Futva a kéken a Gerendás-rét és a Nagy-nyugodó között

 

Megint egy hónap eltelt, mire sikerült időt szakítanom az első, szinte teljes egészében futott OKT teljesítésem megörökítésére. No sebaj, bár az emlékek halványulnak, teljesen azért nem kopnak el.

Tokaji szállásunkról autóztunk el Újhutára, ahol 2003/2004 fordulója óta nem jártam – sőt azóta a Zemplén környékén se fordultam meg nagyon, talán Sárospatak kivételével. Márpedig az a jóformán 20 év rengeteget alakított a faluképen, méghozzá előnyére, ha magán a tájon nem is nagyon (szerencsére). A világvégi, kissé elhagyatott zsákfaluból így helyre kis üdülőtelepülés lett, ami szerencsére még nem tűnik túlzottan felkapottnak, így kellően nyugalmas és csendes. Hiányosságok még azért akadnak, például a bekötőútra ráférne egy alapos felújítás, persze ennek az a veszélye, hogy a fent említett előnyök szépen lassan el is vesznek majd. El is határoztuk, hogy egy adandó alkalommal majd visszatérünk ide, vagy legalább is Háromhuta valamelyik falucskájába töltődni, bringázni, túrázni. És persze futni is, mert arra is felettébb alkalmas ez a már-már idilli zempléni táj.

Ketten (azaz hárman) két útra indulni...

A mai terv az volt, hogy ismét a kéktúrámon tátongó lyukakból próbálok foltozgatni, azaz kicsit ésszerűsíteni a szakaszhatáraimon. Az utolsó pecsétem a Zemplénben ugyanis Eszkálánál, egy az erdőben megbúvó vadászháznál volt, amit még 2003-ban sikerült beütnöm egy havas szilveszteri többnapos túra keretében. Akkor még a fiamat vártam (így is 30 km felett jött ki az akkori túra a télies terepen), most meg egy jóformán felnőtt ifjúval tértem vissza ide. És még mindig nincsen kész az OKT-m... Bár igaz, evvel a teljesítéssel már 10%-on belülre kerülök, ami a hiányom arányát illeti. Szóval Eszkála, mint szakaszhatár kevéssé praktikusnak bizonyult, mivel ide eljutni közel egy nap is lehet Budapestről, ha egyáltalán lehetséges tömegközlekedéssel. Sokkal ésszerűbbnek tűnik a következő zempléni részt mondjuk Sátoraljaújhelyről kezdeni. 

Ha már itt nyaralunk a közelben, tegyünk is ennek érdekében – mégha az egész hiányzó zempléni szakasz (Eszkála - Hollóháza) teljesítése nem is jön most össze. Persze Újhutáról még a kéket is el kell érni, így, miután a falu végén leparkoltunk, elindultunk közösen, Peti, Márk meg én a Gerendás-rét irányába, ahol elérjük a kék jelzést, és ahonnan kétfelé szándékoztunk folytatni utunkat. Ez a mintegy 2 km-es bekötő szakasz a zöld jelzésen némileg emelkedik, de igen kellemes lakott, majd erdős részeken vezet. Egy túrázó családon kívül mással nem is nagyon találkoztunk. 

Áll a tábor a Gerendás-réten

A Gerendás-réten egy komplett gyerektábor állt, ami most némileg üresnek tűnt, csak néhány gyerkőc lézengett a környéken. Tartottunk egy kisebb haditanácsot itt, hogy merre és hogyan is tovább. Az én verzióm volt az egyszerűbb, mert nekem mindössze annyi volt a feladatom, hogy innen elfutok egészen a Nagy-nyugodóig, azaz Sátoraljaújhely határáig a kéken, ami összesen 21-22 km megtételét jelenti. Azaz kb. egy terepfélmaraton lesz. A másik csapatra egy körtúra várt, amit ők kedvük szerint alakíthatnak különböző kilátóhelyek (pl. a Kerek-kő) érintésével. Sejtettem, hogy a legrövidebb köröcskét választja majd Márk, a sebtiben kinevezett túravezető, de hát nekik még el is kell majd autózniuk értem Sátoraljaújhelyre, ahol lehet, hogy vár még rájuk szintén pár kilométer is. Itt ugyanis minden attól függ majd, ki érkezik meg előbb a város környékére, és kinek kell majd várnia.

Innen tehát más-más utakon mentünk tovább, így csak a saját verziómról tudok beszámolni. A kékezés számomra nem kimondottan egy futós műfaj, mivel a teljesítés nemcsak a pecsétek beszerzését jelenti, hanem sokkal inkább a látnivalókkal, élményekkel való tankolást. Így van, hogy nem ragaszkodom a konkrét útvonalhoz, és egy-egy érdekesség miatt szívesen teszek kitérőt vagy kerülőt. Az ilyesfajta túrázás pedig pont azt igényli, hogy ne fussunk el a lényeg mellett, hanem lehetőleg próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni az útvonalból. Ez azonban éppen ezért pont időigényes vállalkozás is.

Most azonban nem várakoztathattam a többieket órákig, így a haladásra kellett leginkább koncentrálnom. Ami persze nem zárta ki, hogy egy-egy kellemes helyen pár perces pihenőt tegyek vagy éppen rövid kaja- vagy pecsétszünetet tartsak. Természetesen az is célom volt, hogy legyen sport, azaz futás értéke a dolognak, és a lehető legkevesebb helyen gyalogoljak bele, amennyiben bírom. Ugyanis szeptemberben vár a Kékes egy csúcsfutás keretében és ideje edzeni erre is.

Eszkála

Pecsét lódarazsakkal

Nekiindultam tehát a Gerendás-rét utáni enyhébb emelkedőnek a széles erdei úton. Ugyan nem volt kellemes kezdés, de még 1 km-t se kell összesen futni az első kötelező pihenőig, ahol vár az erdészház a pecséttel. Onnan pedig jóformán csak lefelé kell futni elég sokáig. A pecsétponton összetalálkoztam egy fiatal sráccal, aki szintén a kéktúrája igazolásán fáradozott, így hát jól elbeszélgettünk. Rögtön figyelmeztetett a pecsétnek otthont adó fa körül keringő lódarazsakra. Szerencsére a darazsak éppen nem voltak támadó kedvükben, amíg pecsételtem. Legalább jól kifújtam magam, amíg elcsevegtünk, mert hát két kéktúrázónak elég sok közös témája akad. Eszmecserénk közben az eső is elkezdett szemerkélni. Egyébként szerencsére abszolút ideális futóidő kerekedett aznapra, a korábbi kánikulának nyoma se volt. Azért jól esett mégis a pihenő, mert az emelkedőből maradt még egy kevéske. Majd egy majdnem szintben levő hosszabb szakasz után, igazából csak a nagyon látványos Zsidó-rétet elhagyva indult az igazi ereszkedés. Idilli rétek láncolatán haladtam végig, csupa ideális sátorhelyek mellett, de nyilván ez az elképzelés a természetvédőknek is rögtön eszébe jutott, mert ki is tették a sátrazni tilos táblát eme fokozottan védett helyeken. Mint műkedvelő vadkempingező, én is mindig fürkész szemekkel kutatom a tájat és próbálom memorizálni a jó sátrazós placcokat, de ezeket rögtön törölnöm is kellett a memóriámból sajnos. 

A Zsidó-rét

A Cifra-kút mellett azonban még esőbeálló is szolgálja az esetleg itt megpihenni vagy aludni szándékozó turisták kényelmét, igaz a kút maga csak merítős, így nem annyira csábító inni belőle. A forrásig nem is találkoztam senkivel, itt viszont egy túrázó párral is összeakadtam, majd jöttek szemben a táborozó gyerekek két felnőtt kíséretében. Ami nekem lejtő volt, nekik emelkedő, ennek ellenére nem volt semmi nyafogás, sőt még nekem is szépen utat engedtek. Én csak robogtam lefelé és vártam, mikor érek végre Makkoshotykára. 

A Cifra-kút

Még egyetemistaként jártam utoljára errefelé a szép emlékű BÖFI, azaz a bölcsész-fizikus gólyatábor résztvevőjeként, az ezredforduló környékén. Természetesen a bölcsészlányok táborát erősítettem összesen két alkalommal is Erika barátnőm jóvoltából, aki elinvitált ide. Szóval valami derengett, hogy Makkoshotyka előtt lejtős réteken haladtunk, két oldalt mezővel és jobbra volt valami kilátás, meg úgy egyébként az egész nagyon szép volt tájügyileg. Az rémlett, hogy akkor is valami kék jelzésen mentünk, de meg nem mondanám már, hogy az csík volt vagy kereszt vagy valami más – vagy esetleg nem is kék. Bár az ilyesmit meglepően jól szoktam memorizálni. Mindenesetre az emlékeim és a valóság nem nagyon fedte egymást, erre hamar rá kellett jönnöm. Egy helyen ugyanis nem jobbra, hanem balra nyílt igen szép kilátás, még a Sátoros-hegyek is látszottak, ahova elfutni szándékozom. Meg kellett állapítanom, hogy jó messze vannak még.

Makkoshotyka még a legendás Vilma néni nélkül is szép arcát mutatta

Makkoshotykáig egyre jobban lejtett a terep, sőt lassan egy kis ösvényre terelődött a kék, ahol némileg el is bizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyok-e. De a telefon egyértelműen mutatta, hogy ez az ösvény a helyes út a falu felé. Hamarosan már kutyaugatás is hallatszott, így teljesen megnyugodtam. A  pecsétig már legfeljebb csak egy fotó erejéig volt megállás. Úgy láttam a faluban kettő lehetőség is van az igazolásra, némi bizonytalankodás után végül jobbra, a közért felé indultam el, bár az kitérőt jelent. Emlékeim és a most tapasztaltak, látottak megint némi diszkrepanciát mutattak: Makkoshotyka fejemben úgy élt, mint egy Isten háta mögötti falucska, ahol a kocsmába bemenni is igen merész vállalkozás. Legalábbis a harcedzett idősebb fizikus fiúk is inkább visszavonulót fújtak, mikor meglátták a helyi erőket és a körülményeket. Talán ez volt az egyetlen falu, ahol nem kocsmáztunk egyáltalán akkor! Most pedig egy rendezett településen haladtam, ahol mindenki köszön, a boltban pedig a cigány bácsi még sört is venne nekem.

Persze nem fogadtam el a kedves meghívást, hiszen még hosszú út állt előttem és vízzel is igen jól álltam – a zsákomban és a softkulacsomban is akadt még frissítő bőven. Csak benyomtam a pecsétet és már futottam is tova, egészen a falu végi Meczner kastélyig. Fura, arra egyáltalán nem emlékeztem, hogy itt kastély is van. Mivel a kék átvezet a kastélyparkon, alkalmam nyílott kívülről meg is tekinteni a szépen felújított épületet, valamint melléképületeit és a kápolnáját. A park kerítésénél lévő pecsételőhelyen tartottam egy rövidke szünetet, mivel volt ott egy ellenállhatatlan szederbokor is. 

A Meczner kastély

Kilátás a kastély mellől

A kastély kápolnája

Csodarét Makkoshotyka határában

A parkot elhagyva megint egy emelkedő jött, de nagyon nem viselt meg, főleg, hogy a végén megkaptam a jutalmat is gyorsan. Valami fantasztikus panoráma nyílt az egész környékre, beleértve a Sátoros-hegyeket is. Az egész utamnak egyértelműen ez a rét volt a fénypontja, így rövid időre le is csücsültem a rét közepén álló kereszt alá szemlélődni. Sajnos sokáig időzni nem lehetett, mert még az utamnak mindössze a fele környékén jártam. Haladtam tovább tehát a rétet követő erdőben futó ösvényen, ahol egy igen rozoga hídon is át kellett mennem, így pár lépés erejéig mérsékelnem kellett a tempót. Innen egész gyorsan ott voltam a következő pecsételőhelyen a Cirkáló-tanyán, ahol egy bozontos eb fogadott. Csak első pillanatra tűnt veszélyesnek, de aztán hamar kiderült, hogy inkább barátok leszünk, mint ellenségek Tappanccsal, a tanya őrével. Sajnos az őrizetes egyedeket, a kárpáti borzderes marhákat csak messze láttam a dombon. De hát sebaj, korábban már sokkal szorosabb barátságot is kötöttem velük Moldvában, ahol még őriztem és fejtem is őket.

A Cirkáló-tanya

Távolban egy kárpáti borzderes

10 km-en belül végre

Tappancs, a tanya őre

Érdemes lett volna még tüzetesebben szétnézni a tanyán, de se időm nem volt, meg ugye azt se tudtam, Tappancs mennyire lesz partner ebben, főleg, hogy megkínálni se tudtam semmilyen finomsággal. Ugye a mindenféle futóabrak, a zabszelet, csokis protein szelet, müzli szelet, szőlőcukor és társai nem éppen kutyáknak való elemózsia.

Tovább tehát a lenini kék úton. Egy patakmeder-átkelés után az emelkedőt nemcsak a százalék tette elég kellemetlenné, hanem a körülöttem kőröző sok apró bogár is. Ezek nagy hányada a szememben akarta végezni nyomorúságos életét valamiért, de én hessegetéssel elejét akartam venni ennek. Micsoda energiapazarlás ezen a tikkasztó emelkedőn! Alig vártam, hogy vége legyen és minél távolabb jussak ettől a helytől. A hegy tetején egy létrával ellátott kerítés állta az utamat, aminek lerogytam a legalsó fokára néhány percre. Na most pár kilótól biztos megszabadultam – meg szerencsére a bogaraimtól is. Innen inkább lejtett a terep, mintsem emelkedett. A Rákóczi-fánál újabb turistával találkoztam, majd utána már lélekkel sem. A következő réten elég nagy dilemmába estem, mert háromfelé ágazott az út, jelzés meg sehol. Találomra elindultam a bal oldalin, de a GPS hamar megmutatta, hogy az arany középút lenne a helyes döntés, Így hát nekivágtam az újabb, szerencsére rövidnek bizonyuló kaptatónak. A terep fel-le hullámzott egy jó darabig, Csak a Rebka-tanya környékén volt egyetlen emelkedő, amivel nem volt kedvem futva megküzdeni, eddig tulajdonképpen mindent abszolváltam. Ez kapóra is jött és felhívtam Petiéket. Már korábban is próbálkoztam, csak a kerítéses pihenőmnél nem volt semmi térerő. Kiderült, hogy már közel járnak a városhoz. Mondtam, hogy ezzel én is így vagyok, hamarosan ugyanis megérkezem én is Sátoraljaújhely mellé. Volt még hátra némi hullámvasutazás a tanyák mellett, amiket csak a térképen láttam, a valóságban nem, meg megint jó sok bogár egy elhagyott erdei háznál. Aztán ismét jött egy számomra futhatatlan rövid emelkedő és már ott is voltam a város közvetlen közelében.

Búcsú a Cirkáló-tanyától

Rákóczi-fa

Romos erdei kunyhó sok bogárral

Átrobogtam egy aszfaltos úton, majd megint csörgött a telefonom, mivel Petiék is megérkeztek. Mondtam nekik, hogy már abszolút a végét járom, persze nem fizikai értelemben, sokkal inkább mentálisan. Bár ezen a ponton azért már éreztem rendesen azt a közel 20 km-t. Nagyon megegyezni nem tudtunk, mivel én még nem igazán tudtam, mennyi idő lesz a Nagy-nyugodó, meg hát onnan valahova le is kéne még jutni. Végül megbeszéltük, hogy ott találkozunk majd.

Közel a város

Állíthatom, hogy az egész túra legkellemetlenebb szűk két kilométere állt előttem. A terep folyamatosan emelkedett, én viszont nem voltam már olyan passzban, hogy ezt a mértéket megfussam. Egy-egy helyen még próbálkoztam a belefutással, de az elán nem tartott sokáig. Az emelkedőnél sokkal rosszabb volt a sok szúnyog és bogár, ami mind belőlem akart lakmározni. Valahogy ezt a részt különösen kedvelték. Sajnáltam, hogy pont a finist képtelen voltam végigfutni, de hát ez van, lehet még hova fejlődni legalább.

Benyomtam az utolsó pecsétet, aztán tanakodni kezdtem, merre induljak, hogy tuti találkozzak a többiekkel. Jó nehezen sikerült megtalálnom a helyes irányt, de ekkorra már fel is tűnt a két felfelé kapaszkodó fiú, így nem kellett tovább gondolkoznom. Együtt szépen lesétáltunk az autóhoz, aztán Tokaj felé vettük az irányt. Sátoraljaújhely meg még visszavár, hiszen innen még lyukas a kékem. De ide már 4-5 óra alatt elvisz az IC is Budapestről.

Strava link az útvonalról: itt

25,4 km, 779 m szint összességében a Strava szerint Újhuta és a Nagy-nyugodó között (4 óra 18 perc alatt - ebből mozgás 3 óra 15 perc)

Technikai megjegyzések (azoknak, akiket ez érdekel): 

cipő - az éppen kimustrálandó aszfaltos Asics Jolt 2, amit most már csak inkább nyári terepre használok, miután megállapítottam, hogy jó eséllyel miatta fájt a csípőm. Most meg út közben a bokám fájt egy-egy rossz lépésnél, de kegyetlenül.

hátizsák - egy öreg Quechua MT 10 víztasakkal

futóöv: Salomon Agile belt softkulaccsal (debütáló cucc, maradhat, bár a proteinszelet, telefon és víz kicsit sok volt neki, de szerencsére van egy külön zseb még hátul, amit most nem használtam)