Októberi emléktúra

 

Régi restanciámat sikerült felszámolni a mostani hétvégén avval, hogy végre sikerült részt venni a pomázi cserkészek októberi emléktúráján. Mint volt cserkész, már régen kinéztem magamnak, hogy márciusban és októberben is szervez a Magyar cserkészszövetség egy-egy túrát az éppen aktuális forradalom emlékére, természetesen az adott évszámnak megfelelő királytávval, ami jelen esetben 56 km volt. Mivel végre Peti is tudott és akart is jönni, kiegyeztünk egy kényelmes 28 km-ben, ami igazi örömtúrázásnak ígérkezett ebben a ragyogó októberi időben.

Nem titkolt szándékom volt egyúttal nappal végigjárni a következő nagy kihívás, a következő hétvégén rám leselkedő Szántó 200 néhány útba eső részét nappal, hiszen ezeket a Szántón jó eséllyel sötétben fogom csak látni. Már ha ideáig egyáltalán majd eljutok... Hiszen rögtön az első nagyobb kitüremkedésünkön, amit most érinteni fogunk, a pomázi Kő-hegyen, már kb. 125 km lesz a lábamban. Nem is beszélve a (már nem létező) Tölgyikrekről, ahol meg 140 km, és itt el is hagyjuk az azonos szakaszokat végleg. Nos az már majdnem annyi, amit tavaly összesen összegyalogoltam itt a Szántó 150B-n, teljesítve eddigi leghosszabb egyben legyalogolt túrámat. Hosszabb egyben teljesített távom azóta se volt, de más, még nagyobb volumenű hülyeségeket (Sárgarigó 100 + Mecsek 100 kombó, illetve Széphalom 50 + Tövisek és virágok /155 km/) követtem el idén, csak némi alvással közben. Most ez egy kicsit másképp lesz. Készülök is rá, ahogy csak tudok, mindössze az elegendő alvás nem akar összejönni, mert most valahogy pont megint egy rossz alvós periódusban vagyok, talán részben már az előzetes drukk miatt is.

Elég szépen alakul az ősz a Bükkös-patak völgyében

Egy kisebb edzésnek talán ez is megtette, bár hasznosabb lett volna ebből a szempontból az itteni királytáv, vagy a Kovács Beáta emléktúra, ami szintén régóta ott van a bakancslistámon. Most megint felkerült a „majd jövőre” listára, mint eddig már oly sokszor. Peti is készül most egy hosszabb távra, méghozzá a Mecseki láthatatlanok 56 km-es etapját szeretné megismételni. 

A Sikárosi-rétet is érintettük nagy örömömre

Végül egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt a túrát választottuk, mert ezen a vidéken kitűnően tudott érvényesülni a „legszínesebb őszi hétvége” művészi palettája, ráadásul időnk is volt bőven élvezni a színkavalkádot a megengedő szintidőnek hála. Ez a hétvége talán pont most volt, de azért remélem, a Szántóra is tartogat még valamennyi színpompát a természet, úgy mint tavaly. Mert akkor pont azt állapítottam meg, hogy az volt a legszebb őszi hétvége. Ezt tényleg jó nehéz eldönteni, mert a túrázónak sokszor az az érzése, hogy éppen az erdő aktuális állapota a legtetszetősebb.

Sajnos egyre foghíjasabb a mozaik a Lenkó-emlékművön

Nem szeretném most a történteket részletekbe menően kivesézni, lényeg az, hogy nekem merő élvezkedés volt ez a túra, Petinek már nem annyira, de ő mostanában alig túrázott, tehát ez nem csoda. Egy helyen sikerült egy picit elkavarnunk, méghozzá a Lajos-forrásnál, szerencsére annyira nem, mint az előttünk haladó fiatalok, akik végül szemből abszolválták a távot, így a vége felé szembe jöttek velünk, amit nem tudtunk mire vélni. Szerencsére még időben rájöttem, hogy a zöld háromszögön az ellenkező irányba kéne tartani. Kicsit a letölthető track leegyszerűsített vonalvezetése is ludas volt a dologban (két útpontot egy egyenes kötött össze, ami nem követte a turistautat), de persze én is figyelhettem volna jobban, mint önjelölt túravezető. Szerencsére ismerem annyira a terepet, hogy hamar rájöttem a tévedésre. 

Egyik legszebb panorámánk a Kőrösi Csoma-emlékműtől volt

Volt néhány vicces epizód is: mint például amikor a Bükkös-patak völgyében leültünk pihenni a bicikliút melletti árokban, aztán boldog-boldogtalan köszöngetett nekünk, kívánt jó étvágyat, vagy kérdezte, hogy minden rendben-e, főleg, mikor Peti még tornázni is kezdett. A Tölgyikreknél meg egy piknikező család kínált meg maradék tiramisúval, amit állítólag már képtelenek voltak megenni. Nos, nekem sikerült ott a helyszínen befalni az egészet, sőt mondtam nekik, hogy jövő hétvégén, szombat éjjel is kijöhetnének ide egy ilyennel. El is meséltem nekik, mi járatban leszek. Egészen fellelkesültek, így lehet, hogy sikerült néhány nevező delikvenst szerezni a Szurikátáknak – na persze nem hiszem, hogy a 200 km-es verzióhoz.

Találkoztunk ritkaságszámba menő jó fej terepbringásokkal is, akik például megkérdezték, hogy az ösvényen, amin felérkeztünk egy elágazáshoz, jönnek-e mögöttünk túrázók. Sajnos azt kellett mondanunk, hogy ez itt éppen egy teljesítménytúra útvonala, így nincs szerencséjük.

A Kis-Csikóváron

Egy csapatnyi csetlő-botló, kimerült felfelé igyekvő leányzóval is összefutottunk a Nagy-Csikóvár embert nem kímélő, morzsalékos lejtőjén/emelkedőjén – ki honnan nézte a dolgot. Nekik javasoltam a Tolvaj-hegy-technikát: túrabot híján érdemes bemenni a fák közé, ha már máshogy nem megy, és fától-fáig haladni. Ez a szakasz nekünk is igencsak izgi lesz majd sötétben lefelé, ami talán még nehezebb, mint felfelé.

A mezőny létszáma nem volt annyira acélos: valószínű, hogy a hosszabb távosok már korábban elrajtoltak, így a többi távon csak szállingóztak az emberek, köszönhetően annak, hogy ezen a hétvégén igen komoly és jó túrafelhozatal volt. Erre később a rendezők is panaszkodtak, de itt tényleg nem a szervezésükkel vagy a túrájukkal volt gond, hanem az erős konkurensekkel. Ami a szervezést illeti, kevés dolgot tudok kifogásolni az előbb említett leegyszerűsített tracken kívül. Az egyik, hogy én valahogy jobban kihangsúlyoznám az emléktúra jelleget. Mindössze az első jelzetlen rész ötletes nemzeti színnel való kiszalagozása, valamint a pontokon kifeszített lyukas zászlók utaltak a forradalmi emléktúra jellegre. Ami a semminél azért több, de azért meg se közelíti mondjuk a Mecseki láthatatlanok emléktúra szintjét ebben a tekintetben. A rajtban és a célban a cserkészetet népszerűsítő molinók voltak, amivel semmi baj nem volt, de esetleg lehetne mellé kitenni valami ismertetőt például helyi forradalmi eseményekről – már ha voltak ilyenek. Vagy kitalálni valami nem túl bonyolult, forradalommal kapcsolatos játékot, amit abszolválni lehetne a túra közben. Ennek jellegét a cserkészekre bíznám, ők elég jók amúgy is ilyesmiben.

Pont a Kő-hegyen

Az ellátásra semmi panaszt nem tudok felhozni, egy ekkora távon ez bőven rendben volt a befizetett, kicsit borsosnak tűnő „hülyék adója” fejében, ami 4 rugó per kopfra rúgott. A végén járt egy adag gulyás is, ami tök rendben volt, csak Peti kifogásolta, hogy az övébe alig jutott hús. És hozzá annyi nutellás és zsíros kenyeret ehettünk, amennyi csak belénk fért, ráadásul Peti szerint a felszolgált menzás tea a legfinomabbak közé tartozott. Szerintem nem, de ez ízlés dolga.

Valamint még egy kritikát tudok előkaparni, ha muszáj, méghozzá azt, hogy a túrának azért egy része a meglévő EP-k mellett simán elkispistázható. A leleményes túrázó több helyen talál ebben az útvonalban kiskaput, például rögtön az elején, ha nem veszi szentírásnak a szalagozást és az előírt útvonalat, nagyjából másfél-két kilométerrel rövidebből feljuthat a Kő-hegyre. Például itt lehetne beiktatni valamilyen kódgyűjtő játékot, vagy hasonlót ennek kiszűrésére. Igaz, ezen a szakaszon a szaporodó magánterületek és ennek következtében létrejövő kerítések néha lehet, hogy felülírják a térképen lehetséges útvonalakat, úgyhogy csak óvatosan a rövidítgetésekkel! Jut eszembe az előttünk haladó erdőben is maszkban sétáló hölgy (ne ítéljünk elsőre, lehet, hogy komoly oka volt rá), aki rögtön szándékosan vagy nem szándékosan lecsípte a sárgának egy kanyarját (ott tényleg könnyű volt benézni a jelzést). Szerencsére a Dömörkapus pont a kellő helyre költözött, így csak pontkihagyás terhe mellett lehetett lenyesni a szintet a Vasas-szakadék melletti zöldön, a Lajos-forrás kihagyásával, ami első blikkre nagyon kínálkozott volna. Ellenkező esetben a forráshoz is kellett volna egy EP-t biggyeszteni. Nem gondolok feltétlenül emberesre, megtette volna egy önellenőrző pont is.  A végét a túrának viszont simán meg lehetett volna úszni a Lom-hegyi nyeregtől sokkal kevesebb szintből és könnyebb terepen a Csikóvárak kihagyásával. Szóval valamelyik Csikóvárra feltétlenül raktam volna egy pontot még, az egész útvonalban ez lett volna a legszükségesebb. 

Remélem, a cserkészek azért résen vannak és jó munkát végeznek az ilyenek kiszűrésével – ha most nem, majd legközelebb.

A fiam, aki maga is cserkészvezető, itthon azzal fogadott, hogy létezik cserkész teljesítménytúrázó különpróba is. A feltételeket olvasgatva arra jöttem rá, hogy ezt a különpróbát le is tudhatnám egy Szántó 200 teljesítéssel és némi elő- és utómunkával, amit amúgy is elvégzek mindig jó esetben, ha még mindig tevékenykednék cserkészként, és szükségem volna az ilyesmire. Bár azt hiszem, egy Szántó 200-at kihúzni csokin vagy szőlőcukron és vízen nem biztos, hogy a leghőbb vágyam.

Így azért meglesz az a Szántó 200 (Forrás: Secret Squirrel Squad)

Strava-link: