Elmúlik

Az idei Őrvidék százas számomra egyértelműen a találkozások túrája volt. A fejléckép, valamint a perenyeiek 177. Szent Vid zarándoklatának kapcsán, aminek kicsit én is részese lehettem a túra második napján, röviden majd boncolgatom a szenvedés és a hosszútávú gyaloglás kapcsolatát is, ha már az ünnepi mise szentbeszédében is erről volt szó. Felvezetőnek ennyi talán elég is, vágjunk is bele az új kalandba.

Ha előkerül témaként a Kőszegi-hegység, egész biztos, hogy én csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, hiszen hosszú évekig Velemben nyaralt a családunk, és ez az a hely, ahová akármikor szívesen visszatérek, annyi szép élményem kötődik az aprócska zsákfaluhoz. És van egy százas, mely háromszor is érinti a települést. Ezt a túrát sajnos azonban nem minden évben nem rendezik meg. Én pedig alig várom, hogy neve feltűnjön a TTT naptárban. Idén azonban nemcsak benne volt a naptárban, hanem egyben hosszútávú Nemzeti Bajnokságunk része is volt az Őrvidék 100 túra (a rövidtávosok meg a 60-as résztávot kapták). Tehát úgymond kötelező volt a részvétel, de ez ezúttal egy édes kötelezettség volt, hiszen nemcsak kedvenc tájegységemen járhattam újra, hanem paraméterei alapján az Őrvidék 100 nem számít nehéz százasnak. És mégis a szenvedésről fogok írni.

A túra egy kissé szürreális utazással kezdődött a péntek esti Kelenföldről induló 18.25-ös szombathelyi IC-n. Még fel se szálltam a vonatra, reménybeli kocsimról Fiala Peti integetett le. Így hát először helyet foglaltam mellette és csak kicsivel később indultam a nekem kiosztott 41-es ülés megkeresésére a nem IC szintű vasúti kocsiban, amiben valószínűleg a későn ébredőknek jutott hely. Nos ez a dolog egy lehetetlen küldetésnek bizonyult, amihez az Őrvidék 100 teljesítése kész gyerekjáték. Vagy akármelyik terepultráé, mert azokat legalább, ha sok szenvedés árán is, de véghez lehet vinni. Mert a 408-as kocsiban egyszerűen nem volt 41-es ülés, hiába tettem érte tűvé a kocsit. Szerencsére voltak üres ülések, így visszamentem Petihez. Ez azonban nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt, mert ahogy hűlt kint az idő, egyre jegesebb menetszél süvített be a nyitott ablakokból. Főleg az egyikből, ami teljesen beragadt és senki nem tudta felhúzni. Ez Szombathely felé közeledve már annyira kellemetlen volt, hogy pulóvert és csősálat felvéve is vacogósan végül átültünk a másik részlegbe, mert addigra szerencsére kiürült a vonat. Szóval már a MÁV-os utazás is egy kész kalandtúra volt, még szerencse, hogy egy túrázó sok mindent kibír és jó eséllyel van ruhatára is a hátizsákban az ilyen élményekhez. Most azonban jött a kaland második része: fel a csömötei szőlőhegyre rajtközeli éjszakai bivakszállás reményében. Felkaptuk hát fejlámpáinkat és felkapaszkodtunk a dombocskára a kilátóhoz. Félrehúzva a ponyvát láttuk, hogy szerencsénk van: csak miénk lesz a remek házikó ma éjszakára. Ráadásul patikatisztaságú mosdó és WC is jár hozzá – ennél összkomfortosabb nomád helyet tényleg nem ismerek. A ponyva valamelyest fel is fogja  a kinti hideget, de azért nem árt a vastag hálózsák ide. Valamivel később rövid felfedezőutat tartottunk a kilátóba, ahol valószínűleg más szempontból lett volna izgalmas éjszakázni: javaslom azoknak, akik kipróbálnák, milyen lehet egy silent diszkóban aludni.

Idén sokkal jobbat aludtam itt, mint 2 éve, egyedül most is az automata mozgásérzékelős lámpa volt zavaró, ami, ha ki kellett menni, mindig felkapcsolt. 6 óra tájt aztán nekifogtunk készülődni a bálba: reggeli, öltözködés, kenegetés, rámolás, depós cucc összerakása – csak a szokásos forgatókönyv.

Hamarosan megérkeztek a szervezők és az első fecskék is. Hoztak termoszban finom kávét, így megkaptuk a kezdőlöketet a mai (és sokaknak holnapi) kalandhoz. Kávézás után beálltunk a sorba, hogy megkapjuk az itinereket és rendezzük az anyagiakat. Közben Vera is megérkezett, akivel előzetesen megbeszéltük, hogy együtt megyünk a 60 és 100 km-es táv közös szakaszán. (Nos ebből aztán nem sok minden lett...) Lepacsiztunk, összepuszilkodtunk minden ismerőssel, ami ugye hosszúra szokott nyúlni, mert itt majdnem mindenki az, aztán pontban 7:45-kor, mert ez állt az itinerünkön, Petivel lenyomtuk az órát; máris indulhat útjára a mai kaland. Lekocogva a lejtőn hamar utolértem Veráékat. Bár a terep alkalmas lett volna a futásra, nem siettem, inkább beálltam az összeverődött csapatba: Éviék, Adriék, Vera, Rita, Péter, Csaba és még páran haladtunk egy csoportban sokáig. Rita mesélt az idei Tesláckáról, ahova végül kiutazott (Őrsi Bálint nagy örömére így volt magyar képviselet). A hallottak alapján valószínűleg jobban jártam avval, hogy poroszkálni mentem inkább pénteken. De egyszer azért meg kell néznem szeptemberben is, akármilyen legyen is a szervezés. És ami különösen izgalmas (nekem legalábbis), a második körön most fordítva kell menni. 

Kőszegdoroszlót elhagyva egy vízfolyás mentén meneteltünk, jobbról a nyílt terep szabad rálátást biztosított a minket még távolról hívogató Kőszegi-hegységre. Ragyog a nap, jó a kedv, jó a társaság, várnak kedvenc hegyeim, kilátásban megint egy nem mindennapi út, mi baj lehet? Sose legyen ennél rosszabb sorom. 

Rákanyarodtunk hamarosan a cáki pincesorra, ahol lejegyeztük az első kódunkat. Szép, ősziesbe hajló színek keretezték a műemlék pincéket, javában érik a vidék különlegessége, a szelídgesztenye is. A menetsorban hozzácsapódok Gombos Zolihoz, akit már régen láttam és akivel még régebben túráztunk együtt. Innen egészen sokáig, az Írott-kő alatti meredek szakaszig együtt megyünk és jókat beszélgetünk. Ezen a szakaszon egy másik srác is túratársunk, aki hamarosan indul az UB Trailen, így aztán később elbúcsúzik magasabb fordulatszámra kapcsolva. Én amolyan kerge túrázó módra rohangálok a fotóznivalók és a beszélgetőpartnerek között, de szerintem az utóbbiak már megszokták és talán meg is bocsájtják ezt a fura tulajdonságomat. 

Szeretem ezt a látványos bevezető részt, ami még ugyan csak a hegyek előtere, de egyre közelebbről enged bepillantást ebbe a szívemhez oly közel álló miliőbe. Már Velemben kanyargunk. Ki tudja a múltban mennyiszer járkáltam ezeken a részeken, de mindegy is, mindig lesz egy következő alkalom, amikor szívesen eljövök. Minden sarok ismerős, egy seregnyi emlék rohamoz meg minden egyes utcaszeglet, magasra rakott kőkerítés, vagy sötét és rejtélyes, gyökerekkel és ágakkal befont szövevényes partfal mögül. Az itteni erdővel ugyanígy vagyok, hiszen a fák mögött is emlékek bujkálnak és keresik a gombát, szedret vagy valamikori, elvadult és elfeledett, mostanra beerdősült kertekben a pogácsaalmát. Talán budapestiként se nagyképűség azt állítanom, hogy hazai terep számomra ez a hegység. Egyetlen probléma, hogy túl messze van, hosszú az ide vezető út, így mostanság a kelleténél ritkábban vetődöm ide. Sokkal később, Bozsokon már úgy az éjfélhez közeledve ötletelünk a pontőr lánnyal és egy előttem haladó túrázóval, hogy milyen jó lenne, ha lehetne hegységeket csak úgy egy csettintésre közelebb tolni. Az biztos, hogy a Kőszegi-hegységet nagyon közel szeretném magamhoz tudni.

Beérünk az erdőbe és lassacskán kezdenek megérkezni a szintek is, adagolják nekünk eleinte óvatosan, majd megérkezve a piros háromszög lekanyarodásához csak úgy zúdulnak ránk a szintvonalak. Zoli előre is enged udvariasan, hátha én jobban bírom a felfelét. Ezúttal a Kalapos-kői-barlang letérőjét nem vétem el, nem is tudnám, hiszen mögöttem szorosan érkezik a helyi erő, aki rögtön figyelmeztetne mulasztásomra. Ráadásul ezen a szakaszon még nagyon egyben van a mezőny nem futó része, jövünk-megyünk, köszöngetünk, hajrázunk az oda-vissza szakaszon, vagy küzdünk mint malac a jégen a csúszós avarban a lejtőn, ami odafelé még emelkedő volt. 

Barlang kipipálva, kód felírva, jöhetnek a Kalapos-kövek. Zolival nosztalgiázunk, hogy valamikor idestova több mint 10 éve pont itt ismerkedtünk meg a „Tóni a kéken” túra alkalmából. Van egy kis útvonalváltozás a 2 évvel ezelőtti túrához képest: a szervezők megkegyelmeztek nekünk és nem a meredek és benőtt zöldön küldenek fel az Írott-kőre, hanem a DDK-n. Nem is halok úgy bele, Zoli le is marad mögöttem, mihelyt odaérünk a célegyenesbe a kék kereszt megérkezésénél. Előtte azonban megmutatom neki, merre van itt áfonya – no nem gyümölcs, csak bokrok, hiszen elmúltak már azok az idők, amikor a helyiek még fésűvel szedték. Zoli is megmutatja, merre ment régen a kék kereszt. Kicsit még nosztalgiázunk, hogyan változott itt a beerdősülés állapota, most éppen azt a stádiumot látjuk, ahogy a nemrég telepített újulat kezd megnőni. Aztán megszököm Zolitól, vonz a kilátás a hegytetőn. Illetve az, hogy lemaradtam Verától és a megbeszéltek alapján utol kéne érnem. De vannak nálam bőven gyorsabbak is itt a hegyen. Török Dani hagy le, aki a futókkal indult. Már éppen gondoltam rá, vártam, mikor jön és előz le, erre most itt van. Váltunk is pár szót és megy tovább sebbel-lobbal hegynek felfelé. Pető Sanyi is elhagy, de legalább ő látótávolságon belül marad (egy darabig). Vera már lefelé tart, mondom neki, hogy próbálom lefelé majd utolérni. Sietség ide vagy oda, azért a kilátót ki nem hagynám semmi áron, pecsételés után felkapaszkodom és megnézem, látszik-e a Schneeberg és a Rax, valamint a Großer Hirschenberg adótornya, amit jó eséllyel már csak éjjel, kivilágítva fogok látni közelebbről.

Lefelé szinte végig futok, egyre maradnak el a túratársak és az imént még fölfelé látottak. Csak kedvenc, de mostanra igen meggyérült bükkösömben sétálok kicsit és amint a terep kiadja, megint belelendülök. Túlzottan is, mert bármennyire sasolok, a piros letérését már elvétettem, mire észbe kapok. Előzhetem újra Adriékat, akik biztosan jót kuncognak rajtam magukban. Kicsit poénkodunk, hogy kéne egy olyan beépített funkció órákba, amelyik valamilyen nagyon éles figyelmeztető hangot ad, ha letérne az ember a trackről, például elkezdene visítani, sikítani vagy ordítani. A szembe jövő turisták megrökönyödésere hangosan is bemutatjuk, milyen technikai fejlesztésre lenne szükség a könnyen eltévedők számára. Hát igen, jönnek a nem százasok...

Adriékat megint otthagyom, kocogok magányosan, de Verát sehogy sem érem utol. Biztos ő is fut, hiszen annyira adja magát a terep. Magányom nem bánom, szívem szerint inkább végteleníteném az éppen átélt pillanatot, ahogy futok a kellemes lejtőn ebben az elmúlt napok esőinek köszönhetően üdén fellélegző, ismerős, de egyben vadregényes tájban. Itt minden olyan barátságos, még a szembe jövő idegenek is, ahogy rám köszönnek. Már a faluban bent vagyok, éppen a kútnál töltök vizet, amikor meglátom Verát. A buszfordulóig utol is érem. Sokat nem profitál társaságomból, mert éppen azon dilemmázva, hogy merre van a velemi EP, én már viszem is felfelé a vaskori és bronzkori kunyhókhoz rutinból, csak éppen idén a pont a Stirling villában van. Erre persze már csak akkor derül fény, mikor a kunyhóknál a pont hűlt helyét találjuk. Kicsit bosszankodom, miért nem lehet a pecsételős rubrikába pontos helyet írni, mondjuk úgy, hogy Velem, Stirling villa, ahelyett, hogy Velem. Mert még egy ilyen pici falucska is túl nagy ahhoz, hogy feleslegesen gyalogoljon az ember. És az elénk kerülő Adriék megint röhöghetnek, hogy hiába a sok futás. Aztán a villa előtt hirtelen lekapcsolódom Veráról, mert meglátok valakit, akivel már sok-sok éve nem találkoztam. És mivel egy idős bácsiról van szó, ki tudja, fogok-e még, ha ilyen ritkán járok Velemben. Pár percig beszélgetünk, például megtudom, hogy másnap fent a Szent Vid kápolnában ünnepi mise lesz, mert jönnek Perenyéről a zarándokok. Megígérem, hogy eljövök, ha leszek olyan állapotban. Aztán pecsételek és gyorsan a Vera után szegődöm, társulva megint Zolihoz. A Borha-forrás felé randán emelkedő piroson elmarad Zoli, azonban Vera nem kerül meg, helyette Adriékkal kerülgetjük egymást. Lovasok jönnek szemben, mielőtt elérnénk az aszfaltutat, amiről az Enikő-forrás felé kell egy rövid kitérőt tenni.

Már éppen visszafordulok a műút felé a forrástól, amikor csodák csodája, szembe jön Vera felfelé. Kiderült, szüksége volt egy kis technikai szünetre, így került mögém. Igyekszem Adriék nyomában az Óház-tető kilátójához, ahol a következő pecsétünk rejtőzik, természetesen a kilátó felső szintjén. A kilátás innen is mesés, semmi se zavarja, hogy minél messzebbre ellássunk, és az Alpok vonulatait is megcsodálhassuk. Társulok az Adri, Attila, Zsolt trióhoz innen és együtt haladunk végig a Fatalin-bükk, Ördögtányér-szikla, Pintér-tető útvonalon az adótoronyhoz, ahol megint egy kódot kell feljegyeznünk, valamint SMS-t kell küldenünk, hogy hányan szeretnénk levesezni leérve a Chernel-kerthez. Idén a Szulejmán-kilátó kimarad az útvonalból. A gyönyörű, hatalmas, kb. 300 éves bükkfát megsimogatjuk, megöleljük, hátha kapunk egy kis energiát. A Pintér-tetőnél is elnézünk a messzibe, azokra a tájakra, ahol hamarosan haladni fogunk, immár idegen földön. Az adótoronytól nemsokára a hangulatos és hűs Ördögárkon keresztül kanyargunk le a városba, érintve a Király-völgyet.

Amíg esszük a hamis rámen, azaz runman levest és a többi finomságot – zsíros kenyeret marinált hagymával, lekváros vagy nutellás gofrit – beszállingózik az éppen aktuális mezőny többi tagja is, így például Veráék, Éviék, Gabiék is. Amíg legyűröm nutellás gofrimat, Attiláék már útnak indultak, így kocogok utánuk szép kényelmesen Kőszeg ismerős utcáin, majd csak utolérem őket. De annyi a szép látványosság, hogy szinte minden sarkon meg-meg állok fotózni, hiába van mindenről már százezer képem a galériában. Vesztemre még egy vásári forgatagba is becsöppenünk, hiszen most van a Fúvószenekarok találkozója, valamint a szüreti mulatság. Végig is fotózom a bóvlis standokat. Minden van itt, óra, puska, zongora, de azt is konstatálom, hogy újabb mókus kabalát biztos nem szerzek a kínai plüssszörnyek közül.

A vásárt elhagyva is találok folyton új fotótémát, például szép cégéreket, régi épületeket. Aztán lassacskán elhagyjuk a várost, elérjük a Szent Korona bunkert, a kálváriát és a Csónakázó-tavat. A tó fölött, a Mária utat és a zöld jelzést követve sétálunk át Ausztriába. Csobogó patakok, fenyőillat, gombák az út szélén (végre!), hét ágra süt a nap, jó a társaság, ó, mennyire élvezem ezt! És most ritkán járt vidékekre vezet az út, csupa érdekesség vár a szomszéd országban...

Átsétálunk Rattersdorfba, azaz Rőtfalvára, de hamarosan már Liebing, azaz Rendek utcáit tapossuk. Nem győzöm fotózni az ötletes, néha vicces kertdíszeket, melyeknek itt nagy a divatja. A legizgalmasabb látnivaló azonban egy kevésbé vidám történetet rejtő 2. világháborús gömbbunker volt. Azaz szerintem ebből többet is láttunk, csak sokáig nem tudtam, mik ezek, míg az egyiknél ki volt rakva egy ismertetőtábla is, így megtudtam, mi célt szolgáltak az ágyúgolyóra hajazó gömbök az út szélén. Szóval ezek afféle egyszemélyes, betonból készített bunkerek voltak, amiket előszeretettel telepítettek a magyar-osztrák határon és amelyeket ún. Ostarbeiterek, azaz keletről érkezett kényszermunkások készítettek. Például, amit lefotóztam, mindössze 160 cm átmerőjű – elképzelhető, milyen kényelmes lehetett benne kuporogni. 

Liebingből hosszú, szép, de meglehetősen unalmas erdei-mezei út vezet át Hochstraßba, azaz Kisostorosba, aminek Attila szerint legfőbb nevezetessége, hogy itt lakik Geronazzo Mária. Menet közben megcsodáltuk az itt sokkal dúsabban növő áfonyabokrokat, a rózsaszín csarabokat, illetve Adriék egy élő mókust is megpillantottak, amit én vaksiságom folytán képtelen voltam meglátni. Konstatáltuk, hogy a lódarazsak, valószínűleg emberi behatásból kifolyólag, elköltöztek Krisztus hóna alól, azaz Krisztus se oltalmazza őket – szerencsére. Nem is találkoztunk eggyel se éjszaka, nappal se voltak támadó kedvűek, amiket láttunk. Sikerült pótolnom a múltkor elmulasztott fotót is a Mc Donalds túrajelzésről is. Azt is megállapítottuk, hogy szívesen laknánk mi is ezen a környéken, úgy mint Scheidl Marci távoli (név)rokonai. Milyen mulatságos lenne (legalábbis nekünk), ha a névtáblát meglátva egyszer csak becsöngetne, hogy itt vagyok, messziről jöttem, kaphatnék-e egy kávét. Marcinak egy betű híján egyébként malma is van Lékán. (Ilyenkor nem bánnám, ha itt is lenne egy Zwicklgasse vagy Zwicklstube, úgy mint Passauban vagy Münchenben.) Ráadásul Zsolt is talált magának egy Technikerstrasse utcanevet még Hochstraßban.

A fiúk kicsit leültek pihenni, Adri egy bokor után nézett, én meg előrementem. Picit próbáltam belekocogni, de egyértelműen nem esett már jól a dolog. Innentől már csak a lékai és a bozsoki emberes ponton és a célban találkoztam a csapattal, végig egyedül küzdöttem az alkonyatban és az éjszakában. Mert lassan kezdett lefelé tendálni a napocska. Lékán a vár alatt választottam magamnak egy sonkás szendvicset és utántöltöttem a vízkészletemet. Innen most hosszú szakaszon nem lesz semmi utánpótlás, legfeljebb a rohonci parkban van egy vízcsap, amit egyébként idén se sikerült megtalálnom, de nem is volt rá égető szükségem. Előtte azonban sokat kell menetelni és tetemes szintet is meg kell mászni, hiszen kis híján megint felkapaszkodunk az Írott-kőre, majd utána a Nagy-Szarvaskő, avagy a Großer Hirschenstein pirosan világító adótoronnyal ékesített csúcsát is megmásszuk.

Ahogy közeledtem a lékai ponthoz, egy focimeccs összetéveszthetetlen hangzavara ütötte meg a fülem. „Schneller, schneller, gib mir, Tor!!!” De ahogy egyre inkább közeledtem a várhoz és az alatta lévő focipályához, a hangzavarból olyasfélék is kiszűrődtek, hogy „Gyerünk, passzold, hajrá”, illetve még néhány nyomdafestéket kevésbé tűrő dolog is. Szóval valami osztrák-magyar meccs lehetett vagy akár a csapatok is vegyesek itt a határszélen. Rákanyarodva a főtérre újabb mókuskára leltem, mert múlt péntek óta még nem hagytam fel újabb hobbimmal. A lemenő nap sugarai sárgás fényárba borították Léka impozáns templomát búcsúzóul még, aztán rátértem a hosszú Graben nevű útra, ami egy kanyarulatnál egyenesen bevisz az erdőbe. Innen aztán a tracket bámulva lehetett találgatni, melyik leágazás a miénk, mert abból van rengeteg, és az osztrák jelzések se a legkonzekvensebbek. Mondhatni, ezeket a számukra „sík” vidékeket nem annyira szeretik értelmezhető turistajelzésekkel ellátni.

A turistaút hol kevésbé, hol jobban megiramodik felfelé, de szinte sose kényelmetlenül, egy köves, de rövid emelkedőt leszámítva a vége felé. Így ha az ember elég türelmes, előbb-utóbb az Írott-kő alatt találja magát. Senkivel se találkoztam, illetve egy nagy elágazásnál azt hittem, egy osztrák erdész ücsörög, közben csak Csaba meditált a naplementét nézve. A felkelő hatalmas holdkorong szépen bevilágította a tájat, a nem erdős részeken szinte a lámpa se kellett. Még a hőmérséklet is egész kellemes volt ezúttal, már csak a Hirschenstein előtt vettem fel az aláöltözetet, illetve a csúcson a fényvisszaverő mellényt és az elmaradhatatlan kesztyűt. Ennek éreztem legnagyobb szükségét. A csúcs alatti kanyarban két lámpát láttam közeledni, amit furcsállottam, mert a mögöttem jövő csapat lent még 3 tagú volt. A lefeléket igyekeztem kocogni, amennyire tőlem tellett. Megint találkoztam azzal a rejtélyes éjjeli madárral, aminek már messziről narancssárgán ég a szeme, aztán mikor közel érsz, hirtelen repül föl, szívinfarktust hozva az emberre. Néhány kereszteződés feladta a leckét, de aztán mindig megtaláltam a helyes utat a tracknek köszönhetően. Voltak szalagok és fényvisszaverő nyilak is, de sokszor nem tudtam, ezek nekünk szólnak-e, meg néha az irány is fura volt, illetve nem mindig oda voltak téve, ahol nagyon elkellettek volna. Egyik ilyen talányos kereszteződés az egykori tüdőszanatórium, későbbi otthon alatt volt, ami 2012 óta üresen áll, de a vandálok miatt rendesen be van kamerázva. Így nem akartam nagyon tiltott területre tévedni. Itt a GPS nagyon a megfelelő út mellé tett, de végül ez bizonyult helyes iránynak. Előtte is volt egy izgi szakasz, ahol a turistajelzés két felé vitt, az egyik bele egy árokba, a másik meg egy útnak nehezen nevezhető helyre. Először ezen a jobb oldali ágon indultam el, de láttam, hogy itt lehetetlenség előre haladni, így végül az árkon küzdöttem végig magam, ahol a szalagokat is megtaláltam (nagyjából az árok közepétől kezdődően). 

Végül csak leverekedtem magam abba a 4 km hosszú és rettentően egyhangú patakvölgybe, ami bevezet Rohoncra a Nußgrabenbach patak mentén. (Szóval itt is van egy Diós-árok...) Ennek az eleje igencsak bokaforgató, de mihelyt járhatóbb lett az út, kocogásba fogtam, hogy előbb vége szakadjon. Még így is rettentő hosszúnak tűnt. A patakmederből világító szemek kísértek, úgy tűnik éjjel az őzek és más állatok oda járnak inni.

Felhívnám a figyelmet a Nuágraben feletti Budiriegel nevű csúcsra, valamint a közeli azbesztbotrányban szereplő bányákra.

Velemben fotóztam vasárnap

Rohonc utcáit ezúttal nagyjából végigkocogtam, különösen ügyelve arra, el ne botoljak ugyanabban a kiszögellésben, mint 2 éve. Közben megkerestem a kódot a település szélén, a temetőnél. A határhoz vezető műúton is vitt a lendület. Igyekeztem nem túl produktív mozgással, mégis haladósabban mint gyalog a határ felé, közben le-lekapcsoltam a fejlámpám, hogy élvezhessem a teliholdfényes éjszakát. A határon két rendőr strázsált, de csak az autósokkal foglalkoztak, az éjszakai vándorok nem érdekelték őket, pedig biztos furcsállották, hogy a szokásosnál jóval több van belőlük. A szőlőhegyről két helyről is mulatozás hangja ütötte meg a fülemet, osztrák és magyar oldalról is. 

Éjjel 11 felé járt, mikor beérkeztem a bozsoki etetőpontra, ahol finom levessel vártak. Miközben táplálkoztam, a telefonom is feltöltötték, mert az ekkorra már az utolsókat rúgta, pedig nem kellett volna neki. Közben befutott Csaba és Rita és Zsolték csapata is. Nem vártam meg, hogy végezzenek, nekiindultam újból a Kőszegi-hegység magyar oldalának. Szerencsére ezúttal vaddisznókalandban nem volt részem, legfeljebb világító szemeket láttam a rengetegben. Éppen éjfél előtt (pontosan 23:52) értem Velembe és mire felkapaszkodtam a Szent Vid kápolnához, már majdnem fél egy (pontosan 0:23) volt. 

Még a Hörmann-forrás parkolójáig felfelé vezetett az út, ahol ezúttal megtaláltam rögtön a kódot, majd végighullámoztam a Kendigen és Kopasz-Kendigen végigvezető gerincen. A Vörös-kereszt után jön az a nemszeretem szakasz a Zeiger-nyeregbe és tovább, ami most is majdnem álomba ringatott. Széles, eseménytelen út, semmi járhatatlan patakmeder szederindával vagy Sombokor szerű mászás, ami esetleg kizökkentené az embert. Csak a köves, alámosott, nehezen járható meredek lejtő a Hétforráshoz ébresztett fel végre.

A történet ezen pontján kezd beleszövődni az a kellemetlen szál ebbe a szövevényes történetbe, azaz a jelen túrába, amit beharangoztam már az elején is, azaz a szenvedés. Eddig, köszönöm, nagyjából 90 km-en keresztül egész jól megvoltam, bár volt, mikor fáztam, volt mikor éreztem fájdalmat itt-ott, vagy éppen éhes voltam, de ezek a dolgok vagy nagyon gyorsan elmúltak, vagy azonnal vagy hamar tudtam orvosolni őket. Ha az ember ilyen távokat gyalogol, eléggé fontos, hogy hamar kiiktassa a zavaró tényezőket (azaz kirázza a cipőből az apró köveket, hogy képletesek legyünk), mert a jelentéktelen bolha gyakran rémisztően nagy elefánttá tud nőni. Rutintól, a túra jellegéből vagy adott állapottól függően azonban előbb vagy utóbb eljön az a pont, ahonnan a hosszas menetelés bizony már inkább nyűgös, mintsem örömöt okoz. (Azért remélem, a leírásomból lejött, hogy eddig inkább az előbbiről volt szó.) Jó hír, hogy ebben lehet fejlődni a megtett túrák számával és nehézségével arányosan. Például mostanában kezdem azt észrevenni (elkiabálni még nem akarom), hogy úgy 80 km-ig vagy néha tovább is egész jól meg szoktam lenni és a leginkább kínzó talpfájás is egyre később jelentkezik, vagy nem olyan kardinális probléma mint eddig. Az év elején vagy tavaly kb. 60-70 km jelentette a fordulópontot még, kezdőként meg 40 km volt, ahonnan már minden rossz volt. Viszont idén arra is kezdek rájönni, hogy a jelentkező kellemetlen érzetek gyakran ideiglenes jellegűek, még olyanok is, amikről azt hiszi az ember, hogy a túra végéig már vele maradnak. Más, a műfajt régóta űző, rutinosabb túratársak is beszámolnak rendre erről, így valószínűleg ez mindenkinél hasonlóan működik. Példának okán az ember itt az adott ponton rettentő álmosságtól szenved, de ha kap megfelelő mennyiségű koffeint, vagy ha valamilyen rosszabb inger éri (pl. egy nehéz szakasz kezdődik, esetleg elesik, ráijeszt egy lódarázs vagy egy vaddisznó stb.), akkor gyorsan kizökken ebből az állapotból. Meg egyébként magától is, mert az álmosság hullámokban szokott jönni, hogy aztán még erősebben támadjon. Nekem nem is az álmosság vagy a talpfájás volt a legnagyobb mumusom ezen a túrán, hanem a hideg. Alig vártam ugyanis, hogy az ellenőrzőpontot elhagyva, ahol meleg teát kaptam, nekikezdjek az Óház-tető visszamászásának. Rövid nadrág, póló, aláöltözet és egy vékony mellény, valamint kesztyű és csősál volt a ruházatom, de ettől fogva legfeljebb az erdős részeken, főképp felfelé éreztem magam így komfortosan. Persze volt nálam még ruha, például hosszú nadrág és egy hártyavékony futókabát, valamint fejpánt és karszár végső esetre, de megállni már nem akartam öltözködni.

A zöldön lefelé igazából nem is foglalkoztatott, hogy fázom, mert arra koncentráltam, hogy a nehezen követhető jelzésen maradjak és ne menjek el valami nyaktörő downhill pályán. Így is volt, hogy a kidőlt fák alatt bujkálva kellett korrigálnom vissza az egyébként is bokaforgató ösvényre. A nyakam meg telement fakéreggel, így később, amikor kocogni próbáltam, folyton bizgerálták a ruha alatt a nem odavaló dolgok. Ez is példa arra, hogy egy kardinálisabb probléma el tudja nyomni a másikat egy időre biztosan. A gond leginkább onnan kezdődött, amikor a Pogányok alatt kibukkanva rátértem a sárgára és evvel együtt a nyílt terepre. Itt valósággal megrohamozta az embert a farkasordító hideg, pedig csak valamivel 10 °C alatt volt a hőmérséklet. Ugye lehetett volna úgy orvosolni a problémát, hogy megállok, előveszem a hosszú gatyát és a kabátot, de úgy éreztem, hogy akkor ott nyomban kockára fagyok és megmerevedett jégbálványként köszöngethetem sorra a mögöttem jövő túratársakat. Ehelyett inkább meglehetősen kripli kocogással próbáltam kompenzálni a hideget, ahol a menetszél (igen, a béna tempó ellenére is van valamennyi) még inkább csak tetézte a problémát. Nagyjából 6 km-t a célig valahogy ki kellett bekkelni, ami ebben az állapotban végtelenül hosszúnak tűnik. Ideiglenes megoldást csak az a rövid emelkedő jelentett a Csömötei-hegyre, illetve az erdő kicsit leszigetelte a hideget, de meg nem szüntette.

Szóval innentől fogva lett egy kitartó, elpártolni csak nem akaró, kellemetlen útitársam, a szenvedés. Ilyenkor egyetlen dologba tud kapaszkodni az ember, egy közhelybe, hogy egyszer e világon mindennek vége szakad. Abba, hogy elmúlik majd, ez a szenvedés is elmúlik valamilyen úton és módon. Lehet reménykedni is, de legjobb tudatosan úgy kezelni, hogy legkésőbb a célban, de egyszer vége lesz ennek a kellemetlen érzésnek, ha elhárítani nem tudjuk vagy akarjuk. Jó, ha van fogalma arról az embernek, mi az, amit be tud még vállalni és mi az, amit már nem, és ha igen, milyen áron. Addig meg igyekezni kell büszkén viselni a szenvedést, mint az ultrázás elkerülhetetlen velejáróját. Ebben legtöbbet a megszerzett tapasztalat segít. Illetve az, amit a ferences atya a mise szentbeszédében mondott és amit szó szerint idézni nem tudok sajnos: a szenvedésnek úgy van értelme, ha van célja. Nyilván ő teljesen más kontextusban fogalmazta meg ezt, de én óhatatlanul mindent a teljesítménytúrázásra vetítek ki, és lám, itt is értelmet nyertek a szavai. 

Tehát felesleges szenvedést nincs értelme bevállalni, de aminek célja van, aminek árán el tudom érni a jelen teljesítést, esetleg hosszú távon tapasztalatot szerezhetek általa vagy más módon hasznomra van a jövőbeli túrákra kivetítve, az a szenvedés jöhet. Az olyan szenvedést, ami drasztikusan a káromra van a jelenben vagy a jövőre nézve, nem szabad vállalni, ha az elkerülhető. Mert sajnos van az a helyzet, amikor a szenvedést mindenhogyan be kell vállalni mint most is, mert ha tegyük fel Lukácsházán én azt mondom, hogy nem bírom tovább, és felhívom a szervezőt, hogy jöjjön értem, akkor A) tuti nem jön értem (és ez a legbiztosabb eshetőség) vagy ha értem is jön, az ugyanannyi idő, mint beérni vacogva is a célba. Az meg mennyivel lenne jobb nekem, ha ott szobroznék a hideg faluban? Itt csak egy segít: a tudat, hogy elmúlik. És néha segít egy túratárs is, bár az igen változó, ki van éppen fent és lent...

Távolról minden szebb
Most fent vagy, én lentebb
Mit mondunk egymásnak
Ez elválaszt, elválaszt
Ez elválaszthatatlan
Ez elválaszthatatlan

Lent vagy most, én fentebb
Én melletted te mellettem
Nem szólunk egymásnak
Ez elválaszt, elválaszt
Ez elválaszthatatlan
Ez elválaszthatatlan

(Vad Fruttik: Elválaszt)

Hajnali négy óra negyvenhétkor aztán vége szakadt a jelenlegi szenvedésnek egyszer és mindenkorra, mert bebújhattam a kis ház ponyvája alá, ami valamelyest leszigetelte a kinti hideget. És kaptam lélekmelegítő gratulációt és forró gulyást is. Ráadásul várt a meleg hálózsákom, ahol volt időm aludni (vagy legalább is alvást imitálni) pár órán keresztül a velemi busz indulásáig. Mert nem volt kétséges, hogy elmegyek a búcsúba, még ha emiatt le kell gyalogolnom majd Lukácsházára és ma még egyszer fel kell caplatnom a Szent Vid-hegyre. De az már egy másik történet, amit abszolút szenvedés nélkül éltem meg, még ha ez a leírtak tükrében nehezen is képzelhető el.

Várom a búcsújárókat a Szent Vid kápolnánál

Strava-link: