(A kép még egy Balaton-felvidéki OKT szakasz bejáráson készült)
A sárgarigó (Oriolus oriolus), régiesen aranymálinkó, egy madár. Én pedig szintén egy nagy madár vagyok, valószínűleg a verébalakúak rendjébe (Passeriformes) se férek bele, akkora. Sikeresen beneveztem a csütörtök délutáni Sárgarigó 100-ra, valamint a szombati Mecsek 100-ra is. Úgy volt, hogy mindkettő bajnoksági futam, persze aztán a Sárgarigót levették a napirendről, pont a szoros egymás utániság miatt. De akkorra már be voltam nevezve mindkettőre. Hogy mi ezzel a baj? Hisz tavaly is elmentem mindkét túrára, le is tudtam a rigós és a Mecsekes százast is azonmód, az utóbbit már hangyányit szenvedősen. Picit ugyan szoros volt a menetrend és meg is született az „Egy hét, két százas” című írásom, de azért túléltem, és a százasozásból se szerettem ki, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. Most is ugyanazt kell csinálni, avval a különbséggel, hogy másfél nap helyett egy, a Mecsek felé robogó autóban töltött szűk délután és egy idegen panzióban eltöltött éjszaka lesz regenerálódásra a két túra között. De legalább nem én vezetek, mint más túratársam teszi majd. Mert annyira mégsem vagyok ritka madár (rara avis).
Forrás: Secret Squirrel Squad
Jobb ma egy rigó, mint holnap egy túzok, mondhatnám, mivel a jelenlegi két túrán egyelőre orvosi engedéllyel veszek részt. Hogy mit hoz a folytatás, az erősen kétséges. Az opciók jó esetben a Tolna és a Vidróczki lennének (nevezés már mindkettőre van), de mint Damoklész kardja, lebeg fölöttem egy kórházi kiruccanás eshetősége is, ami egyik túrát elég nagy valószínűséggel elmosná a föld színéről, vagy szerencsétlen esetben akár mindkettőt is. Aztán van egy másik lehetséges kimenetel, ami szintén hasonló eredménnyel járna. De ha minden jól sül el a kezeléssel, akkor akár mindenhol ott tudok lenni (hogyha a Vidróczkira bármi módon le tudok jutni...). Talán az első túra, amit nem fenyeget semmi, a Mátra 115, de arra még nem mertem benevezni... Szóval nem elég, hogy beköszöntött az áprilisi, menetrend szerinti vírus, ami kiírt az edzésből 1 hétre, még más gond is társul hozzá, ami azért enged túrázni (egyelőre).
És pont itt jön képbe a következő dilemma: mi lenne jelen esetben a megfelelő tempó? Mert jó lenne hamar végezni, hogy minél gyorsabban indulni lehessen a Mecsekbe, de megszakadni se kéne a nagy százasozásban, ami, ha minden terv sikerül, egy újabb lépés lesz a bűvös kétszázas felé. Mert most szűk 4 nap alatt fogok teljesíteni két darab százas távot, ami már majdnem felér egy kétszázassal, avval a kis turpissággal, hogy aludhatok egy kiadósat a két százas között, amire normál esetben aligha van lehetőség és idő.. (Szóval két százas ≠ kétszázas, bármennyire fáj is a tény. 😥)
Érkezik a KISS Szobra
Sárgarigó 100:
Aztán túl minden dilemmán, egy kellemes irodai munkanap után már robog is a kék-fehér Kiss Szob felé és én csak bámulom az elsuhanó tájat egy emeleti ülésről. Leginkább a Szent Mihály-hegynek a sziklás és meredek oldala kelti fel figyelmemet a Dömösi átkelés megállónál, ahol egyszer huszonéves titánként felmásztunk barátaimmal. Mai agyammal inkább azon vacillálok, ez a nehezebb hegyoldal vagy pedig a Tolvaj-hegy kegyetlen mászókája egy valódi kétszázasban?
Tolvaj-hegy szerű mászás ma és holnap nem lesz, mert a Sárgarigó 100 egy igen kellemes túrácska, még ha hosszú is egy kicsinykét. A legnagyobb kihívás benne a Pilis-nyeregbe való felkapaszkodás, ami általában minden egyes alkalommal egy kellemes csalódást eredményez, már ami a meredekségét illeti. Aztán van még egy Vaskapunk, egy Antónia-árkunk, egy Újlaki-hegyünk és egy Hárs-hegyünk, meg néhány kisebb-nagyobb, nem annyira számottevő hupli útközben, amire fel kell baktatni. Nyilván egy idő után egyik se esik már jól. (Vagy igen? Ez majd hamarosan kiderül...)
Ez az az időszaka az évnek, amikor baromi nehéz jól öltözködni. Nappal már akár 20 fok fölé is felkúszik a hőmérő higanyszála, éjjel viszont súrolja a mínuszokat. Tehát a túrázónak meg kell találnia az arany középutat a téli és nyári felszerelés között, esetleg mindkettőt el kell cipelnie. Ilyenkor a réteges öltözködés, mint aranyszabály, még nagyobb hangsúlyt kap. Kezdőszettnek megfelel a hosszú nadrág, aláöltözet és a póló kombináció, aztán ahogy hűl az éjszaka, lehet majd kapkodni magunkra a rétegeket. A munkanap egy töredékét ugyanis azzal töltöttem, hogy a közeli turkálókban vadásztam valami köztes ruhadarabot, amivel még kiegészíthetem a magammal vitt szettet, mert úgy éreztem, az egy darab bepakolt hibrid kabáttal kicsit alullőttem a dolgot. Aztán a frissen szerzett sokadik futókabátra végül nem is volt szükség, bár néha egész kis híja volt csak, hogy elő nem kotortam a zsákból. És azt is csak az éjjeli hidegben hőn áhított emelkedőknek köszönhettem.
Fiatal csapat a rajtoltató brigád
Idén egy órával korábban, 6 óra előtt pár perccel sikerült elrajtolnom Szobon. Most már készültem a QR-kóddal, amit azonnal be is tudtam mutatni az indítószemélyzetnek, evvel se telt fölöslegesen az idő. Rajtam kívül még két induló jött evvel a vonattal. Az elején laza kocogós tempót terveztem az első Burda-béli emelkedőig, ezt sikerült is tartanom, így a két srácot gyorsan magam mögött hagytam. Úgy tűnt, hogy sokkal kevesebb erőfeszítésembe kerül a haladás, mint tavaly, talán a kevésbé meleg idő miatt is. Egyébként végig a túra alatt hasonló volt az érzésem.
Túl az Ipolyon is
Szóval komótosan kocogtam túl az Ipolyon, innen a Tátrán és a Burdán, felettem kék az ég, mellettem zöld a vetés, a madarak csicseregnek, talán a sárgarigók is, bár az utóbbit a hiányos ornitológiai ismereteim miatt nem tudtam egyértelműen megállapítani. Minden szép és jó, egy igen tartalmas és kihívásokkal teli hétvége előtt állok ugyanis, amikor mehetek kedvemre ki a világból. Én ezt így szeretem, mindig hajt a kíváncsiság, vajon mi van a hegyen túl:
.
Úgy gondoltam, megemlékezésként ehhez a poszthoz Sebő Ferenc dalokat fogok mellékelni, mert amióta ő is eltávozott közülünk, igen sokat hallgatom a zenéit és sokszor erős dallamtapadásom van. Például nem egyszer hallottam fejhangon sivítva menet közben, mindenféle random mecseki völgyekben, hogy „így tedd rá, úgy tedd rá, Rozika, Terike, Marcsa...”
Kék az ég, zöld a vetés, távolban a Visegrádi-hegység – micsoda idill
Lassacskán bedöcögtem Helemba első házai közé, végighaladtam a főúton, majd betértem a Halász vendéglőbe, ahol most opcionálisan lehetett pecsétet kérni. Én kértem, bár pénzért vehető kofolára szükségem nem volt (a Lazovás kalandnak, valamint a Lidl-s akciónak köszönhetően van elég otthon, majd a Mecsekbe be is tárazok belőle jócskán), sört meg jelenleg nem ihatok. A tavalyi bájos kocsmai értetlenkedős jelenet ezúttal elmaradt, csak egy törzsvendég csodálkozott rá a sokadik habókos túrázóra. Nemsokára neki is lehetett kezdeni a túra első mászásának, fel a helembai kilátóhoz. A kilátóban szereztem egy meglepetés pecsétet (Burda Trail pecsételőpont), ráadásul pont sárga bélyegzővel. Majd készítettem pár képet a megkapó kilátásról a Börzsöny és a Visegrádi-hegység, valamint Esztergom irányába. Külön látványosságot nyújtottak a lemenő nap fényében fürdő, lengedező árvalányhajak.
Variációk helembai pincékre
Árvalányhajak lengedeznek a kilátó szomszédságában
A vadászházig nyújtózkodó, kellemesen emelkedő gerincen hol sétáltam, hol kocogtam. A végén jártam már, amikor hátulról Harrer Tomi és Szabó Attila köszönt rám, akik nálam sokkal gyorsabb tempót diktáltak. Kérdésemre azt felelték, hogy természetesen indulnak a Mecseken is. Szóval nem én vagyok itt az egyedüli bolond. A vadászháznál székelő pontot együtt vettük be. Itt kaptunk pecsétet és Balaton szeletet útravalónak. Továbbra is a kocogás-séta taktikánál maradtam, mikor melyiket adta ki a terep, mígnem a sziklás kilátóhely előtt utol nem értem Borosnyay Paliék csapatát. Kérdeztem Palit, jön-e a Mecsekbe is, naná, hogy igenlő választ adott. Paliékkal együtt csodáltam meg a kilátást a sziklákról a naplemente még egy sokkal korábbi stádiumában mint tavaly.
Kilátás a helembai dombtetőről
Majd a Skaly nevű kilátópontról is
Mivel nehezen bírtam magammal egyelőre, Paliék elmaradtak mögöttem, viszont hamarosan új fiatal futó túratársra leltem, Ádámra, akinek ismerős voltam a Pálosról. Valóban, Nagymarostól egy ideig akkor októberben együtt haladtunk. Remélem, sikerült neki most is ez a túra, ami az első százasa lenne. Együtt robogtunk le a köves lejtőkön, ahol tavaly a sötétben csak össze-vissza bukdácsoltam. Csak Garamkövesdig bírtam az iramot Ádámmal, onnan elengedtem őt. A falu szélén még gólyafészket fotóztunk, majd lelkiekben, valamint piros kerékpárvillogóval is felkészültem a tavaly oly félelmetesnek tűnő, forgalmas közúti szakaszra. Most szerencsére nem volt még teljesen sötét, és talán a neonszínű ruházatom is elég feltűnő volt. Így nem vettem elő a láthatósági mellényt se. Idén sikerült észre vennünk, hogy a Garam híd jobb oldalán egy gyalogosoknak kialakított út is van, ez is enyhítette a szakasz veszélyességét.
Kilátás Garamkövesd fölött
Garamkövesd temploma még világosban
Rigó helyett gólya
Mikor felkanyarodtam a rém unalmas és hosszú gátra, egy ismerős párosba botlottam, Jessicába és Gáborba, akikkel az Iszkiri 145 elején mentünk együtt egy darabig. Velük elcsevegve szinte pillanatok alatt túl voltunk ezen az egyhangú szakaszon, majd a Mária Valéria hídon áthaladva idén is bekerültünk az esztergomi buli forgatagába. Volt most is vidámpark és lampionos hajók is felvonultak éppen a Kis-Dunán. Egyik srác poénból be akart minket fizetni egy menetre a kis körhintán.
Esztergom esti fényei
Lampionos hajófelvonulás az esztergomi majális egyik attrakciója
Ez a szakasz mindig nagy élmény
Ezután a vár tövében tettünk egy kanyart az óvárosban, hogy aztán a kivilágított bazilikát hátulról, egy erdős lépcsőn támadjuk be. Itt pont idén se volt, ellenben vesztemre visszahívtam anyukámat, aki hallva a hétvégi programomat belekezdett a szokásos litániába, feltéve a lehető összes lemezt, kiegészítve újakkal is (szegény /21 éves/ fiam otthon lesz egyedül, mit szól a párom, más pasi már otthagyott volna, mi lesz az egészségemmel, a takarítással, főzéssel, háztartással stb.) Valószínűleg a hosszú hétvégére beirányozott két százas hallatára gazdagodott meg ennyire a repertoár. Az alkalmi túratársaim, mint cinkosok, persze anyukámnál sokkal megértőbbek voltak.
(Még éppen nem) májusi litánia a bazilika előtt
Jessicáék sajnos eléggé belassultak felfelé menet a Vaskapura, így búcsút vettem tőlük (már lefelé tartva). Mikor még én is felfelé igyekeztem, éppen Tóth Feriék jöttek szembe, megörültünk egymásnak. És persze, hogy velük is fogunk még találkozni a Mecsekben is. Később Erdős Tamással is szembe jött. Ezekben a visszafordítós részekben pont ez a jó, hogy esély van nagy találkozásokra, hiszen olyan szűkkörű ez a túrázóvilág. Most a turistaház zárva volt számunkra ballagási rendezvény miatt, az előtte lévő padon osztotta a pontőr srác a pecsétet. Miután megkaptam, ami jár, neki is iramodtam a lejtőnek, hátha utolérem valamelyik ismerőst. Tamásékat már csak a pincesorról kikanyarodva a főútra csíptem el. Itt két nem túl józan egyén be is szólt nekem, hogy igyekezzek, mert le vagyok maradva. Tamás mesélte, hogy tőlük meg azt kérdezték, merre kell menni a nagy esztergomi majálisos buliba. Ők mondtak valamit, de egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy jó iránymutatást adtak-e, mivel nem ismerősek a városban. A két srácot nézve valószínűleg mindegy volt nekik, merre irányítják őket. 😁
Rajtolni kezdtek a 70-esek, mire megérkeztünk az esztergomi állomásra
Nemsokára tiszteletünket tettük a vasútállomáson, ahol éppen rajtolni kezdtek a 70-es táv résztvevői tömött sorokban. Nekünk szerencsére külön asztalunk volt, ahol a pecsét mellé egy jókora sós perec is járt. Hála Istennek meghallgattatásra találtak a tavalyi visszajelzéseink a szervezők felé, és jócskán javítottak a frissítésen. Idén a hazaihoz szinte hozzá se kellett nyúlnom, maximum az innivalómhoz és a sótablettáimhoz. Ez bizony nagyon sokat dobott a túra színvonalán. Az ellátásbeli markáns javulás a későbbi pontok esetében is érezhető volt.
Fényfüzér halad a barátkúti erdészház felé
Miután elfogyasztottuk az ellátmányt, pontban éjjel 11-kor újból útnak indultunk, most már „mindig a sárga úton” haladva, mint az Óz, a nagy varázslóban. A Vörös keresztig húzódó kaptató eléggé megizzasztott, le is maradtam Tamáséktól kicsit. Menet közben ránk köszönt Berta Gabi, Mészáros Enikő és Bálint Mariann, akik szintén sokkal jobban bírták az iramot nálam. Emelkedő ide vagy oda, a hőmérséklet annyira zuhanórepülésben volt, hogy a hegytetőn meg kellett állnom öltözködni, hiszen fedetlen területeken haladunk most hosszasan, ahol nem véd az erdő a hidegtől. A Hegymeg résznél a szervezők egy kis meglepetéssel is készültek: különböző bolygókat lehetett megnézni csillagászati távcsővel ebben a kevéssé fényszennyezett környezetben. Mivel loholtam a lányok után, és amúgy is szerettem volna időben végezni, inkább kihagytam ezt az attrakciót. Mire elértem Barát-kutat, úgy tűnt, hogy jócskán Tamásék elé kerültem, a lányokkal meg folyton előzgettük egymást. Gabi minden egyes alkalommal megörült a táskámon fityegő mókusoknak, így pontosan tudtam, mikor ki van előrébb. Ezen a szakaszon, úgy mint tavaly is, elég nagy volt a forgalom, annak ellenére, hogy kb. egy órával előrébb voltam időben. A hosszú réteken mindig fényes gyöngyfüzért alkot a túrázók lámpafénye, ez a látvány mindig megdobogtatja a szívemet.
A másnapi Mecseken Pali, aki már régi motoros, pont említette, hogy észrevétele szerint nagyon felgyorsult a teljesítménytúra mezőny. Itt ennek számtalan példáját láttam. Sokakat nagyon vitt az ifjonti lendület, csak akkor tudtam velük fej-fej mellett haladni, ha bele-bele kocogtam. Hiszen a 70-esek és az egyéb Esztergomból induló résztávokon indulók lába még friss volt, mi, a nem százasok meg már a maratoni távot tapostuk lassan. Különösen egy farmernadrágos fiatal páros szúrt szemet, akikkel egyszerűen képtelenség volt felvenni a ritmust. De ha futásnak eredtem, akkor általában eléjük kerültem. Mivel igen hangos és élénk eszmecserét folytattak, nem lehetett nem észrevenni őket, és az is szemet szúrt, ahogy egyre fogy a lendületük a kilométerek számának növekedtével. Pilisszentlélek után többnyire már én haladtam elöl, pláne, hogy a Pilis-nyereg lejtőjét megkocogtam, aztán a Klastrompusztától kifelé vezető hosszú murvás szakasz utáni lekanyarodásnál már látszott, hogy adódnak gondok a haladással. Nem a részemről, hanem a részükről. Itt aztán végleg szem elől tévesztettem őket, mint ahogy másokat is, akikkel fej-fej mellett haladtunk. (Például a srácokat, akik valamilyen Annának néztek, talán a nadrágom márkája és színe miatt Őrsinek, vagy az egyik kedvenc előadóm lányának, mert ő is szóba került náluk – bár ahhoz meg túl öregnek nézek ki szerintem sötétben is.) Az, hogy valaki ilyen hosszú távon egy konstans tempót tudjon tartani, hosszú gyakorlás kérdése, és az egyik kulcs hozzá, hogy nem szabad ellőni rögtön a muníciót. Viszont ha a végére marad még tartalék és még jók a lábak is, bele lehet erősíteni, mint ahogy tettem most is. A Mecseken azonban már csak egy gyenge próbálkozásra futotta a véghajrában, mint ahogy tavaly is.
Tábortűz és Rammstein a ponton – a lehető legjobb kombináció
Mi ugye huszonévesként egy-egy teljesítménytúrát amolyan sportosabb kirándulásnak fogtunk fel, ahol inkább a táv volt a kihívás, mintsem a tempó. A bajnokság, ahol a gyorsaság is számít, persze más tészta. Ugye ezen a téren most megint elég rosszul jött ki a lépés: a jó teljesítményt a Sárgarigón sikerült hozni, a Mecsek még a tavalyinál is gyenguszabb lett. De hát ez borítékolható volt. Nekem a hétvége lényege most nem a bajnokságban való jó szereplés volt, hanem mindkét túra behúzása egymás után.
A hotdogos két standdal települt ki idén
Vörösvár utcáin jártam már, amikor mellém került Edina, aki mellett igencsak ki kellett lépnem, ha beszélgetni szerettem volna vele. (Ő maga a seprű lesz a Mecsekben másnap – most már tényleg másnap.) Bár időben jóval előrébb lehettünk, mint tavaly, még csak éppen dalra fakadtak a hajnali rigók és alig világosodott az ég alja, mire elértük a Fetter étterem teraszát, ahol hotdoggal vártak minket két standon is. Nem is kellett egy másodpercet se várni, bár ez annak is köszönhető volt, hogy még sokkal kevesebben érkeztek a pontra ekkortájt. Edina már útnak indult, mire én is végeztem a falatozással. Reménykedtem, hogy nyitva lesz a dohánybolt, ahol tavaly sikerült kávézni, de sajnos nem volt szerencsém. A koffeintartalékok legkellemesebb módon való feltöltéséhez így át kellett még buknom a Zsíros-hegyen. Az Antónia-árok jókor volt jó helyen, sokakat megmentett a fagyhaláltól. A Muflon-itatónál se kellett volna még vetkőzni, de azt a stratégiát választottam, mint tavaly, lekocogok a hegyről a Jegenye-völgyig. Tehát a pecsét megszerzése után nekivetkőztem és futásnak eredtem. Ezen a szakaszon már alig-alig kellett kerülgetnem embereket, ami vagy azt jelentette, hogy jól megyek, vagy azt, hogy mostanra nagyon szétszakadt a mezőny (vagy mindkettőt). A benzinkútra betértem kávézni, ahol az történt, hogy két lány azt hitte, hogy beállt elém a sorba, így hát meghívtak egy kávéra, hiába tiltakoztam. Mint 50 km-esek, egyébként is felnéztek a 100-as teljesítőre. Köszönöm nekik ezúton is a finom kávét. Kicsit beszélgettünk a hasonló Salomon cipőnk kapcsán (bár én most az új 7-es Challengerem teszteltem éppen 100 km-en), aztán mindenki indult tovább a közeli pont felé, ahol idén magokon kívül gyümölcsökkel is vártak. Sőt perecből is lehetett volna repetázni. Most tökéletesen megelégedtem két darabka banánnal, majd nyakamba vettem a Jegenye-völgy kanyargós, látnivalókban gazdag ösvényét.
A Jegenye-völgy homokkősziklái, amiken gyerekként gyakran mászkáltunk
A folyton emelkedő sárgán egy úr mögé kerültem, akit leelőzni nem tudtam, de nem is akartam, mert egy bokor után kellett néznem hamarosan. Így kicsit kényelmesebben haladtam, mint ahogy tudtam volna, de ezt nem bántam. A Virágos-nyereg előtt aztán végre tudtam előzni. Futni viszont kedvem nem volt, mert próbáltam kímélni a bal térdem, illetve combom, amivel ma nyűglődtem. Az Újlaki-hegyig még magam elé engedtem a gyorsabb versenyzőket, majd néhány fotó készítése, valamint pecsételés után egyelőre szép komótosan nekieredtem a kelleténél jobban sziklás terepnek. A sárga horrorlejtőjét se siettem el, majd ráér futni a Vadaskerti-hegy nyergéből. Innen már ezt a taktikát követtem: csak a kellemes lejtőket futottam meg, mindenhol máshol gyalogoltam. Szerencsére a Budai-hegység ezen jól ismert részén ez elég jó haladást eredményez, hiszen pontosan tudom, hol kell és érdemes tempót váltani.
Kilátás az Újlaki-hegyről a Hármashatár-hegy irányába
Finom pizzaszelet jár mindenkinek Hűvösvölgyben
Talán pont emiatt sikerült elcsípnem Ritát és Attilát is a kisvasúti végállomáson lévő ponton. Itt tudtam mosdóba is menni, sőt finom pizza szelet is járt. Attiláék előbb elindultak, így a Nagyszénászug pontjáig külön mentünk. De addig még volt egy igazolás a Hárs-hegy csúcsán is. Ez a szakasz számomra amolyan rutinfeladat, hiszen hét közben sokat kijárok futkározni ide mindenféle random útvonalakon. Már csak fejben kell kitartani a maradék mintegy 10 km-en, de idén szerencsére lábban és akaratban is sokkal fittebb voltam tavalyi önmagamnál ezen a ponton és egyáltalán nem nyűgként éltem meg a hátralevő kilométereket.
A Sorrentonál
A nagyszénászugi ponton idén is volt sokféle finomság, leginkább az almás dolgokra jártam rá, közelebbről az almaszeletekre és a zseniális almaszörpre. Egy kislány adott itt választható állatos pecséteket, én egy pandamacit választottam a Petivel közös kabalánk, Freddie miatt, ami egyébként egy vörös panda. Innentől Ritáékkal haladtam nagyjából együtt, de Bubuval is összetalálkoztunk a ponton, aki bőszen mesélt valamit vasutas szakmai dolgokról a pontszemélyzetnek.
És másnap mindannyian megyünk a levesbe (azaz a Mecsekbe)
A sorompónál Rakk Gyula várt minket a fényképezőgéppel, illetve meglepetés zsiráfos pecsét is járt. Most már tényleg a véghajrá következett, kis hullámvasút után a Huszonnégyökrös-hegy nyergét másztuk ki, ahol a rendezők szintén készültek egy kis meglepetéssel, hiszen a pontőrök munkáját egy vércse és egy süni is támogatta. A lefelé úton öcsém keresett a szokásos kérdéssel: hova menjenek kirándulni. Kérdeztem Attiláékat, mit tudnának ajánlani egy ötgyerekes családnak a mai délutánra. Attila válasza a Vadrózsa 160 volt.😂(Tanulság: Sose kérdezz hardcore teljesítménytúrázóktól ilyesmit.)
Utolsó akadályként már csak a Törökugrató tornyosult előttünk, ami valóban kissé megizzasztott mindenkit, hiszen eddigre a nap is magasra hágott és a sziklás hegy is jó meredek. És most következett a túra legutálatosabb szakasza: végig a városon, aszfalton a célig. Ezek az utolsó kilométerek még aszfalttaposás nélkül is mindig a legnyűglődősebbek, legszívesebben törölném őket minden túrából. De hát nélkülük nincs százas teljesítés se. A majdnem vadiúj Challenger szerencsére jól működött, csak itt kezdtek sajogni a talpaim rendesebben, de ekkor már látszott a szenvedés vége.
A kilátásért ide is megéri felszenvedni magunkat
Végül 1 óra előtt kanyarodtunk be a Herman Ottó Általános Iskola kapuján, éppen egy perccel mentem többet 19 óránál, ami jócskán erősebb eredmény a tavalyinál, bár nem éreztem úgy, hogy több erőfeszítésembe került volna a mostani teljesítés. Még bőven volt idő evésre, pihenésre a Mecsekbe való indulás előtt.
Első kihívás teljesítve, jöhet a következő!
Így először fotózkodtunk, majd benéztem a konyhára, ahol csak úgy lesték a kívánságaim. Az pedig egy jó tejfölös túrós csusza volt sok szalonnapörccel. Utána persze Márkkal és Petivel gíroszozni is elmentünk a közeli görög étterembe. A gírosz utolsó falatjait már alig bírtam legyűrni az elfogyasztott túrós tészta után, hiába kellett sok kalóriát pótolni. Ekkor, a szokásos túra utáni minimum félórás masszív talpfájástól szenvedve még nem nagyon éreztem magamban a holnapi mehetnéket... Otthon aztán intéztünk egy gyors alvást, majd összekészültünk az autóútra. Este 8 után el is foglaltuk a szállásunkat Hosszúhetényben, egy remek vendégházban. Az ébresztőt persze elég koraira kellett állítani, hogy 7-ig sikerüljön elrajtolnom. De azért viszonylag pihentetőt sikerült aludnom (még az órám szerint is).
És akkor jöjjön a második forduló, a Mecsek 100:
Amire megérkeztünk Zobákpusztára, a táborba, nagyjából már mindenki elrajtolt a százason, Peti meg egyelőre még nem indulhatott a 30 km-es távon, ki kellett várnia a 7 órát. Rajtunk kívül csak páran lézengtek indulási szándékkal a rajtban, például Pali, Edina és Viola. Az utóbbiak ketten a seprűk voltak, szóval köthettem fel az alsóneműt, nehogy összesöpörjenek. Így hát Palihoz csatlakoztam, bár némileg eltérő a tempónk, Pali javára, aki emelkedőkön nagyon erős. Nekem meg ugye az a szupererőm, hogy tudok lefelé kocogni... Ez meg is mutatkozott rögtön a túra elején, ahol a Hidasi-völgyig tartó kis pihenőszakasz után máris megkezdődik a mászás a sárga kereszten. fellélegezni a zöld csík jelzés érintésénél lehet, mert innen ereszkedünk egészen a Márévárig, ugyanazon az úton, ahol a láthatatlanokon (és a LeFaGySz-on) mászunk.
Ennél jobb kaják itt a blogon talán már csak a jövő heti Tolnán lesznek - el vagyunk kényeztetve!
Itt 5 km-nél máris egy fantasztikus frissítőpont akadt utunkba: friss és ropogós kakaós csigákkal vártak a pontőrök. Pont olyanok voltak, amilyennek lenniük kell. Amíg végigjutottam a Vár-völgy fölött kanyargó piros csíkon, el is fogyott a csigám. És minő meglepetés, a tavaly még romos hidacskát felújították a girbegurba és vadregényes szintösvényen. Eddig volt jó dolgunk, mert innentől rátérünk a piros keresztre, ami sok-sok mászást jelent a Somos oldalában a Kis-kaszálóig. Innentől a sárga kereszten se lesz könnyebb, ami elvezet a Dobogó alá. Szerencsére idén a Szószékhez nem kell kimenni azon a susnyás-csalános nemszeretem ösvényen, de ez már csak ott derül ki.
Van új híd a nap alatt, vagyis a piroson
A sárgán még lecsorgunk a Dögkút-tetőig, ahol újabb vendéglátás vár némi rágcsával, almával és banánnal. Magamhoz is veszek egyet és utántöltöm a folyadéktankom. Most sokat járt szakaszra kanyarodunk, tovább követve hosszan és cikkcakkozva a sárga keresztet. Ebből az egészen Váraljáig tartó, nagyrészt ereszkedő szakaszból nem sok minden maradt meg tavalyról. Pedig a meglehetősen szép útvonalon még egy köztes szúróbélyegzős igazolópontot is érintünk, ahol Évikéék csapatával is találkozunk. Gézáék is nagyon a nyomunkban vannak. Palival mondjuk is, hogy szégyen, hogy nem bírunk meglépni tőlük. De hát ilyen egy (vagy két) másnapos túrázó...
Pont a Dögkút-tetőn, sokkal jobb volt, mint a neve
Váraljánál már kezd megmutatkozni, hogy egy szép szombati napra virradt a Mecsek, kezdenek kiszivárogni a családok az erdőbe. A Stein-malomig még kimászunk egy kis emelkedőt, ahol most szembe jönnek a biciklisek: a szervezők itt is hallgattak a tanácsainkra. Miklós szerint nem nagyon látszik rajtam, hogy már 120 km-nél tartok. Én azért érzem a talpaimban a tegnapi menetet, még ha ezen az emelkedőn viszonylag gyorsan is sikerül túl lennem. A malomnál a ponton van egy kis időnk szusszanni, ránk is fér, mert mindjárt indulunk a Templom-hegyre. Tavaly ez az emelkedő nagyon nem tetszett. Érdekes módon idén kevésbé visel meg, sőt jutalmul 4 szarvas is átfut előttünk a csúcsig tartó jelzetlen részen. A ponton azt mondták, hogy a bóját ellopták, ennek ellenére mindent rendben a helyén találunk, tudunk igazolni.
Váralja
Tavalyról az rémlett, hogy elég dzsindzsás, törmelékes részeken kellett lefelé tartani, ehhez képest szinte sztrádaszerű út fogad. Persze, mert ez a szakasz is kiesett teljesen az emlékezetemből. A kellemetlen szakasz már a piros háromszögön jön, amin lejutunk a Réka-völgybe. A rövid aszfaltos részen csak úgy hemzsegnek a bicikliző családok, nem tudom, honnan hova tartanak. Mi továbbra is a völgyben maradunk, bár az aszfalt hűtlen lesz hozzánk. Helyette kis patak lesz az útitársunk. Érdekes, erre a részre se emlékszem, pedig csodaszép, mindenhol medvehagymavirágok fehérlenek a völgy alján. Annál jobban emlékszem a kopár emelkedőre, amit pár perc múlva ki kell mászni. Zsókáékkal is kerülgetjük egymást innentől.
Kis elsősegély-ládika tele cukorkával és gyógyszerekkel
Óbányára is nagyjából együtt érkezünk, ahol a ponton zsíros kenyerekkel várnak. A Stein malom óta már nagyon megéheztem, gyorsan be is vágok vagy hármat egymás után. Még beülünk repetázni a Jéhn kocsmába, bár én sajnos sört nem ihatok a gyógyszerkúra miatt. Egy kávé azonban rám fér. Így sokkal frissebben indulunk útnak a szép falu főutcáján. Meg-megállunk, fényképezünk, hiszen bőven van mit. A csodálatos Óbányai-völgy meg csak ezután jön. Itt már valóságos turistaáradat tapasztalható, ez a hely valószínűleg a Mecsek Szalajka-völgye. Kisújbányától csökken a forgalom, pedig a Réka-kunyhó is még a Mecsek populárisabb attrakciói közé tartozik. Itt újabb önigazoló pontra akadunk. A kis HOTE feliratú ládikót egy, a táskámon himbálózó mókus ördöngös ügyességével kifosztom, hogy a túratársaimnak is jusson cukorka. Valamire azért a gyerekméretű kezek is jók...
Óbánya, érkezünk!
A Jéhn kocsmában, amit Réka kocsmának sikerült olvasnom...
Hát, lehet, hogy nekünk is így kellene tölteni a majálist inkább...
Az Etelka-forrás érintésével a Bodzás-völgyben indulunk most tovább, eltérően a tavalyi útvonaltól. Elég sokat kell kapaszkodni, kezd rossz sejtésem lenni, hogy már a Zengőt másszuk. Mikor nem a megszokott „Törppapa kunyhót” látom, hanem egy másik kőházikót, valamint utána egy irdatlan emelkedőt, már tudom, hogy otthon ezt benéztem a térképen. A Zengőt mégis a sárga kellemetlenebb (szopó)ágán kell megmásznunk, ellentétben a tavalyival, ahol itt lefelé jöttünk. Hát legyen meg a szervezők akarata! Ha nem is túl gyorsan, de egy szuszra kimászom most is, még kódot se kell olvasni közben, mint február végén. Azért igencsak megörülök, mikor már látom a zöld lombok közt a kilátó sziluettjét. Fent ismét kapunk egy kis frissítőt, aztán mehetünk lefelé idén pont ott a kék és sárga háromszögön, ahol tavaly véletlenül majdnem leereszkedtünk Mariannával. Annak is örülök, hogy a pontőrök már itt is regisztrálták Petit, ezek szerint rendben és jól halad a 30 km-en, talán lassan be is ér a célba.
Kisújbánya vidéke mindig megállásra késztet
Itt kezdtem gyanakodni...
Fent a csúcson kérdezem a pontőrt, hogy vajon fogunk-e látni idén is bánáti bazsarózsát, de ő sajnos csak azt tudja, hogy a sárga másik emelkedőjén, ahol feljöttek, voltak virágok. Ellenben a háromszög jelzéseken nem tudni, hogy virágzanak-e. Azért reménykedünk. A fehéren-zölden virító medvehagyma-rengeteg itt is okoz eleve pár élvezetes percet, és ez még nem is a legszebb medvehagymás ösvény a hegyen. Miután viszont bekanyarodunk élesen, már látjuk messziről, hogy nagy szerencsénk van: talán a Zengő legszebb bazsarózsatövét fényképezhetjük körbe hamarosan. Itt kivétel nélkül mindenki megáll, a virágbokor rendkívüli népszerűségnek örvend. Ahogy ereszkedünk tovább, hangulatosabbá válik a völgy, szinte gázolunk a fehér virágtengerben. Menet közben meg is kóstoljuk a leveleket. Zsőkáék rájönnek, hogy a virág szára különleges, lédús csemege, igazi frissítő azoknak, akik kedvelik a hagymás ízű üdítőket. Nekem ez kissé bizarr kombináció, így éppen csak megkóstolom.
Kilátó,
bánáti bazsarózsa,
medvehagymatenger – mi kellhet még a túrázónak?
A kőmorzsoló óriással most nem foglalkozunk. Egyébként nem véletlen, hogy ide költözött pihenni a hegy aljára, hisz a néhol bokaforgató ösvényen, amin lejöttünk, már megszolgálta a kiváló munkás jelvényt. Poros útra kanyarodunk, ahol néha autók is járnak. Innen, Püspökszentlászló határából aztán a már tavalyról ismerős kék négyzeten kezdünk emelkedni a Hármas-hegy tövébe.
Hát persze, hogy egy Hármas-hegy
A Zengő és a Hármas-hegy csak erős idegzetűeknek és jó vádlijúaknak való kombináció egymás után, ezt a LeFaGySz óta tudjuk. Csak akkor fordított irányból következtek a csúcsok, és a Hármas-hegy három púpja közül a Borzas-tetőt másztuk meg, nem a konkrét csúcsot, amin a radarállomás található. Hogy melyik könnyebb, a Borzas-tető a kőfolyáson vagy a Hármas-hegy irtóztatóan meredek irtáson és aszfalton, az egy költői kérdés. Annyi biztos, hogy mindkettő borzolja az idegeket rendesen. Az volt a taktikám az első körön, hogy egyelőre csak ezzel az első 50 km-rel számolok, mert annak látom a végét, a következő 50-est majd akkor emésztem, amikor már benne vagyok. Annyi valószínű, hogy rágós falatnak ígérkezik, egyre inkább.
A csúcson volt a pont
Most már csak túl kellett lenni a hosszú aszfaltos ereszkedésen, aztán várt minket Köves-tetőn a vendéglőben a babgulyás és a depós csomag. Lehet átvedleni az esti, melegebb öltözetbe és pótolni, ami esetleg hiányzik. Idén is finomat főztek nekünk, csak ez a babos étek nem annyira szerencsés túrakaja, mert meglehetősen szeles időt eredményez. De szerencsére csak a második körön vált széllel béleltté a csapat.
A babgulyás idén is finom volt
Palival nem bírtuk kivárni Ferit és a lányokat, így előbb útnak indultunk. Tavalyi tapasztalataimból kiindulva még direkt ellenőriztem, nálam van-e a lámpa, de most előrelátó voltam, még be is készítettem az első zsebbe, ne kelljen miatta külön megállni. A hosszú aszfaltos részen jól haladtunk. Mire kis tanakodás után lekanyarodtunk a Rákos-völgybe vezető, igen zegzugos erdei ösvényre, már éppen lemenni készült a narancsszínben játszó napkorong. Sajnos a naplemente a fák mögött zajlott, így kép nem készült. Mánfát még éppen szürkületben értük el némi mocsaras intermezzo után, gyorsan lámpát is gyújtottunk.
Mánfánál már majdnem besötétedett
Miután áthaladtunk a nem sok életjelet mutató falun, kikanyarodtunk a forgalmas útra, amitől eléggé tartottam, így hát megkértem Palit, kapcsolja be a villogót, ami tegnap óta a táskámon maradt. Pali elöl világított, én meg hátul pirosan villogtam, reméltük, hogy ez elég figyelmeztető értékkel bír a száguldó autósok számára. Szerencsére épségben elértük az Árpád-házi templomot. Bár ekkor megtudtam, hogy amiatt nyüszögött az órám, mert a track szerint bent kellett volna menni a patak túloldalán. Mindegy, túléltük...
A faluban volt utoljára kedvem fényképezni, a híres templomról már nem készült kép
A ponton töltekezni próbáltunk, meg felszerelkezni a hideg éjszaka ellen. Szerencsére egy fokkal melegebb volt, mint tegnap északon, de azért semmiféleképpen se lehetett egy szál bikiniben napozni holddal itt messze délen. Időközben Zsókáék és Juliék is beértek a pontra és nagyjából együtt is indultunk tovább az újonnan beiktatott kerülőszakaszra a Jószerencsét-völgyön, a Petnyákon, valamint a Nagy-mély-völgyön keresztül. Nem tudom, hogy a mögöttünk haladó Zsókáék ráleltek-e a pontra a Jószerencsét-erdészháznál, én mindenesetre csak utólag láttam az itinerben, hogy ilyen pontnak is kellett volna lennie, holott végig a szalagozáson (és a tracken) haladtunk. Egyedül a zöld jelzésre való lekanyarodás iránya okozott nálunk egy kis fejtörést, de GPS-szel a kézben ezt a feladatot is sikerült megugrani. Itt döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ugyanabban a völgyben járunk, ami a Láthatatlanokon is a „kedvencem”. Itt szoktam beáldozni rendszeresen a cipőm a túra végén. Szerencsére most mindig sikerült megtalálni a megfelelő átjárót a patakon, még az Ágnes-vízesés fölött is. A legnagyobb kihívást a Bikfa-forrásnál a mocsárral kombinált patakátkelés jelentette, de Pali itt is ügyesen megtalálta, hol tudunk száraz lábbal átugrani a túlpartra. Még nekem is sikerült a rövid lábaimmal a mutatvány. (Azt hiszem, novemberben ebbe az ingoványba sikerült beletrappolnom a sötétben.) Hát igen, vannak szakaszok a Mecsekben, amit ritkán látok világosban, ez is köztük van. De mivel egyszer egy nyaralásunk alkalmából sikerült világosban is megnéznem a közeli völgyrendszer attrakcióit, nem ez az a hely, aminek megtekintése világosban már régóta a bakancslistámon van. Az még csak ezután jön, és azt meg is kell érni, illetve meg is kell mászni...
Most egyelőre egy másik mászás foglalkoztat minket, a rövidebb szakaszokon szinte Tolvaj-hegy szerű, igen morzsalékos és meredek Kecske-hát. Ez szemből is orbitális szívás szokott lenni, főleg a novemberi nyálkás időben egy százas végén. Itt szokott például átértékelődni az a kijelentés, hogy a Mecseki láthatatlanok egy könnyű százas. Balról szenvedésünkhöz a telihold asszisztál, amit néha Vágotpuszta menedékének vélek. De sajnos minden egyes alkalommal nagyot tévedek. De egyszer aztán csak elérjük a pici települést, ahonnan egy darabig nincs felfele, viszont lehet egyet igazolni. Ha Pali nincs velem, simán elmentem volna a fa mellett, amin bója terem.
Az Orfű irányába vezető zöldet idén már rutinból megtaláltam, egyedül az okozott némi fejtörést számunkra, mit takarhat az ösvénnyel párhuzamosan haladó STM jelzés. A tippem Szent Margit túraútvonal volt, gondolván Skóciai Szent Margitra, aki éppen itt a Mecsek tájékán nevelkedett, de a valóságban ez egy Szent Márton út. Viszonylag gyorsan le is ereszkedtünk rajta a Lóri kulcsosházig, majd innen megint szorosabbra kellett húzni a kabátot a nyílt részeken, ahol a zöld egy aszfaltúton haladt át. Végül az út bekanyarodott az erdőbe és lejtőre váltott. Kezd eljönni az az időszak, amikor előjönnek a mindenféle idegesítő lepkék és kis bogarak, amik a lámpa fénykörében szeretnének hősi halált halni vagy elégés vagy kiütés által. Itt kifejezetten sok volt belőlük, de legalább a folyamatos csapkodás és bosszankodás ébren tartott.
Egyszer ezen a szakaszon is túljutottunk, és már Orfű utcáit tapostuk. A kijáratot nehezen találtuk meg, majdnem ellátogattunk egy tanyára, amit ugatós kutyák őriztek. Innen már csak kis mászás volt a pontig, ami ugyanott volt, mint tavaly. Sajnos sok vigasszal a pontőrök se tudtak szolgálni az elkövetkezőkre, csak kitartást kívántak a Jakab-hegy megmászásához és a továbbiakhoz. Még 30 km van hátra, ami a hegynek erről az oldaláról nézve maga a végtelenség. Ebbe bele se szabad gondolni, csak menni kell előre. Az út egyelőre nehezen fogyott az emelkedő miatt, le is maradozgattam Pali mögött, akinek az emelkedő a barátja, nem úgy, mint nekem. Ha jött egy-egy lankásabb szakasz, megint erőre kaptam szerencsére. Valahogy aztán csak elfogyott a zöld kereszt, a kék, majd a piros és a zöld jelzés is a csúcsig, az utóbbi elég nyögvenyelősen.
A Zengő tetején, ahol világosban még nem jártam, ellenben sötétben már 4x is...
A kolostor udvarán volt most is a bójánk. Igazolás után nagyjából sorsunkba beletörődve nekikezdtünk a Remete-rétig tartó útnak (ereszkedést mégse írhatok rá), aminek mindig úgy tűnik, sose szakad vége. Ez idén is pont így volt, csak nem akart elfogyni az a fránya 5 km. Sőt, ráadásul úgy tűnt, hogy szervezők stikában betoltak egy másik Jakab-hegyet is az előző mellé, mert egyre csak felfelé megyünk egy-egy ereszkedős szakasz után. Egy vigasz volt számunkra, hogy a jelzéseken a továbbiakban már nem kell agyalnunk, hiszen innen végig minden kék.
Egyszer valahogy csak megkerült a rét, vele együtt a pont is, ahol valami elemózsia is jutott, bár mi nem rendeltünk ide semmit. Javasoltuk a szervezőknek, hogy erre a pontra érdemes lenne kávét vagy teát hozni, mert ez mindenki számára elég nyűgös szakasz, ráadásul itt még jó hideg is szokott lenni. A rövid pihenő szerencsére kávézás nélkül is megtette a hatását, a Büdös-kút irányába szinte hasítottunk az előbbi vánszorgáshoz képest. Sietni is kellett, mert Pali kiszámolta, hogy az előbbi tempóval tovább haladva még a meghosszabbított 26 órás szintidőbe is csak cipőkanállal fogunk beférni. Így ahol és amikor tudunk, hozni kell az időn. Ennek pedig most van itt az ideje. Szerencsére idén eltévedés se lassított minket, lassan az útvonal is rutinból megvan, vagy legalábbis vannak kanyarok, amik emlékeimben visszaköszönnek. Sajnos a Tripammer-fánál már nem tudtam tovább magamban tartani a gulyást és a társait, így kis kényszerpihenőt kellett beiktatni. De innen már csak tényleg nagyjából egy kilométer Árpádtető, ahol végre lesz KÁVÉÉÉ! És tea is!
Forrás: Secret Squirrel Squad
A lányok idén is rendkívül kedvesek voltak, főzték azonnal, amit kértünk. Picit üldögéltünk, aztán jobbnak láttunk, ha elindulunk, még ha csigatempóban is. Innentől már nem toltuk túl a maradék 11 km-t, hiszen kinek esik jól ilyenkor a túra végén hosszasan aszfalton gyalogolni. Még talán a nyusziknak sem, akik a hajnalhasadást az aszfalton ücsörögve köszöntötték éppen. Márpedig a célig több ilyen kemény felületű szakasz adódik. A Kincskereső-forrás tájékán hátulról neszezést hallottunk, hirtelen megjelent mögöttünk Évi és Juli. Itt a véghajrában nagyon kitettek magukért. Próbáltuk mi is felvenni a tempójukat, de ez többnyire csak Palinak sikerült. A Medve-tó után mindannyian szinte megtáltosodtak, azt hittem, ezentúl már bottal üthetem a nyomukat. Itt még előztem két kollégát (egyet már sikerült az Árpádtetőig tartó részen is magunk mögé utasítani) és próbáltam a túra e szakaszában már igencsak elenyésző képességeimhez mérten meghúzni az emelkedőt.
És akkor jöjjön, aminek jönnie kell, az az erő, amivel ezen a túrán már tavaly találkoztam, aminek forrása valahol itt csobog a Köves-tető alatt, vagy aminek elixírje időnként a levegőben áradhat ezen a vidéken, mert arra nincsen magyarázat, hogy a túrázó, aki nyög az emelkedőn, botladozik a lejtőkön, vánszorog az aszfalton, egyszer csak feltámad és fut. Igaz, hogy a lejtő a segítségére van, meg az érzés is, hogy már alig van hátra, de hogy hová kerül ilyenkor a sajgó fájdalom a talpakból, a fáradtság, az izomláz, az álmosság és minden, ami az utolsó kilométereken mindenkinek biztos társa ezeken a hosszú túrákon, azt nem tudom, és talán soha nem is fogom megtudni. Mert egy pillanat alatt elhussan minden nyűg, és minden friss és üde lesz egyszerre, mint a túra kezdetekor: hajlik olajozottan a láb, a fájdalom elillan és csak a cél közelsége lebeg a szem előtt. Még a fú is zöldebb, az ég is kékebb, és a madarak is vidámabban csicseregnek egyszerre. Szinte mágnesként vonz magához a vég, és hagyok el, érek be mindenkit, aki most ezen a szakaszon előttem van. Palit már nem akarom megelőzni, az a fair, hogy ha együtt kezdtük a túrát, egyszerre is érjünk célba. Ha idén a 24 órán belüli idő nem is sikerült, a 25 órás eredeti szintidőbe azért bőven beleférünk.
A madár berepült a célba kétszer is, meglett a 2x100, ami messze nem egyenlő a 200-zal. De talán egyszer majd odáig is visz a szárnyam. Már csak pár óra alvás a híja és egy szűk délután... De most nem álmodozom őszig semmiféle kétszázasról, az egyetlen vágyam jelenleg, hogy a Tolnai Zöldút 100-at képes legyek rendben teljesíteni. Mert már nagyon várom, milyen lesz az új útvonal...
Az jó hírért, névért s az szép tisztességért mindent hátra hagytunk e hétvégén és az északi és a déli végeken is sikerrel kipróbáltuk magunkat. Holott sokszor sebesedünk és néha homlokunkon is vér csordul, mégis mindent odaadunk egy-egy ilyen kalandért, amikor testközelből megtapasztalhatjuk, milyen az, mikor kikeletkor az sok szép madár szól és a mező jó illatot, az ég szép harmatot ád.
„Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok, Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok, Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság múlatságok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése