Mélységes csalódást kell okoznom evvel a beszámolómmal is a kedves olvasóközönségnek, mert a Szántó 200-on szerzett élményeim részletes kielemzése helyett egy moldvai népdalról fogok írni, elsősorban arról, hogy illeszkedik ez a látszólag nagyon is másról szóló nóta a jelen helyzetemhez. Tehát ne várjon most senki Márton Dani féle részletekbe menő túraleírást, amiből az is kiderül, hány virslit és nápolyit ettem a 10. ellenőrzőponton és az finom volt-e, bár nem kétséges, néha én is képes vagyok ilyet elkövetni. Egyébként menet közben többször is előkerültek Dani beszámolói témaként, és többször megjegyeztem, hogy bár melós őket elolvasni is, de borzasztó hasznosak tudnak lenni egy túrára való felkészülés során, így Ritának is ajánlottam őket kötelező olvasmányként külföldi százasok előtt.
 |
| Nagy bezuhanásom környékén lettem figyelmes Gyula talicskájára a piros jelzésen, amivel, mint tudjuk, a köveket hordja ki a pilisi utakra |
Akkor vágjunk is bele rögtön a közepébe, méghozzá ugorjunk a rendszeresen túlmérő órám szerinti 151. km-em környékére, a végtelenül hosszú és unalmas sárga jelzésre a Tölgyikrektől a Dobogókő felé, amikor már vagy harmadszor veszítettem el a jelzést, ötödször készültek leszállni a földönkívüliek a Dobogókő tetején, de minimum különleges fényjátékot rendeztek ismeretlenek az ünnep tiszteletére, túl voltam egy óraátállításon, két fának támaszkodáson, egy kényszerű kiálláson, valamint sok-sok kilométernyi részeg módjára való tántorgáson, miután elfogyasztottam az álmosító kávét a Csikóváralja alatti ponton. És most éppen megint darabjaira készült esni az út előttem és legszívesebben lefeküdtem volna aludni valahová az út mellé egy lehetőleg észrevehetetlen helyre, nem törődve azzal, hogy a délelőtti eső miatt még mindig nedves a föld és az éjszaka is nagyrészt szemerkélő esőben telt eddig.
 |
| Esős kilátások a Rezső-kilátóról szombat délelőtt |
Már a második éjjel voltam talpon és legfeljebb egy szűk fél órát sikerült aludnom a Kő-hegyi turistaház fűtött ebédlőjében egy asztalon, fejem alá gyűrve párnaként a kabátom. De valószínűbb, hogy annyit se. Ott kénytelen voltam beiktatni ezt a kis pihenőt, mert az egyetlen esélyem volt a továbbhaladáshoz, miután 400 méternyire a ház előtt is muszáj volt kiállnom pár perc erejéig, míg összeszedtem annyira magam, hogy meg tudtam tenni a hátralévő rövid utat a házig. Előtte majdnem ugyanaz történt, mint itt, avval a különbséggel, hogy puzzledarabokká vált előttem az út, rajta apró színes kutyákkal és attól féltem, hogy összeesem, de legalább is elesem ha nem ülök le néhány percre.
 |
| (Forrás: Gemini) |
De most nem akarok kiállni, mert így sose jutok fel Dobogókőre. Láthatatlan hajcsárok hajtanak előre szöges ostorokkal, muszáj menni. Úgy tűnik, így is alig haladok előre és úgy telnek el hosszú, nagyon hosszú órák, hogy még mindig nem kereszteztem a műutat, ahonnan már valóban nincs sok a pontig. Valahogy ki kell jutnom erről a mélypontról, bárhogy is. Nem szívesen nyúlok az energiaitalokhoz, de a pokolból kivezető út most maga a pokol, vagyis a Hell, hiszen sokszor célravezető a módszer, hogy kutyaharapást a szőrivel kezelünk. Felpattintom a dobozt, benyomom a fülest, ami már előzőleg a Vörös-kőre is felvitt, és átsegített a Pap-rét utáni unalmas szakaszon, ahol szintén egyedül küzdelmeskedtem az éjszakában.
És ekkor hangzott el a dal... A dal, amit már el is felejtettem, hogy feltettem a telefonom setlistjére, és ami olyan elementáris erővel és tisztasággal hasított bele az éjszakába, amit olyannyira a magaménak éreztem az engem körülölelő sötét erdő nyugalmában, magányos küzdelmem közepette. Pozitív kicsengése azonnal megnyugtatott és szinte előrevetítette, hogy én ezt ma bármi áron, de megcsinálom.
Kilenc esztendőtől fogva
Azt es bánom, érted jártam,
A gyönyörű, archaikus nyelvi elemekkel teli moldvai nyelvjárásban leírt történet az egyik legtávolabbi magyarlakta településen élő legény vagy leány történetét meséli el, aki kilenc esztendőn át fáradozott avval, hogy eljárt a kedveséhez guzsalyasba, ami Moldvában nemcsak a fonót jelentette, hanem a fiatalok ismerkedését szolgáló intézmény volt, egyfajta próbaházasság. Ugyan a dalt ebben a feldolgozásban egy lány énekli, de általában a legények jártak guzsalyasba a lányos házhoz, ahol ott is éjszakáztak, így kitapasztalhatták a fiatalok, összeillenek-e minden téren. Erre többnyire amiatt volt szükség, mert például a moldvai Gajcsána-Magyarfaluban, mai román nevén Ariniban is az egyik faluvég több mint 3 km-re van a másiktól és az egyes falurészek is igen távol tudnak esni egymástól, nem beszélve arról, hogy meredek dombhátakat is át kell mászni a legénynek, hogy a cinkájához* jusson. Nem a levegőbe beszélek, hanem van egy teljesen véletlen szülte kapcsolódási pontomhoz az adott dalhoz, amire csak utólagosan jöttem rá, ott az éjjeli erdőben erről a tényről még nem tudtam. Méghozzá arról, hogy majdnem magam is gajcsánai menyecske lettem valaha régen, talán még egy másik univerzumban. Mindenesetre a fiam ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint a moldvai adatközlő asszony, akitől 1984-ben a dal egyik másik változatát gyűjtötték.
Nincsenek véletlenek. Most az egyszerű falusi csángó parasztlány vagy legény, a dal egykori anonim, ismeretlenségbe vesző szövegalkotójának csendes öröme, megelégedettsége afelett, hogy szerencsésen sikerült párt választania és nem volt hiábavaló a sok emiatti fáradozása, az én lelkemhez szól, az éppen élete leghosszabb ultratávját nyűvő budapesti, értelmiségi, középkorú hobbisportoló nőhöz, egy teljesen más szituációban és élethelyzetben. Láthatatlan híd épül közénk, a közvetítő énekest is belevonva, mert közös az örömünk forrása. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló a sok járkálás és bujdosás, idegen földön lakás számomra se, mert itt vagyok a legnagyobbak között ma éjjel és még ha vontatottan is, de haladok előre, lassan túl minden eddigi egyben legyalogolt leghosszabb távomon. Még akkor is, ha azt érezném könnyebb megoldásnak most, hogy egy csipkebokor lesz az éjjeli szállásom mindjárt. Be sok ádidást* és ténist* elkoptattam én is, lyukasra jártam a csórápjaim*, hogy eljussak ahhoz a fránya kétszázashoz! Kerülgettem jobbról, kerülgettem balról, többször nekifutottam, de végire sose jutottam. Lehet, hogy most se jutok, de eldöntöttem, hogy megyek, ameddig bírok. És most még bírok menni, nem kérdés, visznek a lábaim. Amióta pörget a Hell és húz felfelé a zene, már az álmosság se kínoz, egyszeriben átestem a ló túloldalára és legszívesebben eltáncolnám a sticát, egy másik moldvait, amit a Kerekes Band játszik éppen. Neki is kezdek ugrándozni a zene ütemére, meglepően jól megy. A bokrokban meg nem képzelet szülte tojástartókat látok, hanem egy valódi vadmacskát, ami tényleg ott van és figyel engem. Különleges ajándék az éjjeli erdőtől, ilyen is csak egyszer történik. Ajándék ez az éjszaka, csupa új élmény, vadonatúj megtapasztalás, még ha pokolian nehéz is az egész, és legszívesebben most rögtön abbahagynám. A hangok a fejemben egyre csak erre biztatnak. A szülés kínkeserves, ezt saját tapasztalatból is tudom, és ma éjjel valami megszületik: az első kétszázas teljesítésem.
Alig 30 km és mennyi minden történik még! És mennyi minden történt már! Túl vagyunk egy gyors éjszakai ötvenesen, részemről egy nagyrészt magányosan megtett százason sok esővel, ahol mindketten emberfelettit küzdöttünk külön-külön magányosan az előző, második éjszakában és most, hogy társultunk egymáshoz, kiderül, hogy a sikeres teljesítésen kívül mindkettőnk álma tavalyról egy adag sült krumpli a klastrompusztai büfében. Ez a vágy hamarabb teljesíthető, mint a célba érés. „Eltöltöttünk egy esztendőt”, és ugyanúgy itt ülünk Ritával mint tavaly és most esszük a saját sült krumplinkat. És nagyjából ugyanazt is érzem, bár 50 km-rel több van most a lábamban, mint akkor. Nem volt hiába az az egy esztendő, nem volt hiába a „9 esztendőnyi járkálás” se.
A Nagy Kopasz tetején járunk, 10 km van hátra mindössze. 10 végtelenül hosszú kilométer. Eljött a pillanat, hogy felhívjam Petit, értem tud-e jönni. És jön. Hazajutok, nem kell hétfő hajnalban Szántóról, rengeteg csomaggal munkába mennem, igaz, csak home officeba. Mert a még egyelőre létező cégemet baromira nem érdekli, mivel töltöttem a hétvégém. Én csak a kisökör vagyok, a szabadság joga mindig a Jupitereké. Peti egyet kér viccesen: iktassam ki végre azokat, akik ilyen dolgokra kényszerítenek egyre. Egyszer biztosan kiiktatom őket, de most még inkább azt érzem, hogy:
Pontosan ezeket a sorokat élem most. A belefektetett munka végre megteremte azt a gyümölcsöt, amire oly régóta áhítoztam már. Elmondhatom, hogy van teljesített kétszázasom. Egyelőre nem gondolkodom következőben, boldog vagyok evvel, amit a sors most oly nehezen, de megadott, mint oly sok évig boldog voltam az egy szál teljesített Kinizsimmel is.
Hogy mit hoz a jövendő, nem tudom, kicsit mások a terveim jövőre, mint idén voltak. Pár embernek már felvázoltam a változtatás lényegét, de majd térjünk rá inkább akkor, amikor aktuális lesz. Inkább most a következő két túrámmal foglalkozok, mert még nincs vége az idei százas szezonnak, hátra van még egy Mecseki láthatatlanok és egy Iszinik is. És mindkettőre nevezve vagyok már. Most járok 14 százasnál idén, ha kettőnek számítom a mostani kétszázast (mert az is), így, ha minden jól megy, összesen 16 százasom lesz ebben az évben. Két aszályos esztendő elmúltával az idei év megteremte a kétszázast is. Fel kellett nőni hozzá minden tekintetben, mert így utólag, pár nap távlatából elmondhatom, hogy a kétszázas nagyon, de nagyon más történet, mint egy százas teljesítése. És ezzel nem szeretném leértékelni a százasokat egyáltalán. Talán ugyanazt mondhatom, mint amit a maraton esetében mondanak a futók, hogy a maraton nem két félmaraton és a kétszázas sem két százas.
Eltöltöttünk egy esztendőt,
Und die Jahre laufen dir davon
Jeder Tag ein neuer Marathon
Verlieren und siegen
Fallen und fliegen
Schatten und Licht
Und die Tränen sieht man nicht
hozzád jártam guzsalyasba.
Azt es bánom, érted jártam,
gyenge lábam fárasztottam.
Sok édes álmom szaggattam,
magam vadilni se tudtam*.
Hozzád jártam sok időtől,
kilenc egész esztendőtől.
De nem bánom fáradságom,
te vagy immár boldogságom.
Mer nélküled sem szeretni,
se nem tudtam lenne élni.
Eltöltöttünk egy esztendőt,
adjon Isten szebb jövendőt.
 |
| A Pilis szerpentinje, ahol a múlt és a remélhetőleg szebb jövendő is jól látszódik |
A gyönyörű, archaikus nyelvi elemekkel teli moldvai nyelvjárásban leírt történet az egyik legtávolabbi magyarlakta településen élő legény vagy leány történetét meséli el, aki kilenc esztendőn át fáradozott avval, hogy eljárt a kedveséhez guzsalyasba, ami Moldvában nemcsak a fonót jelentette, hanem a fiatalok ismerkedését szolgáló intézmény volt, egyfajta próbaházasság. Ugyan a dalt ebben a feldolgozásban egy lány énekli, de általában a legények jártak guzsalyasba a lányos házhoz, ahol ott is éjszakáztak, így kitapasztalhatták a fiatalok, összeillenek-e minden téren. Erre többnyire amiatt volt szükség, mert például a moldvai Gajcsána-Magyarfaluban, mai román nevén Ariniban is az egyik faluvég több mint 3 km-re van a másiktól és az egyes falurészek is igen távol tudnak esni egymástól, nem beszélve arról, hogy meredek dombhátakat is át kell mászni a legénynek, hogy a cinkájához* jusson. Nem a levegőbe beszélek, hanem van egy teljesen véletlen szülte kapcsolódási pontomhoz az adott dalhoz, amire csak utólagosan jöttem rá, ott az éjjeli erdőben erről a tényről még nem tudtam. Méghozzá arról, hogy majdnem magam is gajcsánai menyecske lettem valaha régen, talán még egy másik univerzumban. Mindenesetre a fiam ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint a moldvai adatközlő asszony, akitől 1984-ben a dal egyik másik változatát gyűjtötték.
 |
| Az adott ponton hatalmas sebességbeli változás következett be, ami a Strava diagramon is jól látható |
Nincsenek véletlenek. Most az egyszerű falusi csángó parasztlány vagy legény, a dal egykori anonim, ismeretlenségbe vesző szövegalkotójának csendes öröme, megelégedettsége afelett, hogy szerencsésen sikerült párt választania és nem volt hiábavaló a sok emiatti fáradozása, az én lelkemhez szól, az éppen élete leghosszabb ultratávját nyűvő budapesti, értelmiségi, középkorú hobbisportoló nőhöz, egy teljesen más szituációban és élethelyzetben. Láthatatlan híd épül közénk, a közvetítő énekest is belevonva, mert közös az örömünk forrása. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló a sok járkálás és bujdosás, idegen földön lakás számomra se, mert itt vagyok a legnagyobbak között ma éjjel és még ha vontatottan is, de haladok előre, lassan túl minden eddigi egyben legyalogolt leghosszabb távomon. Még akkor is, ha azt érezném könnyebb megoldásnak most, hogy egy csipkebokor lesz az éjjeli szállásom mindjárt. Be sok ádidást* és ténist* elkoptattam én is, lyukasra jártam a csórápjaim*, hogy eljussak ahhoz a fránya kétszázashoz! Kerülgettem jobbról, kerülgettem balról, többször nekifutottam, de végire sose jutottam. Lehet, hogy most se jutok, de eldöntöttem, hogy megyek, ameddig bírok. És most még bírok menni, nem kérdés, visznek a lábaim. Amióta pörget a Hell és húz felfelé a zene, már az álmosság se kínoz, egyszeriben átestem a ló túloldalára és legszívesebben eltáncolnám a sticát, egy másik moldvait, amit a Kerekes Band játszik éppen. Neki is kezdek ugrándozni a zene ütemére, meglepően jól megy. A bokrokban meg nem képzelet szülte tojástartókat látok, hanem egy valódi vadmacskát, ami tényleg ott van és figyel engem. Különleges ajándék az éjjeli erdőtől, ilyen is csak egyszer történik. Ajándék ez az éjszaka, csupa új élmény, vadonatúj megtapasztalás, még ha pokolian nehéz is az egész, és legszívesebben most rögtön abbahagynám. A hangok a fejemben egyre csak erre biztatnak. A szülés kínkeserves, ezt saját tapasztalatból is tudom, és ma éjjel valami megszületik: az első kétszázas teljesítésem.
 |
| Vadálló-kövek, ahogyan még sosem láttam (jobban mondva nem láttam) |
 |
| A Háromszázgarádicson, ahonnan eltűnt a piros autóroncs |
Ezt a dalt dúdolom akkor is, amikor mintegy 30 km-rel később, már az utolsó 50 km-es kör fele környékén, a Háromszázgarádics tetején egy útjelzőtábla alatt megpihenve várom Ritát, hogy felérjen ő is. Túl vagyok az egész út legnehezebb szakaszán és talán már 30 km se választ el attól, hogy célba érjek. De azt is tudom, hogy egy ilyen távon bármi megtörténhet. Előre örülni sosem szabad. Ennek ellenére most nyugodt vagyok, végtelenül nyugodt, sehol semmi türelmetlenség bennem.
 |
| Ültem talpaim pihentetve a tábla alatt és a dalt dúdolgattam. |
Alig 30 km és mennyi minden történik még! És mennyi minden történt már! Túl vagyunk egy gyors éjszakai ötvenesen, részemről egy nagyrészt magányosan megtett százason sok esővel, ahol mindketten emberfelettit küzdöttünk külön-külön magányosan az előző, második éjszakában és most, hogy társultunk egymáshoz, kiderül, hogy a sikeres teljesítésen kívül mindkettőnk álma tavalyról egy adag sült krumpli a klastrompusztai büfében. Ez a vágy hamarabb teljesíthető, mint a célba érés. „Eltöltöttünk egy esztendőt”, és ugyanúgy itt ülünk Ritával mint tavaly és most esszük a saját sült krumplinkat. És nagyjából ugyanazt is érzem, bár 50 km-rel több van most a lábamban, mint akkor. Nem volt hiába az az egy esztendő, nem volt hiába a „9 esztendőnyi járkálás” se.
 |
| Gyula 2. számú taligája a Sasfészek turistaháznál lencsevégre kapva |
A Nagy Kopasz tetején járunk, 10 km van hátra mindössze. 10 végtelenül hosszú kilométer. Eljött a pillanat, hogy felhívjam Petit, értem tud-e jönni. És jön. Hazajutok, nem kell hétfő hajnalban Szántóról, rengeteg csomaggal munkába mennem, igaz, csak home officeba. Mert a még egyelőre létező cégemet baromira nem érdekli, mivel töltöttem a hétvégém. Én csak a kisökör vagyok, a szabadság joga mindig a Jupitereké. Peti egyet kér viccesen: iktassam ki végre azokat, akik ilyen dolgokra kényszerítenek egyre. Egyszer biztosan kiiktatom őket, de most még inkább azt érzem, hogy:
 |
| Csodálatos őszi színek szinte mindenhol |
Mer nélküled sem szeretni,
se nem tudtam lenne élni.
Pedig most már nem elég a Hell, egyre durvább szerek kellenek az álommanók elűzéséhez. Koffeinshot kortyokban, kóla, kávés csoki felváltva. És csak kerülgetnek egyre, alattomosan rontanak rám a sötétből időről időre. Ritát se kímélik. Ez a 3. éjszaka, mikor megint elered az eső, de nem csak szemerkél, hanem esik rendesen. Lassan a vízhatlan kesztyű is feladja az esőcseppekkel való küzdelmet. De nekünk ki kell tartanunk, még ha néha le is kell ülnünk, vagy neki kell támaszkodnunk egy-egy fának. Végtelenül hálás vagyok Ritának, hogy diktálja a tempót és húz egyre magával. Nélküle ki tudja, merre botorkálnék most. Mögöttünk már csak az Évi-Feri-Juli hármasfogat van, egyre találgatjuk, merre járhatnak. Fogynak a méterek, száz méterek és lassacskán a kilométerek is. Minden lépés közelebb visz a célhoz. És egyszer csak ott vagyunk a Kék ház előtt. Megfogjuk egymás kezét és egyszerre lépünk be az ajtón:
De nem bánom fáradságom,
te vagy immár boldogságom.
Pontosan ezeket a sorokat élem most. A belefektetett munka végre megteremte azt a gyümölcsöt, amire oly régóta áhítoztam már. Elmondhatom, hogy van teljesített kétszázasom. Egyelőre nem gondolkodom következőben, boldog vagyok evvel, amit a sors most oly nehezen, de megadott, mint oly sok évig boldog voltam az egy szál teljesített Kinizsimmel is.
 |
| A Spartacus-ösvény most is az egyik legszebb szakasza volt az útnak |
Hogy mit hoz a jövendő, nem tudom, kicsit mások a terveim jövőre, mint idén voltak. Pár embernek már felvázoltam a változtatás lényegét, de majd térjünk rá inkább akkor, amikor aktuális lesz. Inkább most a következő két túrámmal foglalkozok, mert még nincs vége az idei százas szezonnak, hátra van még egy Mecseki láthatatlanok és egy Iszinik is. És mindkettőre nevezve vagyok már. Most járok 14 százasnál idén, ha kettőnek számítom a mostani kétszázast (mert az is), így, ha minden jól megy, összesen 16 százasom lesz ebben az évben. Két aszályos esztendő elmúltával az idei év megteremte a kétszázast is. Fel kellett nőni hozzá minden tekintetben, mert így utólag, pár nap távlatából elmondhatom, hogy a kétszázas nagyon, de nagyon más történet, mint egy százas teljesítése. És ezzel nem szeretném leértékelni a százasokat egyáltalán. Talán ugyanazt mondhatom, mint amit a maraton esetében mondanak a futók, hogy a maraton nem két félmaraton és a kétszázas sem két százas.
Tehát még két túra van hátra az idei évben, és teljes elégedettséggel elmondhatom:
 |
| A szombati napnyugta előtti kilátás a Moli-pihenőről |
Eltöltöttünk egy esztendőt,
adjon Isten szebb jövendőt.
 |
| EP-nek vélt bivakoló társaság |
Remélem, megadja. És most utoljára nem a fenti népdalból fogok idézni, hanem egy nagyon éles ugrással Till Lindemanntól (az én zenei világomba ez a stílus is nagyon belefér), akinek Sport frei című, erre a sportágra is örök érvényű mondanivalóval bíró számát többször is meghallgattam az út folyamán, mert annyira aktuálisnak éreztem, amikor megtáltosodva már befelé kocogtam a második körről. Mert bizony voltak fények és árnyékok bőven és ennek a menetnek voltak nagyon is mulatságos epizódjai is. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem felébresztettünk két kint alvó társaságot. Egyszer Cser M. Zoliékkal közösen vertünk fel néhány fiatalt, még a Szentfa-kápolnánál lévő pont előtt, mert azt hittük, ők a pont. Még egy narancssárga tárgy is kint fityegett egy fán, amit mi bójának véltünk. Kis híján neki is kezdtünk az asztalra kipakolt elemózsiájuknak... Másodszor a Bölcső-hegy kilátójában alvó társaságon kerestem a pontot, ami mint a következő emberes ponton kiderült, a kilátó tetején volt. Csak erre éppen semmi se utalt lent. Így aztán nagy dérrel-dúrral, a hiányzó pont miatt mérgelődve odébb álltam. Azért mekkora lúzerség már egy éjszakai TT útvonalán bivakolni...
 |
| Vasárnap hajnali Zsivány-sziklák Lindemann társaságában |
Jeder Tag ein neuer Marathon
Verlieren und siegen
Fallen und fliegen
Schatten und Licht
Und die Tränen sieht man nicht
(Az évek tovaszállnak
Minden nap egy új maraton
Elbukás és győzelem
Zuhanás és szárnyalás
Árnyék és fény
A könnyek nem látszanak)
Szómagyarázat:
magam vadilni se tudtam: nem tudtam udvarolni járni (ebben 100%-ig biztos nem vagyok, de talán ugyanaz, mint a vadolni kifejezés az Erdélyi tájszótárban)
cinka: lány; egy legény cinkája: egy fiú kedvese
ádidás: edzőcipő, mai szóhasználattal sneaker
ténis: tornacipő
csóráp: zokni, harisnya
Strava-link: