Egy határkőfestő emlékei

 

Rájöttem, hogy eddig még nincs igazán informatív beszámolóm a Kazinczy 200-ról (illetve annak résztávjairól, mert teljes táv teljesítésem még mindig nincs, most se lett, de most legalább szándékosan). Ez, úgy érzem jelenleg, továbbra is így marad...(a beszámolók terén egész biztosan...)

Ma éppen a XVII.30x-től a XVII.37-ig kéne eljutnom. Kőkemény szakasz, az ilyet nem bízzák akárkire. Kilenc borzasztóan mély és meredek vizesárok (bár egyesek szerint csak hét van – példának okán a térképen is), aztán ott van még a Hársas-hegy, szlovák nevén a Lipovec. Olyanból még egy nincs Magyarországon! Ennek is nagyjából csak a fele van itt, a másik fele már idegen földre esik. De attól még állati meredek, majdnem olyan, mint a Tolvaj-hegy. Vagy a Szurok-hegy. Mindhármat jól ismerem már, nem először mászom fel rájuk. Így kaphattam meg ezt az állást, miután a mesterséges intelligencia végleg elvette a munkám. Többé nem volt szükség fordítókra. Becsődölt a cég, hiszen az AI már jobb fordításokat készített bármilyen nyelvből, mint a legzseniálisabb fordító. Azok a tévedések, amiket nagy ritkán ejtett, a legtöbb megbízót és céget nem zavarták, hiszen ez így sokkal olcsóbb megoldás volt. Persze lehetett volna ide is helyettem robotokat küldeni. Megfelelő programozással, betáplált GPS-útvonallal elsőrangúan el tudják végezni ezt a nem túl fantáziadús feladatot. Majdnem mindenhol. Piros, fehér, fekete, ez a három szín kell, és be kell tartani a szabvány szerinti méretek alapján való színezést: ennyi. Felül piros, alul fehér, a számok és a betűk feketék. 60-150 méterenként van egy-egy, tehát nem egy haladós feladat, de azért ma meglesz ez a 6 kilométer reggeltől sötétedésig, a Tilalmas-határtól nagyjából a Mester András-forrásig. Mert ez egy olyan hely, ahol a robotok lehet, hogy idő előtt bevégeznék küldetésüket. Legurulnának a meredek lejtőn, bezuhannának egyik árokba és ripityára zúznák magukat. A ritka feladatok egyike, amit még inkább hús-vér emberekre bíznak. Mert így még mindig költséghatékonyabb, mint folyton új robotokat gyártani és programozni. Az Északi Zöld határkőfestője csak Kazinczy-teljesítő lehet, ez a feltétele az állás megszerzésének. 

Fotó: Márton Dániel (a Tolvaj-hegy leszalagozása közben)

Régen ugye voltak ezek a túrák, amikre ma már senki se vállalkozik. Igazából nem is értik az emberek, mire volt az jó, három napon át bolyongani, lótni-futni nyaktörő utakon a rengetegben, izzadni a tűző napon, ázni a zivatarban. Őrültség az egész! Már akkor is voltak olyan pokoli hőséggel megvert napok, amik ma már általánosak nyáron és az egyik legnehezebb túra, a Kazinczy sokszor pont ilyen napra esett. Vagy olyanra, amikor lecsaptak azok az átkozott zivatarok. De teljesítő mindig volt. Még a legkeményebb körülmények között is. Aztán egyre csökkent a számuk, a kemény mag kiöregedett, újak már nem nagyon jöttek, a nagy öregek kihaltak, mint ahogy a lassan aggastyán szervezők is eltávoztak közülünk. Most már mindenki inkább a klimatizált lakásokban ücsörög. Ilyen megerőltető munkát nem is nagyon vállal senki a fiatalabbak közül. Mi veteránok meg festhetjük a határköveket, amíg bírjuk erővel, hogy fel ne kopjon az állunk, hiszen nyugdíj már rég nincsen...

A másik, nem annyira nyilvánosan vállalt oka ennek a munkavégzésnek, hogy mi, az egykori habókos vándorok, itt lehetünk már csak igazán szabadok. Úgy mint régen, amikor legfeljebb a bicikliút kígyózott Füzér felé és nem a gyorsvasút betoncsíkja. Vagy még az se valamikor a digitális korszak hajnalán. Azóta egyre gyorsabb, egyre feltartóztathatatlanabb a változás. Egyre halványulnak az emlékek. Egyre szűkül a tér, ahova nem jut el az MI és a robotok. Egyre fogy a levegőnk. De a Zemplén hegyei nagyrészt még mindig érintetlenek, és mint egy valamikori életteréből kiszoruló, üldözött ősi vallásnak hódoló pogány, ilyenkor, mikor ezeket a szinte már járatlan ösvényeket rovom a határsávon és festegetek, újra önmagam lehetek és egyre bukkannak elő agyam rejtekéből a régi szép emlékek. Kövekkel, sziklákkal barázdált alig járható gerincek, leküzdhetetlennek tűnő görgeteges meredélyek, mint ez is itt a Hársason, csalánnal, mindenféle gizgazzal benőtt ösvények és természetesen a társak örömben és szenvedésben.

„Szakadék szélen lábad meg se rettenjen
Fagyon és jégen tested meg se billenjen
Tó vize fekete, le ne vigyen a karja
Kő hasa éles, ne botolj rajta”

(Itineira: Csillag fénye, Holdnak fénye)

Persze sokáig nekem se sikerült... Az első két évben feladtam a 200 km-es távot. De azért szépen, fokozatosan haladtam előre. Az első évben csak 100 km sikerült. A másodikban már közel 130, pont a közeli Izra-tóig, onnan még vert seregként elkullogtam a szállásra nagy nehezen. Aztán volt az a harmadik év, amikor nem is akartam bevállalni tudatosan a 200 km-t. Igazából csak az utolsó, egyben sosem látott százast akartam megnézni, hogy fejben végre összerakjam ezt a túrát. Ennek az utolsó százasnak a legszebb a neve: Tövisek és virágok. Hűen tükrözve mindazt, ami a túrázóra vár a Zemplén hegyei közt. Igen, a sűrű tövisek közt azért kis gyakorlással és érzékkel meg lehetett látni azokat a jól rejtőzködő bimbókat is. Eleinte még sűrűbben, aztán egyre nehezebben, egyre ritkábban, egyre homályosabban, ahogy leszállt az első, majd a második éjszaka is, majd felvirradt az utolsó, igen keserves nap. Szóval én eredetileg ezt a hangzatos Kazinczy által megfogalmazott nevű túrát szerettem volna, ráadásul amennyire lehet, gyorsan teljesíteni, csak éppen két héttel előtte, egy másik hasonlóan nehéz túrán a Mátrában lesérült a bal térdem. Tehát teljesen logikus lépés volt nem benevezni a teljes távra, csak az eredetileg tervezett százasra. Ami amúgy így is egy komplett térdgyilkos. Hát még úgy, hogy az ember hozzácsapja az első ötvenest is! Mert végül ez lett a végső megoldás, mert nem tudtam belenyugodni, hogy csak egy százast megyek. Mert fejlődésnek mindig kell lennie... Mi fanatikus túrázók mind így gondolkodtunk: Fáj a lábam? Akkor is benevezek! Semmi baj, kétszáz kilométer helyett csak százat megyek. Vagy százötvenet. Fáj a torkom? Sebaj, menet közben majd meggyógyul... Persze volt akinek ráment a túrakarrierje egy ilyen meggondolatlan döntésre, de szerencsés esetben megúsztuk a dolgot. Például egy kis kényszerpihenővel, ami nekem ezután a kaland után jött. Azért rosszabb napokon, ahogy idősödöm, igencsak felemlegeti a sok kalandot a bal térdem...

Ebben az összességében 155 km-ben azért volt egy kis csalás: az 55 km-es Széphalomról induló kör után egyet aludtam egy hűs vendégházban Füzéren, míg a 200-as teljesítők a Tolvaj-hegy és az Északi Zöld semmivel se összehasonlítható ösvényeit rótták, hogy aztán másnap újult erővel álljak neki a csaknem dupla olyan hosszú távnak. Ha jól emlékszem, rajtam kívül abban az évben senki se csinálta így. Persze nem aludtam teljesen nyugodt szívvel, sokat gondoltam a bajtársakra, a kint lévőkre, rá-ránézve a nyomkövetésre, ki éppen hogy halad az ismerősök közül. Mert a végén már szinte mindenkit ismert az ember, olyan volt az egész mezőny, mint egy nagy család. Géza volt mindennek a mozgatórugója, egyben a túra otthonadója. A Kovács-villa mindenki előtt szélesre tárta a kapuját, akit érdekelt a hosszútávú teljesítménytúrázás szép, de rögös útja. Aki komolyan gondolta, az előbb-utóbb itt kötött ki a kertben, vagy a padláson vagy éppen a Kalandparkban a mászófal alatt, mert ott is lehetett aludni a túra előtt. Ha jól emlékszem, ez volt az első év, hogy ott aludtam, mivel a munkahelyemről sosem sikerült időben szabadulnom és Sátoraljaújhelyre csaknem 4 órát kellett vonatozni akkoriban, sokszor klíma nélküli kocsikban. Szóval én is új helyen aludtam hálózsákban az első túra előtti éjszaka, de fura mód majdnem, hogy jobban, mint a vendégház kényelmes ágyán.

Aztán másnap reggel jött értünk a piros kisvonat, vitt Széphalomra, a túra ünnepélyes megnyitójára. Mert ennek meg kellett adni a módját rendesen. Múzeum, öltönyös díszvendégek, beszédek, tömegrajt. Aztán pontban 9 órakor irány a hegyek! Kemény év volt, már ekkor magasról tűzött a nap és gyorsan kúszott felfelé a hőmérő higanyszála. A páratartalom szinte tapintható volt. Már az első pontig, a magas-hegyi kilátóig sokan megérezték ezt: szédelegtek, verte őket a víz, hányingerük lett, alig vánszorogtak. Verának, aki az első etapon útitársam volt, is gondjai akadtak. De aztán ügyesen leküzdötte mindezt, nemhiába ő volt a rövidtávú női bajnok. Jól kiegészítettük egymást, felfelé én voltam gyorsabb, aki lefelé a rossz lába miatt szinte bicegett, Vera ellenben száguldott lefelé. Nagyjából mégis egy tempót mentünk, közben jókat beszélgettünk, a síkabb, enyhén lejtős részeket még meg is futottuk. Ebben az évben nem toltuk túl, igazából csak a végét húztuk meg, hogy meglegyen a 11 és fél óra. Meg, hogy legyen elég idő pihenni a másnapi kihívásig. Bár elkerült a rosszullét, enni nagyon én sem bírtam, csak a lédús táplálékok csúsztak: dinnye, barackkompót, uborka, paradicsom, olívabogyó. És teméntelen folyadék. Minden adandó alkalommal fürdés egy-egy közkút alatt. Csak így lehetett kibírni. Illetve egy megállással a mikóházi kisboltnál, ahol hideg innivalókat lehetett szerezni a hosszú, tűző napos útszakasz előtt, ahol még az aszfaltból is áramlott a hőség. Ezeket az itt megismert praktikákat a mai napig gyakorlom, például most is, egy hasonlóan forró napon, miközben festegetek. Vagy mikor az egyre szaporodó magánterületeket határoló villanypásztorokat kell kereszteznem. Ennek legügyesebb (és legviccesebb) módját pont Verától lestem el ezen a túrán.

Ugyan a rekkenő hőséget általában jól bírtam már akkor is, nekem más hendikepet adott a sors: ilyen perzselő hőségben, ahogy gyűltek a kilométerek a lábamban, egyre szaporodtak mindig a piros foltok a lábszáramon. Meg néha máshol is. Túrakiütés, az orvosok csak széttárták mindig a karjukat, legfeljebb adtak valami haszontalan kenőcsöt. Igyekeztem minél kevesebb tudomást venni róluk, bár a kiütések néha kellemetlenül égő érzéssel hallattak magukról. Főleg a második vagy a harmadik nap, amikor már a foltok egybeértek és néha kis sárga hólyagok jelentek meg a bőr felületén. Ekkor már nem lehetett egyszerűen ignorálni őket, de az idő elteltével megtanultam egyre több mindent elviselni. Ezt is. Bár irgalmatlanul nehéz volt, ugyanúgy, mint túl lenni a második éjszakán, kiszorítani a tudatból a különféle fájdalmakat és ingereket, elhessegetni az ólálkodó látomásokat.

És hiába tanult folyton az ember, ezt a sportot nem lehetett sosem elég régen űzni. Mert még a legerősebbeknek és legtapasztaltabbaknak is mindig voltak nehéz pillanatai, percei, akár órái. Hiába teljesítette az ember esetleg előző évben a 200-at, az nem volt garancia arra, hogy jövőre is sikerül. Úgy mint másnapi túratársamnak, Daninak. Vagy bármikor közbeszólhatott az élet, mint másik túratársamnál a másnapi százason, Lacinál, akinek térdproblémája már akkor gyógyíthatatlan volt. Csak az volt a kérdés, mikor fog jelentkezni és fel kell-e adnia miatta a túrát, vagy a fogát összeszorítva, de végigér (így is lett). Így aztán bajnokok lassultak hozzánk az ő harmadik és negyedik körükön, ami nekünk csak a második és harmadik volt. És lettek belőlük kitűnő és szórakoztató túratársak. Így együttesen sokkal könnyebb volt észrevenni akár még az éjszakában is az út „virágait”, amik például kis szentjánosbogarak formájában világítottak a Füzér és Füzérkomlós közötti bicikliút mentén, vagy éppen játékos mókusként ugráltak Mikóházán a parkban. Kevésbé csüggedt el az ember az Eszkála erdészházig tartó, véget érni nem akaró emelkedőn és kitartóbban tűrt, amikor fájós térde a Megyer-hegy meredek lejtőjén már hangosan panaszkodott. Sajnos sokukkal nem tudom mi lett, hogy boldogultak a nagy változások után, egyáltalán életben vannak-e még. Többen közülük igazi legendának számítottak és a hosszú sportolással töltött évek alatt rengeteg történet a tarsolyukba került, amik által a leghosszabb és legegyhangúbb aszfaltos éjszakai szakaszon is szinte végigröpült az ember. Még ha a talp ekkor már kitartóan sajgott is és ólomsúlyú álmosság és fáradtság nehezedett mindenkire. Szerencsére mindig más volt soron, mindig másnak volt nehezebb, így a többiek „húzták” az éppen gyengébbeket.

Az utolsó kilométerek már nagyon lassan peregtek. Fel a Rákóczi-fához az az enyhe emelkedő sosem akart elfogyni, de onnan még mindig vagy 5 km volt hátra, többnyire felfele. Ilyenkor egyedül a türelem segített. Nagyon, de nagyon türelmesnek kellett lenni, amikor egy tartályból egyenként csöpögő vízcseppek módjára hullottak alá a kilométerek és fogyott csigalassúsággal a táv, pont mint egy lassított felvételen. Sztoikus nyugalommal kellett viselni, hogy pont itt a finisben még egy bokorba is akar szólítani a természet, persze nem virágokat nézni. Itt már amúgy is leginkább csak a tövisek voltak soron. És húzni-halasztani a dolgot, míg a kéretlen inger magától szét nem foszlik. Vagy azt, hogy az ember szíve szerint száguldana le a célba, de a rossz térde miatt alig biceg lefelé. 

Tövisek és virágok

De a végén láthatatlan szárnyak emelték legtöbb esetben a csüggedt vándorokat és az utolsó métereken, kilométereken szinte mindenkinek sikerült felgyorsulnia, bármilyen siralmas állapotban is volt előtte, hogy aztán a villa kapuján belépve taps fogadja őket és a megérdemelt pihenés.

Hiszen minden vándorút véget ér egyszer itt a Földön, hamarosan a mai is. Az árkok és a Hársas-hegy frissen festett kövei immár élénk piros-fehér színben játszanak. Velük együtt a régi történetek is megelevenedtek, pont mint a kelő nap fényében a Megyer-hegy körüli táj. Remélem, a munkám jól végeztem, nem túl sok pacát ejtettem. A mai küldetésem befejeződött és hamarosan e földi lét is befejeződik számomra. Talán pont itt a Zemplén-hegyei mögött bukik le végleg a nap. Pont így volna a legjobb, a legméltóbb, talán sokáig nem is keresnének, hiszen ki gondol egy elmúlt világ hátramaradt képviselőjére. Csak egy kérdés marad mindörökre nyitott: vajon ki örökli, ki fogja felidézni ezeket a régi, idejétmúlt, ma már senkit se érdeklő történeteket?

A nap többször lemegy és felkel, mire az út véget ér

Strava linkek:

Széphalom 50:

Tövisek és virágok 100: