Ősök nyomában

 Figyelem, csak erős idegzetűeknek: újabb önboncolgató bejegyzés a láthatáron. Ami nem is rólam szól igazából...

És amiben valahol mégis avval foglalkozom, hogy vajon miért túrázok és miért futok. 

Most nem a közvetlen, egyértelmű mozgatórugók érdekelnek, melyek ilyen irányba terelik az embert – legyen az a természet szeretete, aktív kikapcsolódás utáni vágyódás, testmozgás vagy kihívások keresése, netán fogyni vágyás és számtalan más indítóok –, hanem inkább a szinte tudattalanban kapirgálnék, olyan tényezők között, melyekről az ember keveset, vagy talán nem is tud, mégis valahol mélyen esetleg befolyásolják döntéseinket és választásainkat.

Az olyan emlékek se számítanak most, melyek bizonyára befolyásolták életem alakulását, mint például az, hogy szüleim már egész kis koromban vittek magukkal kirándulni, szinte évente alkalmam nyílt napokat-heteket tölteni a Bükkben, vagy éppen eljuthattam már 4 évesen is ilyen helyekre:

A Csorba-tó partján, ahol 4 és 44 évesen is megfordultam (majd képeket idővel mellékelek)

Van egy pszichológiai irányzat, a manapság divatos Hellinger féle családállítás, melynek elmélete szerint felmenőink döntései, életvitele, viselkedési mintái nagyban befolyásolják a leszármazottak viselkedését, viszonyulását egyes dolgokhoz, akár elakadásokat okozva egyes életszakaszokban egy-egy sérült pont által. 

Bevallom, csak érintőlegesen foglalkoztam evvel a területtel egy fordítás kapcsán, különösebben nem érdekel és nem is értek hozzá, de azért felteszem a kérdést: Mi van, ha őseink és mintáik tudat alatt pozitív irányba is motiválhatnak, terelhetnek? Még akkor is, ha nem is voltak esetleg közvetlen felmenők, csak távolabbi családtagok? Olyanok, akik esetleg életünknek csak pár évében kísérhettek minket, vagy akár olyanok is, akiknek létezéséről se tudtunk?

Az a tény mindig is szerepelt a családi legendáriumban, hogy anyai nagypapám fiatal korában sportos ember volt, focizott és futott is. Ennek bizonyságául sokáig állt a kredencen egy koszorút nyújtó bronz angyalszobor, amit egy megyei futóversenyen nyert. Kiderült, hogy a fiók számos, szintén futóversenyekről származó érmet is rejt. De sajnos senki sem tudta elmondani, pontosan milyen versenyek voltak ezek, és miféle díjak. Mindössze annyit maradt fenn a családi szájhagyományban, hogy nagypapám nagyon gyorsan tudott futni, és a focicsapatban a társai emiatt egy finn futóbajnok után Nurminak becézték. És hogy később is rendkívül mozgékony volt, remekül korcsolyázott például. Sajnos meghalt, mikor 3 éves voltam, így igazából tőle már semmit sem tudhattam meg minderről. Pedig mostani életszakaszomban, hogy én is aktívan futni kezdtem, nagyon is érdekelne mindez. 

Óriási szerencse, hogy van az Arcanum és a Hungaricana, és vannak a nyílt napok, amikor is ingyen lehet böngészni régi újságokban. Szoktam élni az alkalommal és kutatgatni mindenféle turistasággal kapcsolatban álló témában. Egy szép napon nagypapám nevére kerestem rá, hátha lesz valami adat arra vonatkozóan, miért is hagyományozta ránk azt a szép angyalfigurás szobrot.

Összesen 3 találat érkezett a Nemzeti Sport hasábjairól, egy az 1928-as októberi számból, illetve, egy-egy az 1929-es júniusi és júliusi számokból. A híradás szerint 100 méteres síkfutásban ért el helyezéseket a gesztesi járás leventéinek versenyén. 

Hogyan is zajlott egy ilyen verseny? Díszes külsőségek között, sok prominens vendég és elöljáró részvételével. Többféle versenyszám volt, az atlétikai pályán futás mellett súlydobásban, gerelyvetésben, diszkoszvetésben és magasugrásban is összemérhették tudásukat a leventék. Többféle futótáv és korcsoport volt: 60 m, 100 m, 200 m, valamint junior és szenior korosztály. (Leventekötelesek 12-től 21 éves korukig voltak az ifjak, de pontosan nem tudni, mit is jelentett ez a bontás.) Az biztos, hogy nagypapám már az idősebb, szenior korosztályban versenyzett. Érdekesek az időeredmények is: 12,6 mp (1929. június), 13 mp (1929. július), ill. 13,4 mp (1928. október), de a szerencse forgandóságát mutatja, hogy míg a 13 mp első helyet jelentett, a legjobb 12,6 mp-es időeredmény csak második helyre volt elegendő. 

Azért nézzük meg, ekkoriban mi is számított pontosan jó eredménynek: az olimpiai csúcs férfiaknál 10,9 mp volt 100 méteren. Ennél nagypapám legjobb regisztrált eredménye csak 1,7 másodperccel tér el. Az összesen annyi, hogy elszámolok ... kettőig se. Jó, persze tudjuk, ez pont az a sportág, ahol még a tized- és a századmásodpercek is sokat érnek...

Szóval nagypapám fiatalon sprinter volt. Az általunk őrzött szobrocska meg jó eséllyel egy ilyen vándordíj lehet (bár nem értem, hogy nem vándorolt tovább egy későbbi győzteshez). Meg persze az is lehet, hogy nagypapa több versenyen is részt vett, esetleg nyert is, csak ezeknek a versenyeknek nem volt hír értéke, és ennek fejében maradhatott nála a szobrocska.

Nagypapámnak több, összesen 8 testvére is volt (12-en születtek), ezek közül az egyik, József, még repülőgépet is készített 1908-ban. Az általa feltalált tömőgépről meg még tanulmányokat is írtak. Mégse róla szól a legtöbb újságcikk, hanem egy másik fivérről.

Híradás az Esztergom újság 1910. aug. 14-i számából az új repülőgépről

Itt éppen egy másik rokonunk komáromi múzeumát mutatja be az 1983-as Turista Magazin, ahol a repülőről fotó is látható volt

Ha már Turista Magazin, akkor említsük meg Lászlót is, nagypapám másik fiútestvérét, akit tovább volt szerencsém ismerni, és arról volt híres, hogy még 90-en túl is fürge léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Arra emlékszem, hogy gyerekszemmel is mindig élmény volt a látogatása ennek az öregen is fitt és gyors észjárású bácsinak. Míg testvéreimmel az asztal alatt tekergőztünk és lopdostuk a pogácsát az asztalról, Laci bácsi szívesen mesélt például a turista élményeiről. Amiből rengeteg lehetett. Egyszerű felsőörsi kántortanítóként kezdte a pályafutását, amit veszprémi iskolaigazgatóként fejezett be, közben meg a Veszprém környéki és bakonyi turistáskodás és tájfutás egyik megalapozója és mozgatórugója volt. De minderről mi mit sem tudtunk. 

Veress D. Csaba: Felsőörs évszázadai. A község története a kezdetektől napjainkig.

Ennek egyértelmű példája, hogy mindig is ott lapult a Vártúrák kalauza című könyv a polcunkon, amit diákként többször a tanulnivalóm mögött (és helyett) böngészgettem. És sose lettem figyelmes arra, hogy a dunántúli várakkal foglalkozó kötet szerzői között ott van egy ismerősen csengő név, Venczlik Lászlóé. Se én, se az unokahúga, édesanyám, se apukám, aki valószínűleg szintén olvasta ezeket a leírásokat. És valahogy a rokoni látogatásokon se került szóba az, hogy mi mindent tett is ő a természetjárásért, illetve annak megszerettetésért az ifjúság körében.

Talán az alábbi cikkből, ami sejteti szerteágazó tevékenységét is, kirajzolódik karaktere:

Egy 1981-es cikk a természetjárás Veszprém megyei úttörőjeként jelöli meg őt is:

"Bakancsos öregek" között megemlítve

Rengeteg újságcikkben megtalálható a neve, ezek között számos visszaemlékezés tanárként és természetjáróként is követendő példaként említi, turista fronton is számos díjat vehetett át munkásságáért. De érdekes módon ezekkel sose dicsekedett.

Szóval lehet, hogy nem megy csodaszámba ilyen ősökkel és családtagokkal, hogy nálam is alapvető vonás a természet és a mozgás szeretete. És talán az sem meglepő, hogy mindkét testvérem szintén nagyon szeret kirándulni. 

Amikor csak tehetem, megyek ki az erdőbe, a hegyek közé futni, túrázni, hegyeket mászom, túrát vezetek, edzek a következő futóversenyre vagy éppen túrablogot írok. Mert a véremben van. Ugyan 13 mp-en belüli 100-ast jó eséllyel nem fogok futni sosem és makett repülőt se fogok készíteni, nemhogy igazit, de most már tudatosan inspirál a múltjuk. Még ha nem is érhetek a nyomukba. Erre jó példa, hogy versenyeken, mindig gondolok nagypapámra, aki szintén versenyzett, nem is akárhogyan.