Almádi soha nem érhet véget

Almádi soha nem érhet véget,

Vörösberényig alszom majd egyet,
Repülj velünk a kék jelzés szárnyán!
Indul az utazás, csak erre vártál.

Ha indul a buli, hát tedd fel a kezedet,
Mozgasd a lábad és szedjed a csülködet,
Felejts el, gyerünk, most minden rosszat!
Na ez az a túra, ami izgalomba hozhat.
Terepes lányok és túraarcok,
Mindenki itt van, mindenki boldog,
Buli van a völgyben, a hegyeken, a strandon,
Szombat hajnal van, nem lehet más dolgom.

A dinnye az asztalon ereszti a levét,
A Bujdosók lépcsője kacsint most feléd,
Elvisz jobbra, elvisz balra,
És felemel, felemel nagyon magasra.
Csodákat láttál, mindenhol jártál,
A kék jelzés szárnyán messzire szálltál,
De ne felejtsd el jövőre, csak arra kérlek:
Hogy Almádi soha nem ér véget.

„A DJ a pultból nyomja a zenét...”

Még valamikor Lovas éjjeli utcáit róttuk, mikor Zoli tett egy következményekkel járó felelőtlen kijelentést, ami hasonlóan hangzott: „És majd jön a soha véget nem érő Balatonalmádi". Nekem nem is kellett több, máris elkezdtem énekelni a rögtönzött „Almádi soha nem érhet véget” című szerzeményt. Megírattam volna az AI-val is, csak vagy én vagyok túl kezdő és béna, vagy az AI az még, vagy mindketten botcsinálta online zeneszerzők vagyunk, mert semmi használható és elfogadható eredménye nem született a közös alkotásnak. Ellenben kaptam egy halom vállalhatatlan, zeneileg, kiejtésügyileg és prozódiailag is pocsék „alkotást”, jobban mondva fércművet, aminek meghallgatásáról, nagy sajnálatomra le kell mondania a nagyérdeműnek saját érdekében. Pedig csak a Soho party zenéjére kellett volna rátenni ezt a szöveget. Persze lehet, hogy ez már plágiumnak számít, a jogi részéhez nem értek a dolognak. No mindegy is, ha valaki jártasabb ebben nálam, amennyiben van hozzá kedve, megcsinálhatja.

Fröccsről fröccsre...

A fenti epizódból is látszik, hogy kitűnő kedvben zajlott az idei Kék Balaton, hangulatban nem volt hiány, mint ahogy perzselő napsütésből se. Az ember hajlamos az otthon hűs nyugalmában, a számítógép előtt ülve azt gondolni, főleg, amikor megnyomja azt a csábító „Benevezek” gombot, hogy az ilyen nyári száz kilométeres séta a Balaton-felvidéken merő mulatság (az, végkimerülésig). Részben igaza is van, hiszen ez a menet tényleg egy bulitúrának ígérkezik: strandolási lehetőség előtte utána a túratársakkal, sátorozás és közös sörözés a Balaton-parton, mindenféle finomság felbukkanása az útvonalon, mint dinnyehegyek, fröccslelőhelyek, sörforrások és kávékutak, extra édességek és sütemények dombokban, mennyei gyümölcsleves- és zöldségleves-tavak spagettihalom körítéssel és még sorolhatnám. Itt a túrázót felettébb jól tartják. Sőt még egy nagyon baráti 31 órás szintidővel is megtámogatják, hogy ideje is legyen élvezni mindezt, valamint a Balaton-felvidék páratlan szépségű tájait amolyan magyarosan toszkán hangulatával együtt. Minden szép és vidám, partihangulat végig a köbön, mégis mi lehet a probléma azzal, hogy az ember fröccsről fröccsre vándorol a szőlőhegyek között?

A különleges enteriőrrel bíró Közért bárban Káptalantótiban

Dinnye áll halmokban még jóval a Halom-hegy előtt

Más gyümölcsökből is akad úton-útfélen (biofrissítésként néhol szeder, ringló, füge kínálkozik)

És ne felejtsük az Edu féle sajtos tallérokat különböző ízekben is (a medvehagymás volt nálam a nyerő)

Vagy Edu anyukájának a különleges kék jelzéses pillecukrait

Zádorvárnál se haltunk éhen

Orsiék kávés pontja a Csákány-hegyen szó szerint a túra fénypontja

Az, hogy a túrázó örökké elégedetlen. Amikor otthon a gép előtt ül, vagy hétvégén a strandon henyél, akkor inkább túrázna, bezzeg amikor rója a végeláthatatlan kilométereket, akkor egyre inkább rádöbben, hogy bizony rossz lóra tett. Vagy inkább arra, hogy nem pontosan ilyen lovat akart...

Hanem inkább ilyet...

Bezzeg akkor már könyöröghet naphosszat Máriához, ki a csávából már semmi égi vagy földi hatalom nem húzza. Se nappal...

Se éjjel...

Marad a kálváriajárás és a kereszt, amit mindvégig cipelhet az ember és melynek súlya egyre súlyosabban a vállunkra nehezedik. Kinek mi pontosan: valakinek a vízhólyagok nőnek a lábán, van, aki a meleget nem bírja, van akinek a gyomra rakoncátlankodik, van, akinek az álmosság a mumusa, nekem pedig a piros és hólyagosodó égő foltjaim, amik azonnal előjönnek, mihelyt Szentbékkálla magasságában eltűnnek felőlünk a felhők.

A szentbékállai kálvária nagyon különös, itt éppen betyárábrázolások formájára készült egy stációkép, de van lyukas is hiányzó képpel. Mindegyik meglévőt más művész készítette. Leírás itt.

A kereszt tövében ugyanitt kerámiavirágok nyílnak, avagy a szenvedés rózsát (vagy díjazást) terem.

Ücsörögnék már én is inkább a Balaton partján és áztatnám égő végtagjaim akár a némileg elapadt és langymeleg vízben is, de a part még messze van és a cél még távolabb. Még túl a messziről látszó Tihanyi-félszigeten is. És a teljes távért fizettem be, nem a feladásért, erre mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam. Marad tehát az, ami elérhető: hosszas időzés egy-egy itóka társaságában a pontokon, fürdés közcsapnál, mosdóban, forrásnál, tehát bárhol, ahol lehet, és a kényelmes, kevésbé megerőltető haladás egy kellemes túra- és beszélgetőpartnerrel, jelen esetben Inczédi Zolival, akivel oly régen túráztam már együtt, utoljára pontosan a tavalyelőtti emlékezetesen esős Palipistán. Ugyanis hiába próbáltunk nosztalgiázni Fiala Petivel a három éve teljesített szenvedős és közös Kék Balatonunk emlékére, sajnos idejekorán el kellett őt engednem, még a Bujdosók lépcsője előtt, hiszen láttam, hogy nagyon nem egy már a tempónk. És nem kéne magam még az elején kifingatnom teljesen. Ő az elmúlt három évben óriási fejlődésen ment keresztül én meg azóta is stagnálok kitartóan. És szerintem ez már így is marad. 

Idén 135 nevező volt a 100 km-es távra. Itt mindenki potenciális túrapartner is (legalább egy szakaszon), nem szoktunk válogatni.

Melegben még nagyobb hangsúly van az okos haladáson és frissítésen. Így nem is bánom és szégyellem sehol sem, hogy idén 25 órán túl mentem valamivel, ami ugye nem szokásom egy ilyen, a számok alapján viszonylag egyszerűnek tűnő százason. És ebből kis híján 4 óra volt az állásidő! Összejött ez egyszerűen az egyre hosszabb időzésekkel a pontokon az idő előrehaladtával. Mert ponton lenni jó, főleg ezen a túrán. 

Nehezen szabadul az ember onnan, ahol szól a lelkesítő muzsika, mosolygósak a pontőrök és mindent megtesznek a túrázókért. Szinte már versengenek, hogy kinek a pontja ötletesebb. Egyik díjnyertes stáció a mi kálváriánkon a dinnyés pont volt (szerintem):

Egy unalmas szakaszon meg kedélyjavítóként éppen nézegetheti az ember Frisch Laci vicces flamingós nadrágjainak egyikét, hogy feldobja a hangulatot. Persze csak akkor, ha a közelében halad. Ha nem, akkor például beszélgethet Zolival legújabb turkálós fogásairól, hiszen hamar kiderül, hogy túrapartnerem szintén egy nagy turiguru. És máris repül az idő és fogynak a kilométerek és elterelődik a figyelmünk a problémáinkról. De ezernyi látnivalóval próbálkozik be maga a Balaton-felvidék is, érdekességben nincs hiány itt. Érintünk rengeteg nevezetességet a teljesség igénye nélkül: tanúhegyekből máris kettőt, a Badacsonyt és a Csobáncot, geológiai érdekességként ott van a szentbékállai kőtenger vagy a Hegyestű, bájos tájakként a szőlőültetvények sora, melyeken áthaladunk, történelmi látnivalóként a csobánci vár vagy a Zádorvár, építészetileg meg Szentbékálla faluképét emelném ki vagy a paloznaki és a badacsonytomaji kálváriát. Visszanézve régi, nem telefonos képeimet, mindig elfog a sárga irigység, hogy lehetne akár most is a minőségre menni. De hát a teljesítménytúrázás nem a művészeti értékről szól. Se idő, se kedv nincs a hosszas beállításokra vagy a témák megtalálására. Mert sok mindenről van kép ezekből az időkből is, tehát van összehasonlítási alap... A teljesítmény a minőség rovására megy egyértelműen. Remélem, csak a képek tekintetében, az élmények terén nem.

2014-ben az ilyen részletek se tudták elkerülni a figyelmem kéktúránk alkalmából

Kőszörnyekről mostanság maximum ilyen képre futja

És mikor már lankad a kedv és fárad a láb, hogy kicsit felpörögjön a tempó és legyen egy kis változatosság, beállok Herbély Szabináékhoz egy kis időre túratársnak, majd Frisch Laciékhoz is. Mindenki hurcolja a maga keresztjét, Szabina a rák poklából szabadult, Laci meg folyton gyomorproblémákkal küzdő feleségének a frissítését, valamint a problémák leküzdésének módját próbálja kifundálni, és úgy tűnik, végre jó úton járnak a pulzuskontrollal. Én meg cipelhetnék a sajátomon kívül még egy féltéglát is Edina kiírása alapján, hiszen az idén már 5 százason túl lévőknek egy ilyen felszerelés is ajánlott. Nekem ebben az esztendőben már ez lesz a nyolcadik...

Láttam is pár alkalmasnak tűnő darabot a Csobánc oldalában, mégse nyúltam utánuk valamiért... Csak jól elpoénkodtunk Zolival rajta.

Jókora kövekből itt a badacsonytomaji kálvárián is fel lehetett volna tankolni

Aztán meg megyek egyedül is egy-egy szakaszon, mert ugye a túrázónak, mint mondtam, semmi se jó: ha egyedül van, társra vágyik, ha meg társsal megy, magányosságért eped. Na de itt nem Zoli ellen szeretnék beszélni, mert vele is tök jó az összhang, nála tökéletesebb és érdekesebb beszélgetőpartner számomra kevés akad talán még az egész mezőny általam ismert részében se. És tempóban se kell megszakadni a jó beszélgetésekhez, ez is fontos. És mint kiderül a végén, partneri szövetségünk igazi win-win szituáció: neki sikerül eddigi legjobb idejét menni a Kék Balatonon, én meg végig jó hangulatban vészelem át az egészet (úgy nagyjából, mert hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem voltak mélypontjaim).

Zoli volt az út nagy részén a túratársam

Az egyik kétségkívül Füred előtt volt még az Evetes-völgy bejáratánál, mikor a hátulról sebbel-lobbal érkező Márton Dani és Tarnai Máté beharangozta az érkező hatalmas vihart, ami mindjárt ideér, úgyhogy szedjük a lábunkat, hogy beérjünk szárazon a Léna borozóba. (Ott majd kedvünkre elázhatunk 🤣) Fel is támadt valóban a szél és cseperegni kezdett az eső, de ehhez képest nagy változás mindvégig az úton nem történt. Így a zsidótemetőnél jól meg is csapoljuk közösségileg a kutat és kicsit leülünk pihenni a körülöttem levőkkel, miután a beígért égiháború elmaradni látszott. Aztán a borozóban a radarképet megnézve láttuk, hogy a nagyja jól elhúz tőlünk északra és mi maximum csak széléből kapunk valamit. Úgyhogy semmi akadálya, hogy kicsit hosszúra nyúlt töltekezés után továbbmenjünk a maradék nem túl könnyű 30 km-re, át a Tamás-, Péter, Csákány- és Csere-hegyen. Biztonság kedvéért azért gyorsan elérhető helyre helyeztük az esőkabátunk. 

A másikat meg nem nehéz kitalálni: Almádi, ami soha nem érhet véget. Itt még a kódot se találtuk meg a vörösberényi templomnál lévő villanyoszlopon, ami tetézte lehangoltságunkat vagy inkább az egyhangú aszfalttaposásnak köszönhető egykedvűségünket. Csak egy kedves kis bogárra vadászó cica próbálta feledtetni a gondjainkat-bajainkat, de róla meg nem sikerült használható képet lőni. Nekem megint egy igen naturális terepen akadtak dolgaim, immár menetrendszerűen, csak most kicsit alkalmasabb helyen jött rám és akadt megfelelő búvóhely. A ponton aztán megint kicsit hosszabban próbáltuk rendezni sorainkat, mire végre rávettük magunkat a folytatásra a Romkúti-árok felé, hogy legyűrjük a maradék 5-6 km-t is a célig. Persze ennek már minden lépése fájt, főleg Zolinak, aki vízhólyagokkal is küzdött már legalább Füred óta. Zolival nagyon egy srófra járt az agyunk: mondja, hogy mihelyt kiírja az órám a 102 km-t, álljunk ott meg és ne menjünk tovább, hiszen csak ennyi van kifizetve. Pont én is azon jártatom az agyam, hogy már bármikor megállnék és bárhova lefeküdnék azon nyomban és egyébként is milyen szép ligetes erdő ez itt a Hársas-völgyben. Erre Zoli is ugyanezt mondja pontosan, hogy ez sokkal szebb erdő, mint az eddigiek, tehát alkalmas hely a túra spontán befejezésére. 

A túra végjátéka a Malom-völgynél kezdődik

De hát még mindig van hátra, kettő, másfél és már csak egy kilométer, ami végtelen hosszúnak tűnik, holott ez a távolság szinte eltörpül mennyiségben az eddig megtettekhez képest, hiszen a teljes távnak csak töredékrésze. Az elme csal, megcsal ilyenkor már mindenkit. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami borzasztó türelmetlenség is mostanában: ott akarok lenni már a strandon, ülni a parton, feküdni a réten, enni a fagyit és a lángost vagy áztatni a lábaim. Bármit csinálnék már, csak nem gyalogolnék. Éppen jön hátulról egy futó lány, aki valószínűleg a reggeli edzését végzi kb. 6 perces kilométerekben. nekem ez kapóra jön, így hát megmutatom Zolinak, hogy igenis, itt a túra végső szakaszában is lehet még rendes tempót futni. Sőt, leginkább csak itt, mert az ember már tudja, hogy a cél belátható távolságra van. Így nagyon gyorsan elfogy az a pár száz méter a Tobruk strand bejáratáig. (És ekkor ugrik be, hogy néhol pont a Líbiai sivatagot idézte a perzselő napfény és a szárazság, ami körülvett minket. Azt persze máig se tudni pontosan, miért nevezték el a líbiai városról Balatonfűzfőnek ezt a városrészét, csak legendák keringenek arról, hogy a papírgyári igazgató volt idegenlégiós sofőrje az épülő telepet meglátva azt mondta, hogy ez pont úgy néz ki, mint Tobruk vagy a másik verzió szerint a papírgyár dolgozóinak létesített telepet pont akkor építették, amikor a németek Tobrukot ostromolták a II. világháború során. Így a népnyelv átragasztotta erre a városrészre az ostromlott város nevét.)

És végül, még ha nem is pont úgy, mint előzetes képzelgéseim során, meglett a csobbanás előtte és utána is, a parton való sörözés és lángosozás, sátorban alvás, ismerősökkel való bandázás és a kellemes emlékű túra is – főleg azért kellemes, mert az emlékek utólag hamar megszépülnek és Edináék is tényleg mindent megtettek azért, hogy szép emlékekkel távozzunk Balatonfüzfőről. Így reménykedem, hogy a jövő évi túranaptáramba is be tudom illeszteni ezt a százast. 

És ami jó hír: a bal térdem még csak nem is hallatott magáról, így reménykedve állok az ősszel esedékes százasdarálás előtt.

Az idei útvonal strandtól...

strandig tartott (ennek a túrának ez a legjobb verziója)

És végül, ha már bulitúra, azért ne maradjon ki a Soho party örök érvényű zenéje se:

Strava-link (A menetidőben való egy órányi eltérést a Garmin és Strava között mondjuk nem értem, főleg, hogy a Garmin adatok kerülnek importálásra a Stravaba...):