Elindult az idei százasszezon számomra, egyben az MSTSZ Nemzeti hosszútávú bajnokság is elkezdődött az Iszkiri 145-tel ezen a hétvégén. Mert ahogy valahol borítékolva volt, mégis beneveztem a bajnokságra, mihelyt megláttam a futamokat, melyeknek oroszlánrésze rajta volt amúgy is az idei bakancslistámon. Ez az első futam mindjárt egyben életem második leghosszabb távja is lesz – mármint ha sikerül abszolválni. Ami azt súgja, hogy a teljesítést nem adják könnyen, még akkor sem, ha a Vértes és a Gerecse nem számít túl nehéz vagy technikás terepnek. De hát tavaly egy 120 km-es távval kezdtem, ami elég rendesen az akkori határaimat súrolta, szóval akkor idén ezt a szintet kell elsőre megugrani, hogy érezzem a fejlődést. És egyébként meg tökre örülök, hogy végre vannak túrák a 100 és 200 km-en belüli tartományban is, mert ezek pont megfelelnek a jelenlegi fejlettségi szintemnek és kiválóan alkalmasak arra, hogy gyakoroljam ezeknek stabil teljesítését.
Privát túratörténetem során volt már szerencsém az Iszkirihez, méghozzá pont az első rendezéséhez 2014-ben. Egy Sétafikás túratársammal, Minpettel, azaz Petrával indultunk útnak Szárligetről Tatára, ragyogó időben. (Korábbi kérésem ellenére a teljesítői listán valamiért még mindig nem /vagy már megint nem szerepelek, pedig tudom igazolni teljesítésem papírokkal és fotókkal is.) Tehát tök logikus, hogy most, a jubileumi 10. rendezésen nekem a királytávon éppen 100 km-rel többet kell gyalogolnom. (Ja, nem... de hát ha valaki hülye, haljon meg.) Már csak azért is logikus, mert emlékeim szerint egyszer, egy privát vértesi túrám során belefutottam Janiék körtvélyespusztai pontjába, aminek választékát akkor is megcsodáltam (a nem elfogyasztandó plüss szurikátára külön emlékszem) és egy jót beszélgettem a pontőrökkel. Említettem nekik, hogy korábban én is mentem már százast (egyet, 2001-ben, de akkor erre az egyre is marha büszke voltam) és nem kizárt, hogy egyszer csak gondolok egyet, és itt is megjelenek. Mellesleg az Iszkiri útvonalügyileg már akkor sem igazán az én túrám volt, köszönhetően a hosszú oda-vissza szakasznak, hiszen privát túráimon is alapvetés volt, hogy mindig csak utolsó, elkerülhetetlen esetben szerveztem ugyanoda visszautat, amerről jöttünk.
Újabb Iszkiri felé utazom a jelenben
Nos, a fenyegetésemet akkor most beváltom. Így, hogy 145 km-re bővült a táv egy igen tetszetős vértesi körrel, már nem annyira frusztráló a sok útvonalazonosság. Így egy percig se gondolkoztam, hogy a bajnokságban ugyanúgy érvényes rövidebb százast válasszak.
Annáékkal még a vonaton összebandáztunk és mivel pihenni néhány másnapos fiatalnak a kalauzzal történő incidense miatt nem nagyon tudtunk, elég álmos fejjel jelentünk meg a szárligeti Faluházban. Petit is sikerült rávennem, hogy elinduljon a 35 km-es távon. Így ugyan együtt menni nem tudtunk, de legalább nem állt fenn annak se a veszélye, hogy végig hajszolni fogom, vagy éppen elhagyom, régi jó szokásom szerint.
Mindenki készülődik a Faluházban
Kicsit morcos voltam, mert amíg sorban álltam, és eszembe jutott ez-az még, amit gyorsan rendezni kellett (pl. lemosni a szarvasfaggyút a kezemről, vagy gyorsan betenni még valamit az egyik depós cuccba), rögtön ott termett a sorban még X számú indulni szándékozó delikvens előttem. Végül megkértem Petit, hogy tartsa már nekem a sort, mert így az életben nem fogok elindulni (és ennek következményeként másnap hazaérni sem). Végül 6:40-kor sikerült végre útnak indulnom a Vértes kies berkei közé. Nagy igyekezetemben teljesen megfeledkeztem arról, hogy aláírjak a bajnokságos íven, így hát főhetett a fejem, hogy fogom ezt bepótolni.
Csákonyospuszta felé
Az első, mintegy 60 km-es vértesi kört igyekeztem megpörgetni, már amiatt is, mert remekül futható, ráadásul eltévedéstől se kell tartanom, mert az egyetlen, nem túl hosszú ismeretlen szakasz a Vérteskozma fölötti S/Z elágazástól a Gém-hegyig tartott. Illetve ismeretlennek véltem még a Gántról Kőhányáspusztára vezető sárgát is, de menet közben kiderült, hogy egy nagyon hideg januári napon, még a Covid alatt, Rozmán Katival azt végig jártuk. Amikor is instantban lenyomtuk a Hős vérrel szentelt Vértes 25 km-es távját.
- 20 fok és veszélyes bikák - Gánt határában nem árt óvatosnak lenni! (2021)
Kocogva vágtam neki tehát a Szárligetről kivezető aszfaltos útnak az országos kék jelzésén, mint oly sokszor korábban is. Még az emelkedős részek is egész jól feküdtek most, köszönhetően annak, hogy kocogásnál többet a tempóba tényleg nem fektettem. De nem is kellett most, hiszen a cél az, hogy a világból is ki tudjak futni ma. Még Csákányospuszta előtt találkoztam Mészáros Enikővel, Bubuval, Ruttkay Diával és még pár másik túrázóval. Amikor a szerpentin emelkedni kezdett az egykori, már csak romjaiban létező, havas telekről álmodó sípálya mentén, én is lassabb tempóba kapcsoltam. Utolértem egy kedves párost. A fiúról kiderült, hogy egyenesen Pozsonyból érkezett. Arra is fény derült, hogy náluk is a lány vállalta be a hosszabb távot, azaz a 145 km-t. Szintén közös vonás volt bennünk, hogy mindannyian „tagjai vagyunk” a Cser M. Zoli fan clubnak. Zoli ugyanis szintén ezt a hétvégét választotta, hogy 3x is körbejárja a Balatont. Innen is nagyon szurkolunk neki!
Hosszan kanyarog az erdei út Körtvélyespuszta felé
Van minden jó az igazolóponton
Mária-szobor a Gráciák-bérce alatt
Körtvélyespusztánál Jani és Sissi pontján töltekezhettünk, ahol nem maradtak le most se az asztalról a finom házi sajtos tallérok. De ezen kívül is választhattunk még sok-sok más csemege közül is. A mögöttem induló Annáék egy óvatlan pillanatban itt beelőztek és ez így is maradt egészen a Macska-bükk utáni köves lejtőig, ahol az érkező Harrer Tamáséknak megmutattam, hogyan kell ezt megfutni versenyen. Szóval száguldottam lefelé, mint egy őrült, félrekiabálva a lefelé tartókat. Azért a Mária szobor előtt megálltam elkészíteni a szokásos fotót, újabb fejtörést okozva a lefelé közlekedőknek. Sokan voltak úton, köztük sok ismerős. Nemsokára Baranyai Erzsiéket hagytam el, majd Wehner Gézáékra köszöntem rá a Határ-hegy emelkedőjén. Géza megnyugtatott, hogy simán beírhatom majd magam a bajnokságra, ha visszaérek Szárligetre, csak ne felejtsem el beírni a rajtidőmet. Vincze Zolival már a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál találkoztam. Nemsokára megkerültek Lévai Éviék, majd később, már a Fáni-völgy előtt Frisch Laciék is.
Kisvirágú hunyor
Keltikék a Fáni-völgyben
Ismerős emberek, ismerős utak, pont egy éve, jóval melegebb időben ugyanitt kocogtam lefelé az instant Vérköröm alkalmával derékfájósan. Sajnos ezzel a partizánakcióval úgy tűnik, végleg el is baltáztam a derekamat. A völgy képe azóta se változott semmit, most is úgy fest, mintha valamikor valamilyen erdőrendezési munkába vágtak volna, amit azóta se sikerült befejezni. Ennek megfelelően tele van a völgy alja kidőlt fákkal, meg fatörmelékkel, szóval észnél kell lenni. Az aszfalton picit tovább elkocogtam, mint egy éve, aztán most is arra jutottam, hogy a mai (és holnapi) nap lehet még futni és gyalogolni eleget, szóval ideje kicsit pihenőre váltani. Fotózgattam inkább a látnivalókat: a Hirczy-emlékművet, az Ördög-szószéket, a rengeteg keltikét, valamint az utat szegélyező sziklákat. Hamarosan felbukkant előttem újabb két ismerős, Borosnyay Pali és Börcsök András. Beérni egyelőre nem akartam őket, már csak azért se, mert remekül elszórakoztattam magam mindenféle moldvai katonadallal, amiknek a szövege csak foszlányokban volt meg. Ráadásul napok óta van egy dallamtapadásom, a Ghymestől a Pénz szaga, ami szintén felkerült a repertoárra. (Később Varga Lacival pont a túra közbeni dallamtapadásokról beszélgettünk...) Talán onnan jött az egész, hogy a mai igen szeles időjáráshoz remekül passzolt a „Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják” szövegű mozgalmi dal, amiről viszonylag kevesen tudják, hogy a szövege egy moldvai népdal dallamára íródott. Ennek egyik lehetséges szövege „A lészpedi erdőn”. (Ugye a népdaloknak nincs sosem egy fix szövege.)
Vérteskozma határában
Innen aztán eszembe jutott egy másik kedvenc moldvai katonadalom (Keseredett az az anya), amit itt Róka Mihály elődadásában hallhatunk (szerencsére nem az enyémben):
A Kotló-hegy oldalában
Talán a katonadalok tudat alatt onnan jöttek, hogy véres harcok zajlottak a második világháború alatt ezen a vidéken, nem véletlen a környékbeli sok katonasír. Például a Kotló-hegyen, amit mindjárt meglátogatunk, is egy hosszú, véres ütközet zajlott. A dalolászás addig folytatódott, míg be nem értem az előttem haladó két fiút Vérteskozma bekötőútjánál. Azon nyomban el is engedtem őket előre az emelkedőn, mert innentől az út egyik legszebb szakasza következett számomra a rengeteg vadvirág miatt. Még lengedeztek a szélben a hóvirágok, de kidugták fejüket mostanra a galambvirágok, a kisvirágú hunyorok, az odvas keltikék, az ibolyák, valamint a tavaszi héricsek és a kankalinok is. Itt-ott látni lehetett a szintén éledező zászpák zöld hajtásait is.
Tavaszi héricsek a Gém-hegyen
A szarvasok által is megtisztelt ellenőrzőpont
Gánt látképe a magasból
Sajnos a szeles idő és a bénaságom folytán nem mindegyik fotóm sikerült jól. Menet közben egyre jobban éreztem, hogy valami kellemetlen és jelen esetben nem annyira kívánatos dolog van folyamatban, azaz énekelhettem volna azt is most, hogy „Nagylány lettem érzem igen újra”. Szerencsére készültem erre az elkerülhetetlen dologra is, úgyhogy beiktattam egy rövid technikai szünetet. Hát igen, egy ultrás nőnek kell minden eshetőséggel számolnia, főleg így a változókor küszöbén, „szanaszét marta a bugyimat az ultra” jeligére.
Gánt temploma
Errefelé nagyon dívik a tojásfa hagyománya
Ez egy másik fa, a mesterségek fája, aminek hagyománya leginkább sváb falvakban dívik
Végül a Kotló-hegyi lejtőn csak beértem Paliékat, majd rövidesen el is búcsúztam tőlük. Kereszteztem a csákvári műutat, majd újból emelkedésbe kezdett a zöld jelzés a Gém-hegy irányába. Itt konstatáltam, hogy az ellenőrzőpontunkat nemcsak mi túrázók tiszteltük meg jelenlétünkkel, hanem a szarvasok is. Majd próbáltam nem elszállni a kopár szirten dúló szélviharban.
A gánti ellenőrzőponton
Gánti életképek
Kőhányáspuszta felé Annával és Lacival
Én is leviharzottam a lejtőn Gántra, miután megcsodáltam a falu látképét felülről is. A kék kútnál vételeztem vizet, majd elbattyogtam a GántOn kóstoltam nevű kávézóba, ahová a pontunk költözött. És minő meglepetés, a pontot Kovács András vitte. Időközben a mögöttem haladó Annáék is beértek. Itt kértem az 500 Ft-os kuponomra egy kávét, ami annál 100 Ft-tal többe került. És minő szerencse, pont 2 db 50-es volt nálam apróban. Elkövettem azt az amatőr hibát, hogy a kávéra elfogyasztottam egy zabkásás gyümölcspürét. Ennek következményeit egészen Kőhányásig szenvedtem jelentkező, szerencsére nem túl intenzív gyomorpanaszok formájában (és hányás nélkül). A következő pontig Anna és Laci társaságában haladtam és jót beszélgettünk a túrafelszerelésekről és -öltözetekről és a turkálókról, azaz csupa csajos témáról. (És ugye menet közben rájöttem, hogy bizony már jártam a sárga eme szakaszán.)
Vacak, a tájház fogadóbizottsága
A kőhányáspusztai kápolna
A kőhányási pont volt a nap egyik fénypontja, főleg amiatt, mert Feri bácsi tájházának az udvarán kapott helyet. A tájházat eddig mindig csak a kerítésen kívülről láttam, most legalább kicsit sikerült beljebb is jutnom. Olyan nagyon nem, mert a tájház maga zárva volt. A fogadtatás nagyon barátságos volt, Vacak, a porta őre azon nyomban nyújtotta pacsira a mancsát, mihelyt beléptem a kapun. Rita mindenféle kenyerei is ránk mosolyogtak, de az előzmények miatt nem mertem zsíros kenyeret enni, csak néhány kisebb szelet lekváros csúszott, annak reményében, hogy az majd nem okoz gondot. Annáék hamarabb indultak útnak, én picit lemaradva követtem őket a gesztesi vár irányába. A vár előtti ereszkedés előtt jött az első igazán saras szakasz, ahol igen óvatosan kellett lépkedni. Majd később a kellemetlen ösvényen is, csak ott a sok fatörmelék és ág miatt. Ez a rész is tavaly óta csak rosszabb lett.
Várgesztesi életképek
Végighaladtunk Várgesztesen, majd az ellenőrzőpontunkat a tó melletti esőháznál találtuk meg. Az impozáns Zsigmond-kő mellett másztunk fel a hágóba egy melegebb időben igen izzasztó emelkedőn, hogy innen leereszkedjünk a Mátyás király-kúthoz. Nagyjából fej-fej mellett haladtam Annával és Lacival, de most már külön-külön, mindenki a saját, éppen aktuális tempójában menetelt előre. Nálam ez néha séta, néha kocogás volt, ahogy a terep kiadta.
A kútnál volt két nagyon cuki pontőr, egy túlméretes sheltie és egy barna uszkár, akik kedvemért még modellt is álltak. Szintén említésre méltó az itt vételezett zseniális robbanós cukorka, amiből nagyon sajnálom, hogy nem hoztam többet. Meséltem Annáéknak, hogy a következő szakaszt szeretik sokan elkispistázni az aszfalton mindenféle túrákon és futóversenyeken. De ugye mi ilyet nem csinálunk, így szépen felkapaszkodtunk a hegyoldalba. Érintettük a Szarvas-kutat, ahol szintén volt önigazolós EP-nk, majd a Vitányvár aljánál is firkantottunk egyet a kihelyezett filccel. Kidőlt fákat kerülgetve megmásztuk a várhoz vezető emelkedőt, hogy fent is beírjuk a kódot. Az elkövetkező rész talán az egyik olyan szakasz a Vértesben, ahol a legtöbbet jártam, egészen Szárligetig, kezdve egészen kisiskolás koromtól, amikor több templomi kiránduláson és osztálykiránduláson is megfordultam itt. Pont meséltem az egyik túrázónak, aki véletlenül valami jóval meredekebb alternatív útvonalon jött fel a várba, hogy egyszer egy osztálykiránduláson is így másztunk fel, mint afféle ifjú és lelkes várhódítók.
A körtvélyesi kilátónál
A Mária-szakadékban
Innen már gyorsan visszajutottunk a körtvélyespusztai pont kiapadhatatlan készleteihez. A Mária-szakadék bejáratánál Gyula fotózott, de csak a lefelé tartókat kapta lencsevégre, így várnom kellett a soromra, jobban mondva még fel kellett másznom a körvélyesi kilátóba igazolni, hogy kiérdemeljek egy rólam készülő képet. Hamarosan nagyon megörültem a szembe érkező Horváth Verának és Szabó Attilának. Lefelé menet Határ Csabiékkal is összefutottam. Közben Pető Sanyi is beért minket, aki csatlakozott Annáékhoz. A szakadék szerencsére teljesen száraz volt, jól lehetett haladni benne. A turistaház után így utolértem Annáék hármasfogatát és innentől egészen a szárligeti megérkezésig együtt maradtunk. Pető Sanyi azon morfondírozott, hogy megelégszik mára egy hatvanassal, nem tudom, végül meggondolta-e magát és kiment-e megcsinálni a százast.
Birkák legelésznek Csákányospusztán
Közben kiderült, hogy Peti sikeresen célba ért a 35 km-es távon, ami valójában kis híján egy 40-es. Persze nem felejtette el megemlíteni, hogy ez nagyon nem az ő műfaja. Időben nagyon jók voltunk, még 5 óra se múlt, mire visszaértünk a Faluházba, azaz nem kellett 10 óra se a 60 km-hez. Azon nyomban kértem is a kuponomra egy hot dogot, majd készítettünk egy közös képet Verával, Szőke Sanyi jóvoltából. Közben megtárgyaltuk, hogy jó eséllyel találkozunk a Zörög-hegy túrán húsvét hétfőn.
A csákányospusztai templomrom szomszédságában vezet utunk, nem vágjuk le a kanyart
Verával Szárligeten, 60 km után
A korábbi malőr miatt gyorsan átöltöztem, majd kikosaraztam az éppen indulni készülő Annáékat, mivel nekem még volt 5-10 percnyi molyolni valóm. Még több időt adva magamnak is elkövettem néhány hatalmas hibát, aminek a következő oda-vissza szakaszon ittam a levét. Az első nagy hiba volt, hogy megelégedtem avval, hogy csak a pici esőkabátot viszem ki a következő részre. Ugyan mondtak esőt, de eddig tök száraz, szeles idő volt, meg túl nagy mennyiségű csapadékot nem is jósoltak. Ha magammal a nagy lebernyeget nem is vittem, de betehettem volna legalább a Tatára depózott hátizsákomba. És ugyanígy eldepózhattam volna oda a melegebb pótkesztyűmet is... A másik, amit most nagyon megtanultam, hogy ha kiveszek valami pótfelszerelést a csomagomból, azt azon nyomban vissza kell pótolni. Most ugye zoknit is váltottam, bár nem szoktam, és a pótzoknit a zsákomból szedtem ki. És elfelejtettem tenni be helyette másikat. És azt is megtanultam, hogy ha nem mondanak túl intenzív csapadékot, akkor is kell a vízhatlan kesztyű hideg időben. Mindjárt mesélem is, hogyan szívtam ezen hülyeségeim miatt.
Szóval Annáék után kb. 5-10 perces késéssel én is elindultam Tata irányába a kéken. Egyelőre csak a szél süvített, ahogy átbaktattam viszonylag még peckes léptekkel a szárligeti vasúti felüljárón. A Zuppa-tető alatti nyeregbe felérve aztán azt is megtanultam, hogy szürkületben nem futunk: akkorát tanyáltam egy kiálló fában vagy egy kőben, hogy a kezeim bőrfelületének épségét csak az óvta meg, hogy a hideg miatt volt rajtuk kesztyű. Ez jó sokáig el is vette a kedvem mindenféle kocogási kísérlettől.
A szombati nap utolsó képe az autópálya igen kihalt átjárójánál
Amire odaértem az autópálya frissen épülő hídjához, elkezdett szemerkélni az eső. Itt azonban az eleredő esőnél nagyobb gondom volt, hogy merre is haladjak tovább, mert egyes jelzések úgy tűnt, hogy a szemközti erdő felé mutogatnak (később Peti is mesélte, hogy ő is elbizonytalanodott ugyanitt). Végül visszamásztam a meredek laza murvás töltésre, ami 60-70 km-rel a lábamban már nem volt egy egyszerű mutatvány. A Gyula féle terelésen haladva egyre intenzívebbé vált az eső, így egy nagyobb fenyőfa csapadékárnyékában elővettem az esőkabátom és eltettem a szétázott szélkabátom. Egyben kiszedtem az egyre közelítő sötétségre gondolva a fejlámpám is. Ahogy kifelé haladtam a faluból, folyamatosan öltözködnöm kellett, fejpánt le, sapka fel, kesztyű a ruhaujj alá (bár ekkorra már édesmindegy volt neki), így nem haladtam valami tempósan. Be is értek hamarosan Csabiék, majd el is hagytak, mivel nem voltam túlzottan a helyzet magaslatán. Kezdett elszállni minden motivációm. De itt a semmi közepén nem nagyon tud mást csinálni az ember, csak megy előre, aztán majd megszokja, hogy ázik-fázik, lassan vizes mindene és ez nem nagyon fog változni az elkövetkező mintegy 6-7 órában se biztosan. Sőt rosszabb helyzetben azután se. Szerencsére az emelkedőn fel a Somlyóvárra nem fáztak annyira a kezeim a vizes kesztyűben. Csabiék a ponton bevártak és közölték, hogy nincs toll és hogy hoztam-e. Mivel betettem egy filcet még az utolsó pillanatban, nem kellett kölcsönadniuk a sajátjukat. A nyeregig még kerülgetni kellett néhány kidőlt fát, nekem legalábbis, mert én nem tudok úgy átmászni rajtuk, hogy nem leszek vizes tőlük. Az egyik ilyen kerülőben megint elhasaltam néhány csúszós ágon. Valahogy összekapartam magam és igyekeztem a fiúk nyomában Tornyópusztára.
Az igyekvés annyira sikerült, hogy a kanyarban nem vettem észre a nyilat, ami a menetiránytól kb. 100 méterre balra lévő EP felé mutatott. Így sikeresen kihagytam a pontot. Mondjuk egy bóját legalább kirakhattak volna, mert azt nehezebben nézi be a magamfajta is, aki a kapucni alatt a sötétben szinte vakegérként közlekedik. Egyébként is úgy gondoltam, hogy a keresztnél lesz a pont, mint 12 éve, de hiába meresztgettem a szemem jobbra, ott nem láttam semmit. Aztán utána filózgattam jó sokáig, vajon hova tehették a pontot, talán a műúthoz egészen, míg végül ott sem volt. Majd az engem ismét utolérő Csabiék világosítottak fel Koldusszállás előtt, hogy bizony főbenjáró hibát követtem el. Amit ekkor már rég sejtettem. Ez megint eléggé lelombozott, de egyben annyira pont feldühített, hogy ébren tudtam maradni a következő rém unalmas szakaszon a baji rotundáig. Időközben az eső is elállt és kiszáradt a kesztyűm, de ennek sokáig nem örülhettem, mert amikor már lefelé tartottam a templomromhoz, még intenzívebb csapadékhullás kezdődött. Helyenként az út is kezdett sikamlóssá válni.
Szerencsére a pont fölé sátrat feszítettek, így legalább addig nem áztunk, amíg falatoztunk. A pontőr srác meg olyan kedves volt, hogy meleg teával is készült. Magamban még mindig a figyelmetlenségemen dühöngtem és azt tervezgettem, hogy tudom pótolni a hiányzó tornyópusztai pecsétet, illetve igazolni a szárligeti ottlétemet, mert ott is elfelejtettem pecsétet kérni. A kálvárián lefelé haladva azonban gyorsan elvonta erről a figyelmemet az igyekezet, hogy be ne csússzak az ösvényt hosszan kísérő mély árokba. Mert kezdtek egyre kacifántosabbá válni a terepviszonyok, köszönhetően a még mindig sűrűn hulló jéghideg esőnek.
Szerencsére leérve a kálvárián, és miután tettem egy felesleges kitérőt egy az úttal párhuzamos löszös árokba, aszfaltra jutottam, amit ezután pár órán át el se hagytam. Lassacskán az eső is alábbhagyott, ahogy Bajról Tata felé gyalogoltam. Bajon egyébként lomtalanítás volt, és az egyik szemétkupacban megláttam néhány elég masszív nejlonzsákot, azt gondoltam, hogyha visszafelé még mindig esik, magamhoz veszek néhányat és fabrikálok belőlük hosszabb kabátot.
A Jóbarátok söröző nyitva volt, de attól a szándékomtól, hogy esetleg meginnék egy kávét, hamar eltérített a kocsma előtt hangosan mulatozó nem túl józan társaság. Mentem hát rendületlenül az Est mozi felé, annak reményében, hogy még jócskán a 3 órás zárás előtt elérem (ami az óraátállítás miatt valójában 2 órakor történt). Mikor már elég közel voltam, kicsit elbizonytalanodtam, hogy mennyit kell még menni odáig, de szerencsére éppen jött szembe egy túratárs és gyorsan megmondta, hogy már innen látom is a bejáratot.
Bent sajnos egy újabb sokk ért: nem volt ott a depózott hátizsákom. Alig lézengett a sarokban néhány kisebb tornazsák, és a csomagtartóból se került elő a cuccom. Nem tudtam igazán hová tenni a dolgot: egész biztos, hogy jó kupacba raktam, sőt még fel is címkéztem a nevemmel és a rendeltetési hellyel. Jól jött volna legalább a plusz nadrág a lábamra, meg némi frissítő. Jobb híján túlélő üzemmódba kapcsolva kimentem a tókörre, nem nagyon tehettem mást. Legalább evvel a ponttal se ment nagyon az idő. Visszafelé ez a pont már amúgy is elköltözik a csónakházba.
Hogy ne fázzak, kocogást imitáltam, ami öreg hiba volt az Öreg-tó partján. Mivel lámpát nem kapcsoltam, a gyér közvilágítás következtében folyton beletrappoltam mindenféle alattomos pocsolyába. A tempó is meglehetősen beteg volt, így hát beszüntettem a futást. A parton haladt még rajtam kívül egy pár (vagy nem pár, csak együtt sétáltak) ezen a késői órán, akik kedvesen érdeklődtek, hova igyekszem. Meséltem nekik az Iszkiris küldetésemet, de nem lepődtek meg, mert úgy tűnt, otthonosan mozognak a túrázás világában. Sőt kedvesen még egy májusi Viator túrára is meghívtak. Közben azt is megmutatták, merre találom a lovardát, majd elbúcsúztunk, mert innentől már más irányt követtünk.
A tóparti magányomat kis ideig oldotta Varga Laci, akivel együtt éltük át az óraátállítás mindent elsöprő élményét. Megpróbáltam volna levideózni, ami csak 2 részletben sikerült annak folytán, hogy az órám csak rövid ideig világít. Így csak pont a lényeg nem látszik a 2 videón, ahol az egyiken még 1:59 van, a másikon meg már 3 óra.
A csónakházhoz érve Gyula fogadott, aki örömmel újságolta, hogy a csomagok is megérkeztek. Ennek én is nagyon megörültem, gyorsan felkaptam alulra és felülre is egy-egy plusz réteget és lecseréltem jobb híján a vizes cipőm, mert itt szembesültem avval a kegyetlen valósággal, hogy se a nagy esőkabátot, se váltózoknit nem küldettem ide. Ellenben volt váltócipőm, ami hosszú távon mégis jó stratégiának bizonyult, mert visszafelé kiszáradt benne a vizes zoknim. Megettem egy banánt a csomagból, kivettem az energiaitalt és a koffeines shotot, amit ahogy volt, ott is hagytam a csónakház padlóján. De erre már csak jóval később jöttem rá. Nem is számítottam arra, hogy sikerül még hozzájutnom valahogy. (A célban már azonnal nyújtották is felém.) Még eszegettem kicsit, Gyula talán fotózott is, de ez már abszolút az emlékezet homályába vész. Majd útnak indított a mozihoz, ahol fel kellett írnom még egy nevet a cégtábláról. Ez a 200 méter kitérő már igazán eltörpült az eddig megtett táv mellett, tehát nem nagyon tiltakoztam.
A szél fújt, a hideg minden oldalról támadt, a csere New Balance kegyetlenül nyomta a lábam (még egy ok, hogy megrendeljem azt az éppen akciós új Ultra Flowt), de nem volt mit tenni, a 145 km-es díjazásért menni kellett tovább. Még odafelé a baji rotunda környékén volt ez ügyben egy kicsi megingásom, és azt gondoltam, hogyha továbbra is esik masszívan, beérem a 100 km-rel, esetleg megyek egy tiszteletkört az Öreg-tónál, majd felülök a vonatra, mostanra ez a betegségem elmúlt. Semmi kétségem nem maradt afelől, hogy az egyedüli lehetséges út Szárligetre visz vissza.
Mentem tehát eltökélten, bár kicsit álmosan a célom felé. A hosszú oda-vissza szakaszt tartalmazó túrának egyetlen egy óriási előnye van, hogy a szemből érkező túratársak köszöntése folyamatosan ébren tart. Felismerni sajnos nem mindenkit lehetett a klepetusokban és csuklyák alatt. De legalább nagyjából végig lehetett követni, ki merre helyezkedik el a népes mezőnyben.
Ehhez a túrához már 2 mókus kell... (tábla Vérteskozmánál)
A vasúti átjárónál éppen érkezett egy hosszú tehervonat, amit ki kellett várnom, a kocsma már zárva volt, így fuccs a kávénak (a kávés csokijaim meg egyre hiába kerestem). A lomtalanításból a zsák jelenleg nem kellett, a szembe érkező Feri a mozis pont felől érdeklődött, aztán máris meg lehetett kezdeni az emelkedőt a kálvárián. Ami most tényleg néhol egy szenvedéstörténet volt a sárban csúszkálva. Kaptam egy kis ízelítőt a tavalyi Iszkiriből, amit kihagytam (azaz helyette a Téry 50-en tapicskoltam a sárban és áztam). Végre aztán elértem a pontot, ahol Csabi meglepetésemre kávéval is tudott szolgálni. Közben beérkezett Rita és Dani is, akikről korábban valamiért azt hittem, hogy seperni fognak. Rájártunk a finom házi májkrémes kenyerekre, majd végül egyedül indultam tovább. Daniék úgyis beérnek, ha akarnak vagy tudnak. De hiába tekintgettem sűrűn hátra, sehol sem tűntek fel.
Koldusszállásnál már sötét fellegek közelednek
Közben szép lassan kivilágosodott, ami újabb reményt adott a sikerhez. A hosszú egyhangú szakaszt se éltem meg unalmasnak, mert így világosban sok volt a látnivaló, illetve a madarak igazi koncertet adtak a hajnal tiszteletére. Mondtam is Daniéknak még a ponton, hogy ez jót jelent az időjárás tekintetében. Egyelőre nem volt nyoma érkező csapadéknak. Koldusszállás felé egy nyuszi keresztezte utam, majd a szajkók mulatságos játékát szemlélhettem. Később megint szerettem volna megkaparintani a kávés csokim, de helyette csak a Negróm találtam végre meg, amit korábban szintén hiába kerestem. Kezdtem ugyanis érezni a torkom menet közben, valószínűleg a belélegzett hideg levegő hatására (hasonlóról Laci is beszámolt). Amikor lekanyarodtam a műútról az erdőbe, láttam, hogy Ritáék már az úton jönnek mögöttem, tehát legkésőbb a ponton jó eséllyel találkozni fogunk megint.
Pont a mérlegházban
Gyártelepi kecskék
A pont előtti hosszú aszfaltos szakaszt feldobta a kis barna mókuska, ami éppen átszaladt előttem. Hiszen úgyis mókus a kabalaállatom. Jelenleg kettőt is cipelek a táskámon belőlük, abból a megfontolásból, hogy egy ilyen hosszú távhoz már kettőnek kell adnia az erőt. A pont előtt valóban beértek Daniék, így együtt költöttük el a finom borsólevest. A ponton volt egy aranyos, simogatni való cirmos is. Éltem is a lehetőséggel.
A megmentőm
Felfelé jót beszélgettünk például a közeledő Lazová stovkáról, ahova Ritával mindketten szándékozunk menni, majd Dani megmutatta a Somlyóvár alatti félrevezető és egymásnak ellentmondó információkat tartalmazó tájékoztató táblákat. Éppen rám jött a szapora, de erre is volt tanácsa: csak ki kellett tartanom a turistaház közelében lévő budiig. Ez egyben azt is jelentette, hogy el kellett búcsúznom a jó társaságtól. Innentől megint magányos kilométerek következtek, de előbb még fel kellett írnom újra saját tollal a kódot, ami nem változott. Tettem még egy kísérletet a kávés csoki megkeresésére, de sajnos igyekezem nem koronázta siker.
Kódok lengedeznek a szélben
A lejtőket próbáltam megkocogni, annak reményében, hátha beérem még Danit és Ritát, bár a mozgásom ekkorra már meglehetősen nyomorék volt. Nem is lett semmi az utolérésből. A Zuppa-tető innen még jó távolinak tűnt, ráadásul át kell buknunk a túloldalára. Már Koldusszállásnál láttam, hogy jobbról elég sötét fellegek közelednek. Mire kiértem az utolsó bozótosból is a nagyegyházi aszfaltra, már elég szaporán hullott ismét az égi áldás. Megint vizes lett a cipőm és a kesztyűm, de ennél jobban aggasztott a kezdődő talpfájás a hosszas kemény aszfaltburkolaton való taposás miatt. Ez persze nem adott apropót arra, hogy elkispistázzam az új kéken a nekünk előírt hosszabb kanyart. Így én balról érkeztem az építkezéshez, míg egy szintén túrázó idősebb úr jobbról. Ő mindenesetre adott egy kéretlen tanácsot, hogy a keskeny elkerített részen menjek, mert az van kijelölve nekünk, túrázóknak. Valószínűleg igaza is volt, de az a tény, hogy vasárnap erre a kutya se tevékenykedik és a veszélyes munkagépek valahol a garázsban várják a hétfőt, nem zavarta. Meg az sem, hogy a hídhoz balról kellett volna érkezni hozzám hasonlóan. Szóval én is adhattam volna neki egy kéretlen tanácsot...
Szerencsére az úr gyorsabb volt és el is húzott az emelkedőn. Én eddigre már csak túlélni próbáltam azt a szűk 5 km-t Szárligetig. Alig vártam, hogy lejtőre váltson az út, de abban se volt köszönet, csúszott kegyetlenül. És nem itt az utolsó erdei métereken kéne szerezni néhány divatos sárfoltot. Aztán már csak a vasúti felüljárót kellett leküzdeni. Már az órám is azt mutatja, hogy innen már csak pár száz méter, és megvan az idei első bajnoki futamom. Gyors gratuláció a Faluházból kifelé tartóknak, aztán végre be lehet lépni a meleg helyiségbe, ahol Csetneki Sanyi átadja a díjazást.
És akkor eljutottunk idáig is.
Most végre már lehet pihenni, bandázni, teljesítőkkel és szervezőkkel, Sissi meg hordja nekünk a finom zsíros kenyereket csalamádéval, pálinka is jut a sikeres teljesítés örömére. A vonathoz is kivisz minket az egyik srác, az se baj, hogy négyen zsúfolódunk a hátsó ülésen. Az állomáson még ki kell valahogy bekkelni a viharos hideg szélben azt a 6 percet a vonatig. Közben egy vicces epizód játszódik le: a felüljárón megjelenik egy népes turista csapat, akik szintén a vonattal szándékoznak hazautazni. Mondjuk is, hogy ezek szerint nem csak mi vagyunk hülyék. Ők nagyjából ugyanevvel a mondattal köszönnek ránk. De mi azt válaszoljuk, hogy mi náluk is hülyébbek vagyunk egész biztosan. Fel is vázoljuk, miért, és ők csak hüledeznek. Közben vezetőjük is megérkezik, aki valamiért ismerős: hát persze, gyorsan kiderül, régi túratársam és Sétafikás túravezető kollégám, Apáthy Laci az. Milyen kicsi a világ (és a túrázó társadalom).
Túra utáni életkép
A vonattól hazajutni se egyszerű mutatvány: nem szégyellem, most az én járásom is olyan, mint az elsőbálozóké a Kinizsi százon. És ilyen is marad aznap végig. De amit elterveztem, azt megcsináltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése