiztosan tömítő üdítős palackok.

Szóval pár perccel Tamás után én is belevetettem magam a téli Gödöllői-dombság forgatagába, azaz először inkább csak Gödöllőébe, ugyanis a túra első 4-5 km-e nyílegyenesen a főút mellett vitt a máriabesnyői kegytemplomig. Tamás mondta, hogy úgyis utol fogom érni – nos nagyon úgy tűnt, hogy abból ma már semmi sem lesz. Hiába kocogtam megállás nélkül a templomig, nem láttam feltűnni a hátát sehol se. Annyi baj legyen, eltalálok emlékezetből a Margitáig, meg vissza is, sőt az órámon most végre megy jól a navigáció is, meg amúgy se szoktam félni az eltévedéstől. 

Nagyboldogasszony bazilika

A templom szomszédságában borongós hangulatba kerültem. Ugyanis tegnap a mennyei hazába távozott közülünk egykori plébánosunk, Musits Antal, azaz Tóni atya, akinek szervezésében talán utolsó alkalommal jártam itt egy templomi zarándoklaton. Tóni atya a maga karakánságával, mozgékonyságával (még idősen is magas szinten síelt) azok közé a személyek közé tartozott, akik elpusztíthatatlannak és örök életűnek tűntek. Nem mellesleg fiatalkorom egyik meghatározó nevelője volt, nemcsak hitbéli dolgokban: ő valószínűleg azon emberek egyike, akik miatt én most itt futok. Vitt minket kirándulni, biciklizni, majáliskor piknikezni a Sikárosi-rétre, gombászni a Vértesbe, tanultunk tőle tartást, kitartást és persze természetszeretetet. Ez a kegyhely és majd a később érintett Szent Ágoston templom is rá emlékeztetett.

Roma sír

Teleki Pál sírja (fotó: 2014. május 1.)

Hamarosan a máriabesnyői temető mellett vitt el az utam, ahol gróf Teleki Pál is nyugszik. Ha erre járok, mint volt cserkész, mindig meglátogatom a sírját. Most azonban kihagytam ezt a kis kitérőt, csak egy közeli díszes cigánysírt kaptam lencsevégre – ebből is van itt pár. 

A Pap Miska-kútnál

Innen homokos útra kanyarodhattunk, ami szerencsére elnyelte a viszonylag frissen olvadt hólé javát, így nem lettünk sárosak. Van egy furcsa tulajdonságom, egyes erdőrészletekről vagy utakról beszélgetések szoktak beugrani. Azt hiszem, jó huszonéve a Gödöllő 60-on ezen a szakaszon történt, hogy a két fiú túratársam, Laci és Zsolt, azon élcelődött, hogy egy közös lány ismerősünk húsz év múlva (hol volt ez még akkor!) majd úgy fog kinézni három gyerek után, mint az előttünk haladó, kicsit kövérkés középkorú túrázó hölgy. Nem tudom, ők emlékeznek-e még erre az eszmecserére, de bizonyára ők is tudják, hogy nagyon nem jött be a számításuk. A közös bartnőnknek ugyanis nem lett gyereke és még mindig nádszálvékony. Bezzeg én (hiába) pedálozhatok a karcsú alakért – bár nekem se lett három gyerekem – akkor még szerettem volna ilyesmit. A húsz év múlva feltartóztathatatlanul jött el, vált valósággá és hozott vegyesen sok mindent, amit vártunk és nem vártunk, teljesen kiszámíthatatlanul és előre megjósolhatatlanul. Akkor ez még szörnyen távolinak tűnt és most meg azonmód tova is tűnt, beleveszve az emlékezet sűrű rengetegébe. 

Almára várva

A Pap Miska-kút előtti emelkedőről egy cuki fel-le rohangászó whippet ugrott be volna (szintén a 2001-es Gödöllő 60-ról), de ott végül nem kellett most felmennünk. Viszont volt a forrásnál egy ellenőrzőpont Sport szelettel, ahol egy harapásra, szusszanásra és pecsétre megálltam. Aztán hajszoltam magam tovább, át az autópálya alatt Babatpuszta irányába. Kezdtem utolérni az úton lévő ismerősöket: Lutring Márkot, Berta Gabit, Mészáros Enikőt. Közben sokasodtak a fotótémák is: a lepusztult babati istállókastély, aranyos lovacskák mindenfelé, vadászház, majd újabb pont szép piros-sárga almákkal. A kastély egyre elszomorítóbb állapotba kerül. Márknak meséltem, hogy huszonéve itt valami libanevelő telep volt, nyilván ez se tett jót az épületnek.

2014

vs. 2026

Vadászház

„Piros alma, ha leesik elterül...”

Ezen a szakaszon nem volt túl produktív az előrehaladásom, de végül aztán elköszöntem az ismerősöktől és kocogtam tovább, amíg csak tudtam, egészen a Margita lábáig. Két mellettem elhaladó futó kérdezte, én is végigfutom-e az egészet. Nemet intettem, hiszen sajnos nem vagyok az a kategória, aki ezt kirázza a kisujjából, úgy mint a még Babatpuszta előtt tovakocogó Csipiék. Egyébként ekkorra a komoly futók nagyjából már mind el is hagytak. Mikor jobban emelkedni kezdett a terep, sétára is váltottam, elvégre túrának indítottam el a rögzítést. A Margita csúcsáig volt egy kis sár, meg kevéske jég és latyak, de nagyrészt minden jól járható volt. Én meg otthon azt hittem, hogy végig tapicskolni fogunk minden lehetséges sár- és hófajtában. 

Margita 344,2

Lefelé a hegyről aztán ismét futásnak eredtem. Gyanútlanul elslisszoltam egy fickó mellett, aki egy bokorban könnyített magán (ugye nem illik nagyon odanézni). Aztán egyszer csak utolért ugyanez a fickó, aki nem volt más, mint Tamás. Ő ügyesebb volt nálam, menet közben szert tett egy Fanni nevű túratársra is. Mindketten csodálkoztunk, hogy lehet, hogy Tamás ért utol engem és nem én őt, de hát a titok nyitja az előbbi bokor volt. Innen hellyel-közzel néha még megkocogtuk a lejtőket, de inkább csak haladós gyalogtempót diktáltunk az előbbi piros jelzéssel a másik dombvonulat hátán párhuzamosan végigfutó sárgán, majd sárga kereszten. Egerszegi-pusztánál újabb legelésző lovakra bukkantunk, majd hamarosan meg is érkeztünk Domonyvölgy házikóihoz és karámjaihoz. Nemsokára egy igazolópontra is ráleltünk, ahol Tamás ismerősökre köszönt rá, akik mint kiderült, engem is ismertek még a két évvel ezelőtti Communitas Fidelissimáról. Ami nem véletlen, mert egyenesen Szombathelyről érkeztek ide, az ország igen távolinak számító bugyrába. Közben nekem is leesett a sebkötözős sztori az ólmodi ponton, ahol ők voltak a pontőrök. Mondtam is, hogy a kötés aranyat ért, mert még nagyjából 5 percig éreztem a fájdalmat, de aztán simán legyalogoltam a leukoplasztos lábujjal a hátralévő tízest Kőszegig. 

Vigyázz, ha jön a vonat!

Megint átkeltünk az autópálya alatt, majd egy forgalmasabb főút mellett haladtunk egy darabig, ami visszaköszönt egyetemista éveimből. Majd jött a szintén ismerős vasúti átjáró. Tilos jelzést kaptunk, tehát egy darabig várnunk kellett. Amióta pár éve kis híján pórul jártam egy meggondolatlan, rövidítésnek szánt  töltésmászás során, komolyan veszem az ilyesmit. A vonat nem játék, bizonyítja ezt a reggeli baleset is. Innentől jött számomra a túra szenvedős része: emelkedő, amihez sár is párosult. Le is maradtam két túratársam mögött jócskán. Mikor utolértem volna őket végre, megint felgyorsultak, így végül már nem is erőltettem az utolérést, nekem is jó volt, hogy a saját tempómban mehetek. Ahol tudtam és akartam, kocogtam, hol meg úgy éreztem, hogy sok a futótempó, remekül megvoltam nélküle. A Juharos előtt volt még egy pont, ahol mandarint majszolhattunk, majd rövid mandarinhéjak által szegélyezett mászás után le lehetett rongyolni jó hosszan a magaslatról, amit nagyon élveztem. Innen a vasút mellé kanyarodva érkeztem Máriabesnyő Fenyves nevű részére. Egyetemistaként ezen a részen is többször jártunk, emlékezetes egy túra, ahol a turistaút közepén sütöttünk szalonnát, mert nem bukkantunk alkalmasabb helyre, előtte meg egy közért előtti téren fetrengtünk a nagy melegben.

Valahol itt történt meg az alábbi jelenet még 2003 tájékán

Sajnos a perspektívát nem sikerült eltalálni a képeken, de az egészen biztos, hogy ugyanaz a hely, ahol a szépreményű társaságunk, aminek én voltam a túravezetője, 2003 környékén kidőlt. A következő ismerős hely egyik utcában egy fából ácsolt autóbeálló teteje volt, ami alá fiammal egyszer behúztuk magunkat egy hirtelen jött májusi felhőszakadás elől még 2014-ben. 

A Szent Ágoston templom elődjében is Tóni atyának köszönhetően jártam

Néhány kanyar után kikocogtam az egyetemi erdő mellé, ahol újabb pont várt némi rágcsálni valóval. Aztán már be is vethettem magam a rengetegbe a nordic walking pályán gyakorlók nagy bánatára. A premontrei apátság szép új Szent Ágoston temploma mellett lyukadtam ki, ahol majdnem el is mentem rossz irányba. Csak abból vettem észre, hogy az utolsó kilométereken visszaszámláló üzemmódba kapcsoltam az órám, és újból növekedni kezdett a táv. Szerencsére az utánam jövőket nem vittem tévútra. Itt egyébként egy építkezés zajlott és emiatt kicsit terelve volt a turistaút, és a terelő jelzéseket nehéz volt észrevenni. Hamarosan az egyetem főépületét elhagyva átmentem a vasúti aluljárón, majd kivártam a sorom egy közlekedési lámpánál. A park igen hosszú sétányát végigkocogtam, míg végül meg nem láttam egy ismerősnek tűnő vörös hajkoronát. Hiszen Rita az! Mellette pedig Attila! Megörültem az ismerősöknek és nyomtam egy sprintet, hogy társulhassak hozzájuk az utolsó 500 méterre. Így végül hárman egyszerre fejeztük be a túrát. Tamással és Fannival is találkoztam a célban, ők is nemrég értek be. 

Ez akár az én mottóm is lehetne... csak nagy ritkán sikerül egy-egy nosztalgiatúrát összehozni a régi túracsapattal

A célban jó társaságban elfogyasztott zsíros kenyerek megint egy kellemes túra végére tettek pontot. A következő beszámolók során próbálok majd kikerülni ebből a téli, borongós, életközépi válságot idéző hangulatból, amibe már a múltkori osztálytalálkozó folytán is belekerültem, (Hol életközépi, hiszen már bőven a B oldal forog, ébresztő!), bár attól félek, egy megírandó Kitörés beszámoló pont nem a megfelelő feladat ehhez.

Külön örömömre szolgált, hogy a túra után még egy szombathelyi túratárssal, a régen látott Gombos Zolival is összefutottam, aki éppen a cél felé tartott. Jó lett volna összehozni megint egy közös Kitörést, de sajnos őt következő héten más úti célok felé fogják vinni az élet kifürkészhetetlen útjai.

Strava-link: